B-vel a föld körül - A nyugalom szigete

A nap vörösen izzó tűzgömbként bukott a horizont mögé, lágy derengésbe festve a láthatárt és hosszú aranyhidat vetve a tengerre. A szél lomhán fodrozódó hullámokat hagyott maga mögött, míg végül elérte a partot és beletúrt szabadon hátra engedett hajamba. Orrom megtelt a sós illattal, amit magával hozott, bőrömön pedig lágy bizsergés futott végéig, ahogy végig néztem a tájon.
Annyira más volt itt, mint Santorinin! Ott szinte tapintható volt a természet elemi ősereje, ahogy a hatalmas sziklafalak a magasba törnek, teljesen átformálva a tájat. De valaha talán az a vidék is olyan lehetett, mint Naxosz. Tetszetős, lankás vidék, mely csak lassan emelkedett a tengerparttól befelé, míg végül ezer méteres magasságokig törtek a hegyek. Volt is rá hely, hiszen Kréta, Rodosz, Leszbosz és Euboia között talán keresve sem találnánk nagyobb szigetet. Sőt, a szomszédos Parosszal szinte már összenőve esetleg az előbbiek némelyikével is vetekedhetne. A jégkorszakban, amikor a tengerszint alacsonyabb volt, talán a szárazra került tengerfenék össze is kötötte a két szigetet. Nem tudom. Én most csak ültem ott, térdeimet átkarolva, a part egy közepesen magas sziklaperemén és bámultam a tengerszorost, a rajta húzódó aranyhidat és azon túl Parosz szigetét.
Olyan más itt, mint Santorinin! A lenyugvó nap fényében ez maga a nyugalom szigete. Nem mintha a másik egy nyüzsgő méhkas, egy metropolis lenne, de akörül a szigetcsoport körül szinte már összesűrűsödik minden, vibrálással töltve meg a levegőt. Itt viszont, végigtekintve a parton, az ember nem lát mást, csak homokos fövenyt, amit lágyan nyaldosnak a hullámok, mögöttük pedig a távolban az égbe törő hegyeket.
Nehéz elhinni, hogy a két sziget alig kőhajításnyira van egymástól. A komp nagyjából egy óra alatt megteszi

az utat. Mégis ez egy teljesen más világ. Santorini hegytetőn trónoló fővárosával és az alatta, a vulkánkitörés kirobbantotta kaldera peremén fekvő kis kikötővel nem is hasonlítható Naxosz tunya polipként elterülő központjára, mely látszólag semmivel sem törődve nyújtózkodik egy szelíd öböl partján. De még a látványa is más. Hiába alkotják ugyanazok a fehér, kék tetős és zsalugáteres görög házikók, még innen, a távolból is másnak tűnik.
Csak bámultam a békésen pihenő, inkább csak falura emlékeztető fővárost a part alacsony lankáin. Ahol a fehér-kék rengeteg a homokos parttal találkozott, bárok végeérhetetlen kígyója nyúlt végig. Kis kávézók, büfék, vendéglátóipari egységek, ki hogy akarja nevezni őket, amelyek megállás nélkül lesik a turisták minden kívánságát.
Turisták pedig vannak. Főleg a németek kedvelik ezt a környéket. Én legalábbis több német szót hallottam, mint bármi mást, beleértve a görögöt is. De még így is ez egy határozottan nyugodt hely. Pont olyan, ahogy én szeretem. Santorinin karnyújtásnyi közelségben érezheti az ember a múltat, mind a történelmit, mind a földtörténetit, itt viszont belesüppeshet abba a bizonyos kényelmes semmittevésbe egy szikla tetején ülve, bámulva a naplementét. Már csak egy hideg sör hiányzik.

Még azt is meg tudtam érteni, miért ezt a szigetet választotta Apolló, akinek befejezetlen templomából még ma is látni lehet egy hatalmas kaput az innen nézve a sziget fővárosán túl a tengerszorosba nyúló kis félsziget ormán... Már ha hiszünk az ógörög istenekben. De a velenceiekben határozottan hiszünk, akik a tizenharmadik század elején, a negyedik keresztes hadjárat keretében felszámolva pár emberöltőre a Bizánci Birodalmat, saját államokat hoztak itt létre, egyet például Naxosz központtal. Meg tudtam érteni azt a herceget, aki ide tette a székhelyét, és akinek a vára még ma is látható a főváros központjában.
De a szigeten a múlt csak ennyi nyomot hagyott. Most minden a turistáké. Az Apolló templomával megkoronázott félsziget csúcsán elhelyezkedő kikötőbe százszámra érkeznek minden nap, ellepve a partot. Tömeg viszont így sincs. Ilyenkor pedig már csak a bárok elé, a homokba kiszúrt fáklyák vonják hangulatos derengésbe a vidéket és csak néhányan sétálgatnak ott, ahol a tenger a homokkal találkozik. Nyilvánvalóan nem görögök. Kis cinizmussal élve, a sziget a külföldieké. A szezonban, amikor egyáltalán van itt valaki és nem húzódnak vissza még a tulajdonosok is Athénba, megkockáztatom, a görög még a második legnagyobb lélekszámmal jelenlévő nemzet sem ezen a földdarabon. Sok a turista, kicsi az állandónak nevezhető lakosság, és még a bárokban is csak a tulaj görög, aki nem csinál mást, mint csak ücsörög a bárpult mellett, vidáman elcseveg a barátaival, a saját kontójára meghívva őket pár italra, nagyon jól tudva, hogy a holnapi köröket valamelyik másikuk bárjában isszák meg, az ő zsebéből. Ha haverok épp nincsenek, a turistákat csalogatja be, vagy csak kényelmesen ücsörög és jelezve, hogy neki semmi dolga, pörgeti a coboloi-t, ezt az eredetileg ortodox imaláncot, ami mára viszont errefelé aféle státusszimbólum és a pótcselekvés eszköze lett.
Persze ne legyünk igazságtalanok! Ő is csinál valamit. Hiszen övé a bár. Ő fog össze mindent és veszi fel például a gyakorlatilag az utolsó szálig külföldiekből, jellemzően az Európai Unió országaiból érkező, nyári munkát kereső fiatalokból álló személyzetet. Aztán jó érzékkel szétválogatja őket. A fiúk mennek a konyhába, bevásárolni Niccolóhoz, vagy egy másik haverhoz, aki este úgyis ott iszogat nála, esetleg néhány jóképű példány a pult mögé, egyébként meg a turisták szeme elé csak a csinos lányok kerülnek, akik kötényben mosolyogva kérdezik meg, hogy "Mit adhatok?", és viszik ki a rendelést tálcáikon a napfürdőző vendégeknek, a magamfajták legnagyobb örömére. Félreértés ne essék, a görög lányok is nagyon csinosak, de ki versenyezhet a válogatott szépségekkel a magas, szőke, fehér bőrű bombázótól a csupa energia, vidáman mosolygó kis napbarnított szicíliai bambináig? Nekem pedig csak legeltetnem kell a szemem és flörtölnöm. Már persze ha nem sül le a bőr a képemről, és persze nem a melegen tűző nap heve miatt.
De elég volt csak emlegetnem a turistákat és a csajokat, máris vidám kacagás csapta meg a fülemet az egyre csak sűrűsödő félhomályban. Körbenéztem a néhány magányos esti sétálótól eltekintve üres parton, a hang forrását keresve.
A szoros vízén most siklott végig az egyik termetes komp, délről megkerülve Paroszt, hogy aztán a Naxosz fővárosának is helyet adó öböl előtt végighaladva megközelítse a kikötőt. Miközben az érkezők fényképezhettek, hajójuk hullámokat vert, melyek lomha társaikat széttolva szaladtak ki egészen a partig. Ahogy pedig követtem tekintetemmel a homokos strand nyaldosására siető hullámokat, ott, ahol elérték céljukat, én is megpillantottam a hangok forrását. Egy csapat lány ugrált a vízbe, hogy aztán vidáman kacagva és sikoltozva rohanjanak ki a hullamok elől. Amikor pedig néha az egyik megbomlott, vagy "orvul" ellökték, és elhasalt a vízben, hogy aztán az alaposan legyengült hullámok végigsimítsanak a testén, akkor tört ki az igazán hangos, vidám nevetés.
Úgy velem egykorú lánykák lehettek, a minusz két-három évtől a plusz két-három évig terjedő tartományban. Úgy hatan, vagy nyolcan. Ekkora távolságból a félhomályban nehéz volt megállapítani, főleg hogy egyedi jellegzetességeiket sem tudtam kivenni, így, bár sokszor a lehető legkülönbözőbb külleműek voltak, két-három szőke vagy fekete közül nem tudtam megállapítani, épp melyiket látom. De ami sokkal fontosabb, az a ruhájuk volt. Mind monokiniben feszített ugyanis, és ezt nem az nagy szocializmus egyrészes, combtól nyakig mindent takaró női fürdőruháira értem.
A szórakozás még hagyján. Bár én csak alaposan felöntve a garatra, néhány jó barát társaságában lelném örömöm ebben, de persze az én vagyok, és ez így van jól. Viszont hogy miért kell ezt topless művelni...? Pláne mivel a delikvenseknek nyilván eszük ágában sem volt ország-világ elé tárni bájaikat, lévén megállás nélkül tartották mellkasuk előtt karjaikat különböző pózokban, már amikor épp nem hason fetrengtek, testükkel takarva rejtegetni kívánt kincsüket. A vakondemberek meg leskelődjenek csak!
Persze eszem ágában sincs panaszkodni. Villogtassanak csak! Én az alkonyban leskelődve csak örülök neki. És még ha észre is vennének, csak egy lány vagyok, aki ücsörög a sziklán. Milyen feltűnést keltenék? No persze, keltenék én feltűnést szívesen azok között a formás combok között, de izmaim úgy gondolták, jobb nekem ezen az érdes felületen, mert mereven megmakacsolták magukat, hogy csak mozdulatlanul tudjak bámulni.
A lányok pedig nem vettek észre. Csak tovább rohangáltak kacagva be az apadó vízbe, hogy aztán vihogva spurizzanak ki melleiket markolva az őket lerohanó hullám elől, és kezdődhet is előről a koreográfia.
Aztán egyszercsak az egyik fekete angyal gondolt egyet és kifelé hajrázás közben elengedte rejtegetni valóját, sajnos nekem féloldalasan, inkább háttal, hogy a következő pillanatban az előtte haladó szőke nyakába vetődjön. Most csapott csak fel az igazi vidám sikoly, ahogy a két lány elterült és a pont időben érkező hullám felkapta őket, hogy kisodorja a partra. Átkoztam a balszerencsémet, hogy pont most kell nekik kezüket-lábukat szétvetve háton heverészni a homokban, amikor a sötétben már alig tudok többet kivenni a körvonalaiknál.
Ekkor a szőke, pillanatnyi lihegés és kacagás után, felpattant, az előbbi menekülését elszabotáló barátnőjére ugrott és nyilvánvalóan csikizni kezdte a hangos, tiltakozó kacagásból ítélve. A hang azonban minden előrejelzés nélkül félbe szakadt, amikor a szőkeség a félhomályban már alig kivehetően előre hajolt.
Talán több volt már itt a képzelet részemről, mint az empirikus tapasztalás. Ha tényleg megittam volna azt a hideg sört, betudtam volna az egészet az alkohol és kielégítetlen vágyaim pirospacsijának.
A gyülekező sötétségben már lassan semmit nem láttam. Azt pedig, ahogy a többi lányt jelentő árnyak rávetették magukat a sejthetően csókolózó párocskára, hogy aztán szimultán nyögések törjék meg az éjszaka csendjét, inkább nem hittem el az érzékeimnek.
Csak feltápázkodtam a szikláról, hogy előkotorjam zsebemből az elemlámpát és visszabotorkáljak a sötétben a szállásomra. Ezek hatan-nyolcan akármit is művelnek ott a parton, akár áldoznak a szigeten templommal rendelkező Apolló nagynénjének, a szerelem és a testi örömök istenének is tartott Afrodité oltárán, akár nem, nekem így is úgy is csak a szobám csendje és a jobb kezem marad. Legalábbis holnapig, amikor talán összeszedem a bátorságom, hogy elcsavarjam valamelyik bár egyik pincérnőjének a fejét.