Atomcsapás

(Ezt a mívet egy álom ihlette, egészen hűen írom le...)

Atomcsapás

Világunk hanyatlik, alig vannak már Élők. Minden város romokban hever, de én keresem a reményt, egy cél Éltet, hogy egyszer még megtalálom azt a szerkezetet, amivel visszapörgethetem az időt. Halandó vagyok, így még elkeseredettebb vagyok.
Egyszer belebotlottam egy ősi városba. Most láttam először, s mégis valahogy kötődtem hozzá. Ahogy végig húztam a kezem a romokon, különös emlékképeket láttam.
Valaha csak a nagy kékség létezett, a végtelen óceán és semmi más. Én voltam az egyetlen Élőlény széles e világon. Sárkány voltam, teli vággyal és kerestem a helyem. Magányos voltam, a vizet területekre osztottam föl, de sehol sem találtam a békémet, így hát elhatároztam, hogy nem fogok tovább üldöztetve Élni saját lelkiismeretemtől, ezért megalkottam a világ legszélén a saját városomat. A gondolat erejével teremtettem, milyen nagyszerű érzés volt. A tenger fenekéről ki is emelkedett egy város. Közben ezt gondoltam:
„Olyan dolgokat teremtek, amikre szükségük van az embereknek: hősöket, isteneket.” Ekkor egy kisebb tér közepén feltört a mélyből egy fényes vértezetbe öltözött hatalmas, erőtől duzzadó istenség egy kéktollú sisakban.

Azóta millió évek teltek el, megváltoztam... emberré váltam. Halandóként járom hanyatló világunk, hogy megtaláljam hajdani önmagam emlékének utolsó morzsáit. Elvesztettem az erőt, mellyel a gondolat erejével teremtettem. Végül utam során régi városom felé jártam, rögtön felismertem a munkámat. Ahogy az omladozó sziklákon és oszlop maradványokhoz hozzáértem, bevillantak a régi képek, a teremtés emlékei... s az is, miként pusztult el ez a gyönyörű hely. Végtelen szomorúság töltött el, mindenképpen újra akartam építeni a várost, a várost, melyet én teremtettem az embereknek. Ekkor úgy éreztem, hogy minden eddigi hiábavaló volt, mert az idő folyamát nem lehetséges megváltoztatni, csak az emberek emlékét lehet alakítani. Láttam, hogyan vált romhalmazzá az én általam olyannyira szeretett hely. Hatalmas robotok robbanófejes töltetekkel szétbombázták a várost, és valami fura, groteszk, gyerekszerű lények irányítják őket.

Léptek zaja rángatott vissza a jelenbe. Ugyanazok a lények voltak, akiket a látomásomban észleltem. Egy robot is volt velük. Én elbújtam egy szikla mögé. A robot hamar elment és egy kis csellel a „gyerekek” sem vettek észre. Amikor elmúlt a veszély előjöttem, s egy csapat ugyanilyen bizonytalan érzésű emberrel találkoztam, mint amilyen én vagyok. Mind a helyüket keresték, elkeseredettek voltak s kétségbe esettek. Én célt adtam nekik, hogy most már keressük együtt az időgépet. Amikor értelmet kapott létezésük, megnyugodtak, s hűen követtek. Előző utazásaim során találtam egy barlangrendszert, ami elég régen épült ahhoz, hogy lehessen benne valami értékes... Ez az egész igazából egy kiépített alagútrendszer volt. Amikor odaértünk, és közelebbről is megvizsgáltuk, észrevettük, hogy alig van benne pár folyosó. Az egyik alagútból nyílt egy szoba. A többiek kint megvártak, én benéztem s egy furcsa fémoltáron ott hevert egy tábla, rajta egy tekerőkarral. Odamentem, felvettem és visszatekertem vele az időt egészen a város fénykoráig. Újból láthattam dicső városom, végtelen boldogság lelt otthonára szívemben s repülni tudtam volna örömömben.
Beléptek a többiek is a szobába.
- Jól vagy? – kérdezték.
A mozdulatlan testemre meredtek s csak ennyit mondott egyikük:
- Bolond! Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni...
- Hagyjuk itt, az emlékei rabjává vált...