Az ajtó

Van, amikor az ember mintha kívülről látná magát, csak külső szemlélője a saját életének. Látom, amint rákanyarodok az utcára, egy darabig hezitálok, hogy melyik épület is lehet az. Majd megtalálom, belül minden sejtem azért üvölt, hogy forduljak vissza, de én csak teszem egyik lábamat a másik után. Tudom, hogy tilosban járok, és akármilyen indokot keresek rá, hogy miért is tartok uticélom felé, egyik sem elég ártatlan ahhoz, hogy elrejtsem magam elől, hogy végérvényesen a vágy irányítja a testem. Őrjítő és egyben mámorító érzés ez, amikor semmi más nem számít, semmit nem érzel igazán, kivéve a füledben lüktető véred zubogását.
Annyi hónapon keresztül próbáltam minden darabka rációmat összegyűjtögetve ellenállni a vágynak, a vágynak, ami húzott… felé. Mert természetesen mindig van egy másik. Hogy hogyan választunk, arra egyre több természettudományos elmélet születik mégis ezek csak részinformációk, hogy lennének képesek megállapítani bármi végérvényeset, ha még mi magunk, akikkel megtörténik, sem tudjuk pontosan megmagyarázni.

Már a kapucsengő előtt állok. Annyira félek, félek attól, hogy bemenjek és félek attól, hogy úgy kell majd tovább élnem az életemet, hogy nem léptem át azt a küszöböt. Próbálok imádkozni: Istenem kérlek, most segíts, merre menjek, annyira esendő az ember. Adj erőt, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni. Azon, hogy szünet nélkül arra az ajtóra gondolok, amin bár tudom, hogy nem lehet, én mégis be akarok lépni. Végül már annyira kínos, hogy percek óta ott állok, és már kezd feltűnni az arra járóknak, azzal az ötlettel, hogy majd ha felértem kitalálok valamit, hogy miért is jöttem. Vajon Ő mennyit sejt ebből? Ha abból indulok ki, hogy mennyire nyitott könyv vagyok a barátaim előtt, valószínűleg elég sokat. Csengetek. Beleszól. Zavaromban belesziázok a kapucsengőbe. Még jó, hogy nincs itt körülöttem egy komplett viselkedéskutató csoport, mert a hanglejtésemből tuti, hogy az elmúlt órák minden részére fényt derítenének. Mindig idegesítően magas lesz a hangom, ami azért is fura, mert alapvetően kellemes alt hangom van.

Már a lépcsőket mászom. Mindig csak ilyenkor eszmélek rá, hogy asztmás vagyok, elég vicces, hogy még csak az ajtóig értem és máris zihálok, egész jó eredmény. És igen, az ajtó, történetem főszereplője. Csak ő és én. Nézzük egymást. Senki sem mozdul. Tudom, hogy nekem kell kezdeményeznem, hisz’ ő, csak egy ajtó. Egy életem, egy halálom. Lenyomom a kilincset. Szívemben még él a remény, hogy esetleg nem egyedül találom, akkor minden megoldódna, én zavarban lennék és elmondanám mondvacsinált kis mondókámat, ami lehet, hogy átlátszó, de lehet, hogy nem. Ők jót nevetnének rajtam, beszélgetnénk pár percet, aztán valami sürgős okra hivatkozva elrohannék. Azonban az élet folyását, nem mi irányítjuk. Egyedül van. Örül nekem, bár látszik, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy ott vagyok. Mit is mondhatnék neki. Az igazat. De azt olyan nehéz, hiszen még magamnak sem tudtam elmondani. Ezért is lettem csak megfigyelője saját történetemnek.

A fiú kedvesen a szobájába invitálja a lányt. Bemennek. Leülnek az ágyra. Beszélgetnek, a lány nem is tudja miről. Csak a zubogás a fülemben. Nekem csak ennyi jut a jelenből. Akarom a száját. Akarom, hogy akarja az enyémet. Közben a lány vicceket mesél, amelyeket ő talált ki. Mindig ezt csinálja, ha nem tud igazat mondani, jól érzi magát, mert látja, hogy szórakoztatja a fiút. Érzem az illatát az orromban. Érzem a teste melegét, ilyen távolról is, mintha minden érzékszervem 200 százalékosan működne. A fiú megkérdezi a lányt, hogy szomjas-e. Ó, ha tudná mennyire. A lány bólogat. Én vagyok a nő. Én vagyok minden nő. Mintha a világ összes energiája bennem egyesülne. Nem bírom, meg kell osztanom vele ezt az energiát. A fiú visszatér egy pohár vízzel. A hideg víz égeti felhevült bensőmet. El kell mennem, vagy felrobbanok, nem bírok el ekkora energiával. Minden nő vagyok. És minden nő itt van bennem. A fiú látja, hogy baj van. Megkérdezi a lányt. A lány szemében könnyek. Nem tud megszólalni. Már nem tud beszélni. Mit mondhatna. Én pedig tehetetlenül nézem végig vergődését morál és szenvedély között.

Amikor a ’tudom, hogy mit kell tennem’ és a ’vágyom arra, hogy’ olyan hihetetlen mértékben egymásnak feszülnek, hogy az emberileg felfoghatatlan. Mint a kis hableány, akinek elvették a hangját. A fiú nagyon aggódik, nem tudja, mit tehetne, szeretne segíteni a hableányon. Ad neki egy zsebkendőt, simogatja a hátát, reméli, hogy ettől megnyugszik. Pedig ha tudná, hogy nem bánat vagy szomorúság könnyei ezek, hanem a legerősebb küszködésé, amit Krisztus óta ember magára vett. Vágyom rá, de nem lehetek az övé, nem értené, hamis lenne. A kis hableány pedig nem beszél. Emberi nyelv nem is alkalmas mindezek elmondására. Mit érez a lányba zárt lény, akinek szenvedélye felülmúlja az emberi kapcsolatokban kiteljesedhető szenvedélyt. Nem bánthatom őt, félreértené.

Mindannyian keressük a másikat, szinte felemészt minket a vágy, s amikor belebotlunk valakibe, kinevezzük a számunkra megkülönböztetett pozícióba lévő másiknak. Szeretgetjük, babusgatjuk, ráununk tovább lépünk. Használjuk egymást. Annyi mindenkit használtam már és annyi mindenki használt engem. A lány vesz egy mély levegőt, sűrű elnézések közepette kibotorkál a lakásból, lebukdácsol a lépcsőkön. A friss, téli levegőre érve újra egyesül benne a három princípium. Végre megtaláltam önmagamat. Szembe néztem az ördöggel és nem haltam bele, hanem újjászülettem. Mint ahogy a nevem is előre jelezte ezt. Újjászületett. Nomen est omen.

Ámen.