Az Éden Sötét Oldala I. fejezet – Berobbanás Babilonba

1

Az egész történet úgy kezdődött – mint azt a Vörös delfin kincse olvasói már tudják - hogy beleestem a Balaton fenekén egy nagy lyukba, ami olyan volt mint, egy pina.
Nagy svunggal indultam neki a nyálkás résben, amelyből hatalmas pókok és ezerlábú rémségek figyelték utamat. Úgy éreztem magam, mint Jamie a csodalámpában. Hangok is suttogtak felém, ősi démoni szavakat, melyeket nem értettem. Az alagútban egyre világosabb lett, és amikor áthaladtam egy hatalmas csarnokon, ami patkányok csontjaiból volt kirakva, csatlakozott hozzám a bozontos feltaláló szelleme.
- Mi történik velem? – kérdeztem, és megdörzsöltem sípcsontom, ami beakadt egy galaxis küllői közé. Az alagút ugyanis kezdett átalakulni valami makroverzummá, amiben kövült takonyként lebegett a tejút.
- Hát fiam, édes fiam, te nagy szarba keveredtél. Hallottál már a kvarkokról?
- Nem, tata. Az olyan, mint az a kipusztult szamár, vagy zebra vagy mi - a kvagga?
- Nem éppen. A kvarkok a teremtés vörösvérsejtjei. Olyan tömény anyagból robbantak ki, hogy anno 11000 milliárd galaxist rásűrűsítettek egy gombostű fejére. És bár azóta nyugdíjazták őket, továbbra is cirkulálnak az atommagokban.

- Figyeljen. Csak azt mondja meg, hol vagyok és hova megyek. Merhogy én fogat mosni indultam csak, és...
- Te, fiam, időt utazol. Épp egy óriás és egy törpecsillag közt elhelyezkedő gigantikus feketelyukban vagy, amelyből vélhetően ki fogsz jutni, de nem tudni hol. Az ilyen dolgok véletlenszerűek. Mivel nem tudjuk megkerülni a binominális paradoxont, teljességgel kiszámíthatatlan, hogy 3 milliárd parsecre a naptól egy másik univerzumban találod majd magad egy pörköltfőzőversenyen, vagy valahol a földön, csak más időben. Te most egy összehajtogatott térben utazol, de a tér maga az idő, a kvarkok pedig az örökkévalóság, akik tamburmajorként diktálják az iramot. Világos?
- Ki a rák maga? – kérdeztem erre, és megrémültem. Úgy tűnt, komolyan beszél az öreg, bár gőzöm nem volt, miről.
- Nem számít, tudod, az amerikai filmekben is mindig azt mondják, nem számít, nem számít…. – ezzel az öregembernek nemcsak a hangja távozott el, de az esszenciális lényege is. Megilletődtem.

Aztán egy hatalmas mamut jött velem szembe a színektől villogó alagútban, majd egy 30 csáppal hadonászó idegen lény, amely mibenléte teljességgel megállapíthatatlan volt számomra.
- THULOS DUR SARAMI! OB ZUR KSIJARSI DAR HASTUR YIANG DE LENG! – üvöltötte. Szörnyen büdös volt.
Szemeztem vele, de semmi bájt s kellemet nem véltem felfedezni üres és halott szemeiben. Aztán újabb és újabb rémségek bukkantak fel. Hamarosan meguntam őket és álomba sírtam magam Fatime emlékével.


2

Amikor felébredtem, Babilonban voltam.
Egy kis ligetben feküdtem a földön. Az Istár-Kapu úgy magasodott a városba vezető út fölé, mint egy kitárt szárnyú, gonosz démon. Fölötte vakító kéken ragyogott az ég, és gonosz, ősi, fekete nap vigyorgott le a Züllött és Szentségtelen városra. A kapukhoz vezető úton félmeztelen, lármás tömeg örvénylett, sokan közülük lepránál és súlyosabb és ősibb betegségben szenvedtek. A hatalmas kapuk mögül sikolyok és üvöltések lármája hallatszott, és én megborzongtam az apatikus rettegéstől.
- El- Szín – mondta akkor valaki a fülem mellett, és odakaptam a fejem. Egy gyönyörű lány volt, hangja édes mint a méz és szemében időt tagadó a szerelem.
- Te ki vagy? – kérdeztem. Persze nem válaszolt. Máshogy próbálkoztam. – Ob dur sursi mir da kumbeja lulu…
Akkor a lány aki szép volt a frissen mosdott hold elmosolyodott.
- Jaj te csacsi El-Szín. Beszéljünk hát a Titkos Féreg Közös Nyelvén.
És azon kezdett el csevegni, és én teljesen meglepődtem hogy értem.
- Én Thakatéri vagyok, a Loncok hercegnője, az Eufrátesz völgyéből. Te pedig El- Szín, Szín fia, aki rossz időben ugrott bele abba a kerékbe, amit majd Budd-ha Karmának fog hívni. Egy bizalmasunk, aki ismeri a Közös Nyelvet és a Rejtély kulcsát, segített, hogy idehozzunk téged Babilonba. A dolgod az lesz, hogy megtermékenyíts engem, Yogsothoth leszármazottját, s megmentsd az emberi fajt.
- Szívesen megtermékenyítelek – mondtam, és elővettem 20 centis farkamat, és kérdeztem hogy hol álljunk neki.
- Nem most, El-Szín – súgta, és érzékien megnyalta a száját. Nagyon felállt a farkam. – Holnap lesz Marduk nagy ünnepe, ott kell majd megtenned, az Észagila felszentelt lépcsőin.
- De én nagyon kívánlak – nyüszítettem, mint egy kis takonypóc.
- Na jó – mondta, felállt, és széttárta karját, és morcosan ragyogni kezdett. Aztán felrántott a földről, egy pálmafának döntött, és letérdelt elém. Egyből bekapta a slakkomat, és hevesen szopni kezdte. Addig szopta amíg tele nem löktem a száját íziben. Soha még ilyen jól le nem szoptak, mint Thakatéri, a Loncok hercegnője, az Eufrátesz völgyéből.
- Esetleg hátúró’? – kérdeztem tőle.
- Persze, gyere – mondta, és széthúzta a farpofáit, hogy újra keményedő makkom benyomhassam a végbélgyűrűjébe. Kegyetlen nagyot élvezett. Én még bírtam, így újra meg újra elélvezett és a legvégén én is.
- Nagyon jó volt – mondtam neki, amire ő csak bólintott.
- Figyelj, most beviszlek a városba. Éjszaka ki kell pihenned magad, holnap nagy nap vár ránk. Kedvébe kell járnunk Marduknak.


3

Így hát besétáltunk az Istár kapun és a lélegzetem is elállt. Hatalmas város volt, és Szemiramisz függőkertjét akkorra szivattyúk működtették, hogy azzal a Titanicot kiszivattyúzhatták volna, még mielőtt elsüllyed. Végsétáltunk a Felvonulási úton, és éreztem, hogy az emberek furcsán néznek rám.
- Azt hiszik, te vagy a Nagy Lump. Szőke hajad és sörtehajad szokatlan errefelé. Nagy Lump egy hermafrodita kecske és egy tengermelléki démon leszármazottja volt, aki először verte jurtáját ott, ahol most Hammurapi törvényoszlopa áll. Persze a törvényoszlop csak ideiglenesen van itt, egy kiállításra kaptuk kölcsön, aztán visszaviszik Urukba vagy hova. A legenda úgy tartja, halhatatlanul bolyong a sivatagban, és egyszer majd visszatér. Csak nem szabad, hogy addig bárki levágja a fejét. Persze tévednek, hiszen te nem ő vagy.

Némán emésztettem a hallottakat, míg csak észre nem vettem, hogy megérkeztünk. Szállásom egy kis babiloni mellékutcában volt, és Thakatéri biztosított, hogy kapok datolyát vacsorára. Megkértem maradjon velem, így együtt vacsoráztunk. Nagyon romantikus volt. Olajlámpa világított, és gyönyörű volt a lány bőre és csillogó szemei. Hallottam, hogy hatalmas nyögések hallatszanak a városból.
- Mi folyik odalenn? – kérdeztem.
- A papok készülnek a Marduk-ünnepségre. Levágják egymás farkát, megsütik és megeszik.
- A nemjóját – mondtam. – Ez undorító.
Thakatéri olyan gyorsan csapott le, szinte nem is láttam. Egyik pillanatban még az asztalnál ültem, a másikban már a földön feküdtem. Thakatéri nyakamba vágta hosszú körmeit és sárga szemekkel meredt rám. Az orrából füst gomolygott. Majdnem összeszartam magam az ijedtségtől.

- Marduk akarja így, és jobb, ha nem vonod kétségbe jogosságát, légy bár Szín fia. Marduk Istrárral szövetkezve a te apád is kiherélte, miután megnemzett. Ne vedd sértésnek, de senki nem akarta, hogy még egy ilyen korcs szülessen, mint te, aki szembehelyezkedik a ka-val (mégha nem is tud róla), és a karma küllőin lóbálja a lábát.
Nem szóltam semmit, csak remegve bólintottam.
- És most hogy ezt tisztáztuk, gyere rakd belém.
És megtettem. Mélyen beleraktam hátulról a farkam, és ő csak szorította, szorította farizmait, és forró volt mint a pokol. A végén belesikoltott a végtelen sivatagi éjszakába, s én valahogy tudtam, hogy hangját még az Urukból érkező karavánok is hallották Kis városánál. És azt is, hogy hallották északon is, Dúr-Sarukkinban, ahol az asszír király, Sur-Mahab-Arubba lucskosat álmodott tőle, és felriadt. Kiállt palotája erkélyére, és ágyékát törölgetve beleszagolt a sivatagi éjszakába. Érezte a szélben az őrületet és egy végső alkalom ígéretét. Aztán újra és újra hallotta ezt a durva, atavisztikus sikolyt. Ezt a hangot várta évek óta. Egy szenvedélyes, de kegyetlen istennő hangja volt, aki élvezi, ha a nyúszkójába lökik a spermát, de aki épp ilyen könnyedén le is tudná harapni a golyóimat, ha akarná.

Miután kielégültünk, kértem aludjon velem, de ő visszament imádkozni az Észagila-templomba. Én még kétszer kivertem a farkam, aztán simán elaludtam. Thakatéri pedig egész éjjel térdelt a templom véres kövén (a vér a papok levágott pöcsének helyéről folyt ki) és szemezett Marduk kegyetlen tekintetével a sötétben.
És várta, hogy felkeljen pusztító, vérvörös nap Babilon földje felett.