Az életem része (Részlet)

Előszó

Kedves olvasó! Először is szeretném megköszönni, hogy kezedbe vetted és valószínűleg el is olvasod az én kis történetemet. Ez a regény egy igaz történetet dolgoz fel igaz eseményekkel. A neveket és a helyszíneket némileg megváltoztattam a személyiségi jogok miatt. Egy pár helyen talán az események hiányosak egy kicsit, ugyanis mint bárki memóriája az enyém sem tökéletes. Ha elolvastad ezt a kis művet, utána gondolkodj el egy kicsit azon, hogy az igaz szerelem mit képes tenni az emberrel, és az mit képes megtenni érte.
Egy jó tanács mielőtt neki állsz olvasni! Ülj le kényelmesen, és ha van párod, akkor végy neki is egy példány ebből a könyvből, és ketten csendben olvassátok el. Ha nincs párod, akkor végy annak egy példányt, akit párodnak szeretnél. Ezután öleld át, és igaz szívedből súgd a fülébe, hogy szereted. Hidd el nekem örülni fog. S most kívánom, hogy legalább annyi élményed legyen eme kis történet olvasásában, mint nekem a megírásában.
Még egy fontos dolog! Nyíltan alkoss véleményt a könyvről, és ha tetszik, add kölcsön barátaidnak is.
Viszont most már tényleg jó olvasást kívánok!

A találkozás


Egyszer egy szép napon én és írótársaim összegyűltünk egy kis beszélgetésre. Arról folyt a társalgás, hogy kinek milyen napja volt. Én, mint mindig most is megmondtam a véleményemet. Azt, hogy ez a nap is olyan volt, mint a többi. Unalmas és rettenetesen hússzú. Pedig olyan szépen indult még a reggel. Mikor elkezdett világosodni kinyitottam a szemem és megpillantottam a virágokat az ablakban. A rajtuk átszűrődő napfény varázslatos hangulatos adott a szoba légkörének. Felkeltem az ágyról és odasétáltam az ablakhoz. Kinyitottam és a friss levegő azonnal megtöltötte a tüdőmet, s ekkor úgy éreztem, hogy azon a napon akármi is történik, nem tudja elrontani a kedvemet. Hát ebben igen nagyot tévedtem, azaz nem is rontotta el a kedvemet csak egy kis lelki ürességre döbbentett rá. Szóval úgy történt, hogy mint mindig az nap is bementem dolgozni. Teltek múltak az órák és elérkezett az ebédidő. Bár én igazán nem voltam éhes ugyanis reggel fenségesen belakmároztam. De azért elmentem, hogy mégse vesszen kárba a részem. Éppen az étkezde felé tartottam mikor – nem tudom miért- egy furcsa érzés tört rám. Egyszerűen egy olyan kényszert éreztem magamban, hogy be kell nézzek az étkezde ablakán. Hát engedtem az érzésnek és bepillantottam.

Mikor benéztem egy ismerős arcot láttam a sorban ami éppen az ételosztó pulthoz tartott. Mikor már megkaptam az ebédemet elkezdtem keresni az emberek közt azt az ismerős arcot. Kis keresgélés után meg is lett és leültem vele szembe az asztalhoz. Képzeljétek, mikor közelebbről megnéztem akkor jutott eszembe, hogy drága István barátom az. Régen egy osztályba jártunk az általános iskola évei alatt. Annyit változott mióta nem láttam. Mondtam is neki viccesen: De meg változtál István! Már ezer éve nem láttalak! Elbeszélgettünk egy kicsit az étkezdében és kiderült, hogy a régi munkahelye csődbe ment és az nap került át a mi cégünkhöz. Pontosabban ugyanarra a részlegre, ahol én is dolgoztam. Elárulta azt is, hogy nemrégiben költözött a szomszéd faluba. Talált egy olcsó lakást, ahol egyedül éldegélhet mikor a munka véget ér. Elmerültünk a beszélgetésben és kiderült, hogy neki sincs jogosítványa, ahogy nekem sincs. Így elhatároztuk, hogy egy busszal megyünk haza, és útközben tudunk beszélgetni a régi szép időről. Ezután visszavittük az üres tányérokat és indultunk dolgozni ugyanis véget ért az egy órás ebédszünet. Teltek múltak az órák és már alig vártam, hogy az órám kis mutatója a négyesen a nagy, pedig a tizenkettesen legyes. Vagyis hogy vége legyen a munkaidőmnek. Elérkezett a várva várt perc. Négy óra lett és gyorsan összecsomagoltam és indultam le a buszra, ahol már István várt. Már a buszról integetett nekem, hogy siessek, mert pillanatokon belül indul. Kicsit bizonytalan lettem akkor, ugyanis én nem azzal a busszal szoktam hazautazni. Mindig felültem a későbbire és az egyenesen hazáig vitt. Szóval felszálltam és helyet foglaltam István mellett.

Elkezdtünk beszélgetni de, nem hagyott a lelkem nyugodni és megkérdeztem Istvánt, hogy merre megy a buszunk? Azt mondta, hogy ugyanarra, mint a későbbi csak egy kis kerülővel, ahol majd át kell szállnunk. Na ebből ne is legyen gond. Beszélgettünk tovább. Megkérdeztem az én István barátomat van-e valakije?
- Persze, hogy van! Édesanyám még éldegél – mondta viccesen.
- Nem úgy értettem! Barátnő vagy ilyesmi?
- Jelenleg nincs, de volt egy lány akivel most ért véget a kapcsolatom.
- Meddig voltatok együtt?
- Egy hónapig. Végül is én vetettem véget a dolognak mert megtetszett egy - mondta sejtetően - másik lány.

Már éppen akartam kérdezni tőle, hogy ki lehet az a lány akiért egy működő kapcsolatot képes volt feladni, de a busz megállt és le kellett szállnunk. Betolakodtuk magunkat a buszmegállón, hogy hátha lesz valami kis ülőhely és nem kell állva várakozni azt az egy órát amíg jön a busz. Hatalmas volt a tömeg, de az én szemem megakadt valakin. Hirtelen nem is hittem el hogy jól látok. Egy gyönyörű szép lányon akadt meg a kósza tekintetem. Szeme olyan volt mint a megfejthetetlen végtelen, haja mint a bársony és ekkor úgy éreztem, hogy vége a világnak. Szerelem első látásra. Nem tudtam mozdulni a szívem hevesen vert, és csak néztem a lányt. De István barátom kizökkentett az álmodozásból. Ugyanis nekem esett mikor egy lány lekevert neki egy hatalmasat amiért megtapogatta. Mondtam is neki viccesen.
- Látom barátom egy kicsit a tilosban jártál. Még az arcodon is nyomot hagyott a piros lámpa!
- He he he … - nevetett gúnyosan miközben az arcát dörzsölte.
Ezután olyan történt, amit még álmomban sem mertem volna gondolni. István elindult a lány felé, akit megpillantottam. Gondoltam magamban, biztosan nem is oda megy csak megint meglátott valami nőcskét, akit talán meg tud tapogatni. Sajna nem jól gondoltam. Pontosan a lányhoz ment oda és elkezdett vele beszélgetni. Közben azon vacilláltam, hogy odamenjek? Ne menjek? Amíg ezen gondolkodtam, addig István intett nekem, hogy menjek oda. Bemutatott minket egymásnak.
- Józsi, Ő itt Etel. Etel, Ő itt Józsi – mondta István vigyorogva.
- Szia Etel vagyok! Örülök, hogy megismertelek - mondta a lány bájos aranyosan csengő hangon, ami úgy hallatszott a fülembe mintha a kis tavaszi madárkák énekelnének.
- Szia Józsi vagyok! Részemről a szerencse – mondtam a lánynak és közben zavaromban egy, kicsit talán még dadogtam is.

Nem tudom miért de, rettenetesen zavarban éreztem magam. Nem bírtam megszólalni, folyamatosan azon járt az eszem hogyan tudnám elérni, hogy Etel megszeressen. Hisz egy szó, mint száz beleestem teljesen. Amíg fantáziáltam István és Etel beszélgettek. Villám gyorsan eltelt az egy óra. Jött a busz és mindenki elindult hazafelé. Igazából már a külvilág se nagyon érdekelt. Csak egyre tudtam gondolni, Etelre! Mikor...