Az éter hullámain

Elöljáróban: Ha valaki netalántán magára ismerni vélne az alábbi sorokban, az csakis és kizárólag a véletlenek iszonyatos összjátéka. Már hozzászokhattunk volna, az univerzum, egy hatalmas nagy káosz.

Szóval: Itt állok a kirakatüveghez egész közel, és nagyon jól látom tükörképemet, mert a másik oldalon sötétebb van, mint itt. Szerintem egész jóképű vagyok. Pont 190 magas, izmaim és bőröm feszes, az erek is kidagadnak a nyakamon, hiszen még fiatal vagyok. Sok csinos lány és asszony meg is mustrál, rámmosolyog, főleg így az esti órákban. Mégis egymagam vagyok. Úgy tűnik, nem kellek senkinek. Nem jó ez így, nagyon nem jó, de nem adom fel, hiszen holnap egy új nap virrad, friss reményekkel. Úgy unatkozom, kínomban már rímeket faragok: Erre gyere szép leányzó, erre, Jer velem szerelem mezejére. A hajad barnán csillog, sima, és dús, Ha érezhetném, én sem lennék bús.

Ne takargasd már a vágyad, Hamar vessük meg az ágyad. A villanyt le sem kapcsolom, Mindenedet látni akarom. Juj de rossz, ezt jobb ha abbahagyom. De nicsak, mintha valaki hozzámért volna, vagy csak ábrándozom? Ahha, hangokat is hallok. Mit mond, jól hallok, "......Botond" ? Hiszen az én lennék! De most rólam beszél vajon, vagy hozzám szól. Mintha kiköpött mása lennék a volt... khöm... faszijának. Hát az lehet, de nem én vagyok az első, és egyetlen klón. Közelebb hajol hozzám, tanulmányoz. Szinte érzem a leheletét, mentolos. De szép ajkai vannak, az alsó kicsit meg van duzzadva, a felső sokkal határozottabb íveket rajzol. Whaaaa! Belemászhatnékom támad. Úristen, mosolyog, kivillannak fogai, húú de szekszi, a felső sorból az egyik hiányzik. Megőrjít, szerintem nagyon izgi. Pénzt vesz elő, s meglegyezi fejem, és szól, "na gyere csak velem, te kis aranyos"!

Egy pillanatra eltávolodik, így messzebbről is megszemlélhetem. Kissé molett, de nagyon is nőies. Ahogy ring csípője... szinte táncot jár. Kellemes idomok domborodnak a szűk szövetruha mögött, s most lábait mustrálom. De tekintetem, térdeit elhagyva, a sötétkék ruha alá osonóban vagyon, és elindulok egy képzeletbeli cserkészetre. Már belső combjain haladok, s csak leheletnyire érintem mindkettőt, egyszerre. Nem hagyja kibontakozni fantáziám, ismét felém közeleg. Nem akarok hinni a szerencsémnek, és hirtelen úgy érzem, nem is vagyok felkészülve igazándiból. Újjai derékon ragadnak, s én szinte repülök, valami sötétség felé, feketén hullámzik körülöttem a világ. Hamarosan meggyőz róla, hogy igenis magamnál vagyok, heréimbe markol, szinte a fájdalom határát súrolja az érintés, de pont ott a határon ellazít, majd ismét belémarkol. Nagyon érzi a pontot, hejj, nagyon! Valamit tanulhatott elődömtől, az már biztos.

Mire felocsúdok, fény terjeng körülöttem. Nicsak, máris a hálószobájában vagyunk?! Hanyattveti magát a kanapén, és huncut szemeivel engem néz, le nem veszi rólam tekintetét, meg sem szólal. S közben fáradtan mosolyog, látni rajta, hosszú volt a napja. De a kéj is ég szemeiben,... én már éppen,... de felpattan,...törölköző ki a komódból, ő be a zuhany alá, és én csak várok. Körbe-körbe nézelődöm, hínye be sok itt a tükör! A vitrin hátsó lapja, és mind a falak. No meg fönn, a plafon! Mindenhol magamat látom, ezerszámra. Szinte beleszédülök, egy pillanatra a vidámpark bűvös termében érzem magam, de éppen megjelenik, frissen és hamvasan. Magához szorít, törölközője mellei közt csomóba gyúrva, még nedves. Puszit ad fejem búbjára, csókol, majd felfal, olyan hevesen teszi, beleszédülök.

Össze-vissza nyal, benyálaz, és a következő pillanatban már a hüvelye bejáratánál találom magam. Óhh de finom, mily édes nektár áramlik felém, nem győzök betelni özönével. Együtt cuppogunk egy édes dallamot, s én egy pillanatra kihagyok, fejem felemelem, keresem a tükörképünk, de hamar ráeszmélek, túl sok van belőlünk. Így inkább belemélyülök eredeti tevékenységünkbe. Whahh, rögvest a csiklónál járok, bársonyos pihe-puhaság veszi körül azt a kis pecket, vörös, és rózsaszín árnyalatokban pompázik. Egy leheletnyi sóhajt hallok. Hozzáérek, megremeg. Felforrósodik, hűteni próbálom, hasztalan, szinte izzik, egyre jobban. Próbálom körbeölelni, de nem megy, így hát dörzsölöm jobbról, és balról is, majd előre-hátra, fel-le. Zihál, és zihál, majd elfojtva felsikolt, de még mindig lüktet. Így la :-) elélvezett, 1:0 - ra vezet.

Régi vágyamtól sem tágítok, "G" pontot támad kedvem feltérképezni. Beljebb sikkanok, s nyomom magam a felsőbb falon, nem ki-be, csak szépen lassan előre. Majdcsak bejelez, amikor a legkellemesebb, gondolom, s úgy is történik. Valami földöntúli lassuló hörgés jelzi, célba értem. Mintha megnyugodna, kissé elernyed, s mióta ismerjük egymást, ezalatt a röpke néhány óra alatt, először rámbízza magát. Mélyen lélegzik, és a tempó is lassan alábbhagy, sőt, már a normálisnál is lassabb. Hipnotikus kábulatban van, s én meg sem rezdülök, hagyom lebegni. Zsibongása átszivárog belém, s így egyként utazunk, valahol kinn a kozmoszban. Kitágul a világ, érezzük mind a harmóniát, mint egy hosszú búgó hangot. Majd szán siklik, és hó sistereg a vastalpak alatt. Később egy nagy harang szól, benne ülünk, hosszan zeng, búúúúúg.

Gyengéden ringat, hullámzik fel, és le, különös frekvencia. Már csak messziről hallani, utolsó hullámán úszunk tova, csilingelő öccse felé. Ez is egyfajta élvezet. Ahh! Hiszen ez egy valódi csörgés, ocsúdom, telefon. Kit érdekel! Még jó, hogy Ő nem hallja. Megmozdulok, mint vén, öreg csiga, ólomlassúsággal indulok. De gyerünk csak beljebb, nézzünk körül itt, eme csodában! Honnan is ered, hol van a forrása ennek a mennyei folyamnak? Óh mily finom sikamlós, nem tudok betelni vele. Mint egy 7 éves kisfiú, a befagyott pocsolyát, ahogy élvezi, nekifutok újra és újra, ki, be. Fejem felett elhalad a "G" pont, jé, itt már voltam, de most olyan, mint egy freskó. Whaj ki művész festhette?

Egyre beljebb hatolok, s lassan de biztosan a tempó is gyorsul. Wha! Mintha látnám egy új bejárat kapuját. Mi? Valami... de egy elemi erő kiparancsol. Sebaj, majd a következő kanyarban. Most be, mindjárt meglátom. És megint ki. Hát ez így nem jó, nem tudom elolvasni a feliratot. Ááh, gyorsul a tempó, viszont egyre közeledem..."Méh...."... valami... ahha, az egy kaptár! Onnan a méz eredete! Ahhh most meg fuldoklom, köhögnöm kell, viszont itt vagyok a bejáratnál, most azért nem látom, túl közel vagyok... .brrrrrrrr... ismét a heréimbe markol, agonizál, újfent elélvez. Stimt, 2 : 0 oda " Csörrrrrrrrrrr"...hát ez meg mi? Aha! Kaputelefon, konstatálom az ablaknál állva... " már nyitom is, dárling "....és velem mi lesz?!... merre meneküljek?...és kihajolok az ablakon. Hú-ha! nagyon magas, lehet ez akár az 50. emelet is. De problémám megoldódik, erőteljes lökést érzek, repülök. Kilökött az a ****** *****. Nem szép dolog így bánni velem, csak azért, mert egy műfütyi vagyok.