Az utolsó pillanat

A kis gyertya lángja először elhalványult aztán végleg elaludt. A szobára sötétség borult, mindent elrejtő, ijesztő, semmibe sikoltó sötétség. A csendet megtörte egy ziháló hang, egyre szaporábban és hangosabban.
Egy férfi ült a kialudt gyertya mellett. A teste megtörten hevert a padlón, szíve kalapált. A szemében pedig volt valami leírhatatlan. Félelem? Pupillái kitágultak és a szembogara közepén egy fény. A Hold? Az elszántság, a bátortalanság, a sikertelenség és a legszörnyűbb, az egész ami idáig vezetett, ami miatt most itt van, amiért kudarcba fulladt az egész élete:
a világ és önmaga utálata. Megpróbálta megszeretni az embereket, kitárulkozni és mindent bevallani, de átverték és megalázták.
Magába fordult és elzárkózott mindentől és mindenkitől, magányos lett, akik szerették elhagyták, pedig remélte, hogy kitartanak mellette, hisz azt mondták szeretik és mindig mellette lesznek, de mostmár tudta, ezek üres szavak voltak.

Amikor lebénult lelkileg és fizikailag egyaránt-mindenki elhagyta. Élte az életét, magányosan, gondolataiba zárkózva, minden nap ugyanúgy telt.
Az érzelmei már rég kihűltek, nem is ember volt már, csak élt. De ma mikor felkelt érezte, hogy meg kell halnia, elvégre mi végre él? A céljai elhalványultak. Eltűnik és senkinek sem fog hiányozni.
De mégis, most hogy ott van a halál torkában, van valami, ami meggátolja abban, hogy meghúzza a ravaszt. Ezért szenved már egy órája a padlón. Aztán behunyta a szemét, már csípte a könny és az izzadság sós elegye. Szíve gyorsabban vert, egyre görcsösebben markolta a fegyvert, és gyorsabban szívta be a levegőt. A gyomra görcsbe rándult és izmai megfeszültek.

Kint megszólalt egy bagoly. A Hold sugarai ezüst fátyollal borították be a kis tavat, melynek hullámain meg-meg tört ez a halvány lepedő. A nyárfa leveleivel szelíden játszadozott a szellő, de a zenéjét hirtelen megtörte egy hang, egy sokatmondó, velőtrázó fegyver hangja.
A golyó nem ment át a férfi szívén, nem halt meg azonnal. A száját elöntötte a meleg vér és egy furcsa érzés kerítette hatalmába: az élni akarás. Végig kúszott a földön vércsíkot húzva maga után, szörnyű fájdalmat érzett, érezte a golyót, az idegen testet magában. Úgy érezte, hogy mindjárt szétrobban a mellkasa, vergődött a földön, ordítani akart de nem jött ki egy hang se a száján. Aztán egyszer csak minden csendes és hideg lett.

És érezte, hogy itt van. Eljött érte.
És ekkor értette meg, ez volt, így kellett lennie, az elejétől fogva, egy báb volt, irányították, a gondolatai... és csak most tudta meg, most értette meg az egészet. Most amikor már meg kell halnia. Majd egy halvány mosoly jelent meg kétségbeesett, sápadt arcán. A többiek is meg fogják érteni, de csak mielőtt meghalnak, addig egész életükben a miérteken törik a fejüket.
Aztán felkacagott és kacagva vitte magával a halál.
A kis gyertya lángja fellobbant, majd újra égett. A szobát világosság öntötte el, meleg, őszinte és mindent beragyogó világosság.