Az Acélember

Kétezer-kétszáz... Valahány. A Földön minden megváltozott. A nukleáris háború óta az emberiség -már ami maradt belőle-, a növények, az állatok, a klíma, egyszóval minden.  A lakosság két részre szakadt.
Az északi területek lakói jobb fizikumú, világosabb bőrű és -hajú, vadászatból élő, hódító, barbár csoportok. Főként a levadászott állatok húsával táplálkoznak, a kevés növényből, ami megterem a sziklás talajon és a hideg éghajlaton, többnyire alkoholos italokat főznek. Komor, szívtelen, érzelmetlen szörnynek tartják őket, de kultúrájuk mégis színes, szívesen ülnek esténként a tűz körül, mesélnek, viccelődnek, énekelnek. Politikájuk a becsületes hódításon, harcokon alapszik, vezetőjük Wethar kancellár.
Délen, a mediterrán éghajlatnak köszönhetően az emberek sokkal békésebbek: zöldség- és gyümölcstermesztéssel, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoznak. Színes leplekkel takarják testüket. A déliek haja és bőre valamivel sötétebb, lelkiviláguk vidámabb, kedvelik a fényűzést, szinte hetente váltják egymást a hatalmas ünnepségeik, utcabáljaik. Politikájukban is ez a vidámság jelenik meg, de csak a felszínen. Olath, az elnök gyakran hurcol el koholt vádak alapján északi lakosokat különböző küzdősport-versenyek, afféle gladiátorjátékok fenntartására.
Az amúgy forgalmas Déli Birodalom elcsendesült. Mindenki a Birodalmi Csarnokba tömörült. Olath elnök, hogy hatalmával kérkedjen, félelmetes északi harcosokat eresztett egymás ellen. 
Setla, az Őrült, Qorrthak, a Haragos... Sorban mutatták meg magukat az erősebbnél erősebb "Jégemberek", ahogy gúnyosan hívták ott az északiakat. 
Olath az első sorban ült Treával, az asszonyával, Molath-tal, a fiával és Mirával, a csodaszép leányával, valamint néhány testőrével.
Mira, a vörös hajú, déli létére világos bőrű, dúskeblű, fiatal lány... Az ember nem hinné, hogy rajong a vérre menő küzdelemért, a színpadias erőszakért...
A műsor közepén szólították Antraalt, az Acélembert. Hatalmas termetű, szőke, szakállas férfi volt, már a puszta megjelenése is félelmet és döbbenetet teremtett a csarnokban. Előbbit az ellenségben, utóbbit a nézőkben váltotta ki. Mira szeme azonnal megakadt rajta. Valami furcsa, addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába, arca kipirult, légzése szaporább lett, ahogy a férfit nézte.
Az Acélember nevét estére győzelmek sora lengte körül. Pár nap alatt ő lett a nézők kedvence, mindenki róla beszélt.
Mira idegesen témfergett a városban. Úgy gondolta, többet megtud az új érzésről, ha megkérdezi a város szélén élő Therakot  a bölcs kuruzslót. Vele mindenről tudott őszintén beszélni, az életről, a politikáról, női dolgokról, egyebekről. Therakot nem igazán szerették, öreg volt, mégis szabadszájú, erkölcstelennek, vagy csak egyszerűen bolond vénasszonynak tartották...
- Gyümölcsözzék életed, Therak!
- Üdvözöllek, leányom. Látom a szemeden, hogy tanácsért fordultál hozzám.
- Igen. Az a helyzet, hogy láttam egy férfit...
- Én is láttam párat életem során. És elhiheted, eddig elég sokat éltem...
- Jó, de én nem úgy. Amióta láttam... Ha rá gondolok, olyan furcsán érzem magam. 
- Hmmm... Ha rá gondolsz... Egész nap a fejedben sétál, nem hagy nyugodni... Ha valami rossz történik vele, te is rosszul érzed magad, ha varázserőd lehetne, csillogó szemed egyetlen pillantásával megszüntetnéd azt a rosszat...
- Pontosan.
- Mondd csak, ezt a férfit csak a lelked kívánja, vagy esetleg...?
-Testileg is. Akarom, kívánom, szavakkal leírhatatlan az egész dolog...
- Van egy rossz hírem, leányom: szerelmes vagy. Ezen kívül szexuálisan is vonzódsz hozzá... Apropó, kiről is van szó? Talán a vízikufár fia, aki most tért vissza a szomszéd szigetről?
- Nem déli. 
- Á, egy Jégember?
- Acél. 
- Van egy ősi módszer a vágyak csillapítására. 
- Mégpedig? Inni, enni, vagy szívni kell?
- Nem holmi kotyvalékokról van szó... Amikor este egyedül vagy a szobádban... Képzeld oda őt is! Vetítsd magad elé, amit az elméd akar! Közben fedezd fel a tested, simogasd, ingereld magad, ahol éred! Még azokat a porcikáidat is kényeztesd, amiket az erkölcsös társadalmunk női tagjai leginkább takargatnak!
Mira a tanácsok birtokában elindult hazafelé. Este az ágyában fekve próblta a módszert, de nem igazán jött össze neki. Minden megvolt: magány, romantikus gondolatok, de eredménytelen kísérlet volt.
Eltelt pár nap, Olath megint rendezett egy viadalt. Az Acélember volt a főszám. Arcán folyt a verejték, izmai megfeszültek, erei kidagadtak. Mira az első sorban csak őt figyelte. Egy kicsit alacsonyabb, fiatalabb, fekete hajú, gonosz tekintetű ellenféllel vívott kézitusát. Már majdnem a Holló gúnynevű alak győzött, amikor Antraal hirtelen kiugrott alóla, leteperte, majd térdére fordította és elroppantotta a gerincét. Mira idegesen nézte a vad csatározást, egész délután lángolt lelkében a vágy, legszívesebben az aréna közepén rántotta volna magára Antraalt. A cirkusz után rohant haza, ahogy tudott,  mert érezte, hogy ez az éjszaka más lesz, mint a többi.
Ahogy beesett a házzuk ajtaján, megmosakodott, szaladt fel  szobájába, bereteszelte az ajtót és ledőlt ágyára. Hgyta  fenébe  romantikát, erőteljesen markolta combjait, körmeit testébe vájva arra gondolt, hogy ezt mind az Acélember teszi vele. Durván bánt magával, közben az járt a fejében, hogy Antraal legalább olyan kegyetlenül látja el a baját, mint annak a gonosz nézésű fiúnak. Persze nem harcban. Gyengécske kezei a mellét vették célba, játszott kebleibel, égnek meredő bimbóit csípte-csvargatta. Vadul, mégis érzékien haladt lefelé, mikor elérkezett a legkényesebb pontjához. Az élet kelyhe megtelt a vágy tüzes nedvével, csiklója előbújt rejtekéből.  Mint valami veszett vad, úgy marta pöckét, rémálmoktól gyötört lélekként dobálta magát az ágyon. Amikor éppen szabad volt a szája, épp nem nedvesítette langyos nyálával ujjait, nyögött valamit, de nem evilági nyelven. Néhány percen belül az eddigénél százszor, talán ezerszer nagyobb forróság öntötte el testtét, mégis a hideg rázta, vállai és combjai libabőrösen remegtek. Legszívesebben ordított volna az élvezettől, de nem mert, mivel az erkölcsös társadalom erkölcsös elnökéne erkölcsös házában nem ajánlatos túlzásokba esni ilyen téren. Inkább halkan nyögdécselt, szavaiból csak az Acélember nevet lehetett kivenni. Pár percig feküdt lihegve, a lepedőt szorítva. Mindene bizsergett. Egy kis idő múlva lenyuodott, majd végül elnyomta az álom...