ÁRNYÉKOS

Máriajáró egy lépéssel se volt kisebb, se nagyobb, mint bármelyik másik falu a Mátrában. Volt polgármestere, rendszeresen járt erre autóbusz, posta és a paplanfelvásárló ember, aki, mint a nevéből is sejteni lehet, a paplanokat vásárolja fel az emberektől, ha valaki netán megszabadulna tőle. És hogy furcsa nevét honnan kapta ez a település? Igen egyszerű. A katolikus faluban, minden pünkösdi misén maga Szűz Mária jelenik meg. Előbújik a sekrestyéből, az oltár elé áll, elmond egy Miatyánkot, aztán visszatér hátra és eltűnik. Persze az emberek ezt az egyszerű látogatást is képesek voltak valami babonás értelemmel felruházni. Így azt tartották, hogy ha a harang nem pont a Szűz Mária Miatyánkjának az ámenjére kondul meg, akkor nehéz évnek nézhetnek elébe. 
Történetünk szempontjából ez az egész csak azért érdekes, mert ez év, 1939 tavaszán a Harangozó Péter már a Miatyánk kezdetekor megkondította véletlenül a harangot, így nem is számítottak túlsók jóra. 
Viszont semmi féle sorscsapás nemkövetkezett be. Legalább is a nyáron. Üdülők és pihenni vágyók jöttek és mentek. Minden ment a maga megszokott módján, és nagyon is átlagos, természetes mód volt ez. Amig a Dobráter Pista be nem csörtetett a polgármesterhez. 
-Nagyságos úr...-rohant az asztala felé. 
-Pista, hányszor mondjam még el? Nem vagyok nagyságos úr. Egyenlőség van! Én is egy vagyok közületek. Nyugodtan hívj csak méltóságos polgármester úrnak!-vetette az oda.-Na, mondjad, mi bánt? 
-Méltóságos polgármester úr, követ az árnyékom!-panaszolta zihálva, fehérre vált arccal Dobráter Pista.
-Tessék?-értetlenkedett a polgármester. 
-Az árnyékom,-súgta.-mindenhová követ. 
-Mikor vetted észre ezt? 
-Napok óta furcsállottam valamit magam körül, de csak tegnap tudatosult bennem a dolog. Azóta figyelem és minden lépésem követi. Pont úgy mint én!
-Most is itt van?-hajolt kicsit közelebb az asztal túloldaláról a falu elsőembere.
-Nem. Épületekbe általában nem szokott követni. 
-Akkor gyere, magam is szemügyre akarom venni.-azzal kimentek az udvarra. Amint kiléptek a tornác sötétjéből Dobráter Pista mögött rögtön megjelent a fekete árnyék, ami valóban minden lépését követte. 
-Igen, most már én is látom.
-Mit tegyek méltóságos polgármester úr? Teljesen megőrjít a tudat, hogy valaki állandóan a sarkamban jár...
-Megpróbáltad már lefutni? 
-Hogy érti eszt a méltósá...
-Úgy hogy az utcán egyszerre csak elkezdesz futni, ettől ő meglepődik és akkor hátha nem tud már követni téged. 
-Erre én nem is gondoltam.-csodálkozott Pista. 
-Látod-látod? Menjünk az utcára és próbáld meg! 
Kimentek. A polgármester Pista fülébe súgta az instrukciókat, hogy először csak sétáljon, ahogyan szokott. Aztán hírtelen kezdjen futni, mert szerinte csak így lepheti meg a saját árnyékát. Pista pontosan úgy is tett, de sajnos a kísérlet nem járt sikerrel. Dobráter Pista szomorúan ballagott vissza a polgármester úr mellé a kapuba. 
-Szerintem...-mondta a polgármester.-Megpróbálhatnád meg egyszer, de most még hirtelenebbül válts! Mi az, mit nézel így rajtam? 
Pista tátva maradt szája remegett, először szóhoz sem jutott.
-Na mondjad már, mi az?!-rivallót rá.   
-A méltóságos polgármester úr mögött is ott... az árnyéka... 
És valóban, maga a polgár mester is megnézte, tényleg ott volt. 
-Rám ragasztottad a kórságot, te! 
-Nem akartam! 
-Azonnal menjünk Domokos atyához!
 
Domokos atya fiatal pap volt, Szegedről érkezett ide. Hamar megszerette a hegyilevegőt és a barátságos lakókat, a parókiát pedig az elmúlt egy évben takarosan rendbe szedte. Épp az aprócska templom egy regiszteres orgonáját tisztogatta, amikor berohant a polgármester és Pista. 
-Domokos atya! Segítsen!-kiáltotta a polgármester. 
-Dicsértessék!-rohant oda a pap.-Mi történt, tűz van, vagy netán valaki haldoklik? Hozom a holmim és mehetünk. 
-Nem ilyesmiről van szó.-fogta meg a karját a polgármester.-Sokkal inkább valami betegségről.
-Betegségről? Miféle betegségről? 
-Árnyékról!-mondta Dobráter Pista. 
-Igen... arra kérjük űzze el tőlünk az árnyékunkat! 
-Hitbéli árnyékról van szó?-érdeklődött Domokos atya. 
-Nem...
-Hát valami bűnt követtek el? 
-Isten ments!-vetett keresztet Pista. 
-Akkor? 
A polgármester közelebb lépett: 
-Az árnyékunkat, ami az épületbe nem jön be, de kint megvár és velünk jön mindenhova... űzze el tőlünk!
-Mint az ördögöt! 
-Ördögöt? Mi az ördög van magukkal? 
-Kérem atyám, segítsen rajtunk! 
-De hogy, amikor azt sem értem mit akarnak!? 
Ki mentek és megmutatták neki a saját árnyékukat. Elmesélték a történteket mind. Domokos atya nem tudta, mit mondhatna erre. Számára oly természetes volt, hogy az embernek legyen árnyéka, mint az hogy levegő, víz és élelem kell, hogy életben maradjon. Ezt meg is mondta nekik, de ők csak kérlelték. 
-Sajnálom,-mondta.-de nem szolgálhatok semmi féle „árnyékűzéssel”, ilyesmire nem vagyok felkészülve.-valójában pontosan tudta, hogy elmormoghatna valamit latinul, de az árnyék akkor sem tűnne el. 
A polgármester és Pista csalódottan távoztak, de a polgármester, hogy elejét vegye a pánik hangulatnak, megkérte Dobráter Pistát, hogy senkinek ne beszéljen erről, ami ma velük történt. 
 
Másnap, amikor Domokos atya felkelt egy  nagyobb tömeg várta a parókia kapujában. Mind azt akarták, hogy szabadítsa megőket az árnyékuktól. Dobráter Pista ugyanis olyan gyorsan adta tovább az előzőnap történteket, hogy mindenkit elkezdett követni az árnyéka. 
Domokos atya nem tudta mit tegyen. Azon gondolkodott, tegnap megkellett-e volna tennie azt, amit kértek tőle? De továbbra is úgy vélte, azzal nem oldaná meg a problémát és csak a butaságot ismerné el valósnak. 
-Tulajdon képpen miért baj az ha követi magukat az árnyékuk?-kérdezte a tömeget. 
-Mert mindig figyelnek!
-Sose hagynak minket egyedül, még gondolkozni se merek mert azt is figyelik. 
-Most is itt van az összes velünk. 
Domokos atyának továbbra is hülyeség volt ez az egész. 
-De hát ezek az árnyékok,-mondta.-saját maguk. 
Egy pillanatig csend uralkodott, majd aztán újra megszólalt valaki. 
-Nézzenek rám!-ránéztek és Domokos atya is.-én ugye egyszerű ruhát viselek, inget és kabátot.-az emberek helyeseltek, hogy ez tényleg így van.-Viszont az árnyékom nem! Az árnyékom tisztiegyenruhát visel, kalappal! 
Mindenki megnézte a szóló árnyékát és tényleg úgy volt. Tisztiegyenruhát viselt, kalappal. 
-Az enyém reggel kiakart gáncsolni, amikor vízért mentem a kúthoz!-kiáltotta valaki más. A tömeg pedig helyeselt, hogy az övék is csinált valami effélét. 
Domokos atya úgy látta, hogy nincs mit tenni. Meg kell hogy adja híveinek azt, amit kérnek. El kell űznie az árnyékot. Már fohászkodni kezdett Istenhez, bocsássa meg, hogy az őrületet foglya kiszolgálni, de hírtelen eszébe jutott egy példa.
-Egyedül szeretnének lenni?-kérdezte. A tömeg helyeselt.-Akkor gondoljanak arra, hogy árnyék ide, árnyék oda a hívő ember nem jár sötétségben. Hiszen maga Szűz Máriára is, ahogy a Biblia írja, rávetült az evangélium árnyéka. Így az lenne a leghelyesebb, ha hasonlóképpen tekintenének maguk is erre! 
Erre kitört az általános elégedetlenség, ez nem nyugtatott meg senkit. Domokos atya nem tudta mit tegyen. Az emberek szétszéledtek és vasárnap nem mentek templomba. 
 
Az emberek szépen lassan elkezdtek alkalmazkodni ahhoz, hogy árnyékukat elkerülhessék. Keveset mutatkoztak az utcán, ha pedig igen, akkor is futva, hátha az árnyékuk lemarad. Majd később elkezdtek éjszakai életet élni, nappal pedig aludni. Így viszont nem lehetet munkát végezni, a villanyszámlák megnőttek, közvilágítás híján pedig egy egyre több lett a baleset. Egyedül Domokos atya tartotta meg életének menetét úgy, ahogy az volt. Viszont hívei továbbra se látogatták a miséit, részben a nem nyújtott segítség miatti sértődöttség okán, részben pedig azért, mert nappal aludtak. Volt ugyan olyan aki kérte Domokos atyát, hogy tartson éjféli miséket inkább, de Domokos atya továbbra is úgy gondolta azzal az emberi butaság és őrület nyerne. A polgármesterhez fordult segítségért, kérte, beszéljen az emberekkel. 
A polgármester hosszas gondolkodás után egy rendeletet adott ki, miszerint senkit sem követhet a saját árnyéka és természetesen másé sem. Domokos atya, amint ezt meghallotta rögtön haragra lobbant, de azt kellett tapasztalnia, hogy a rendelet bevált. Az emberek kezdtek visszaállni régi életmódjukba és már nappal is kimerészkedtek az utcára. Minden újra a normális volt.
Amíg nem Tótth Mariska széna pakolás közben fel nem fedezte Dobráter Pista árnyékát, vasvillával a kezében, a csűr falán. Pedig Dobráter Pista a falu másik végén lakott. Ezek szerint az árnyékok már fedett térben is képesek követni az embert. Ekkortól minden kezdődött ellőről. 
Az őrület nagyobb volt, mint annak előtte. Újra csak éjszaka merészkedte ki és újra mindenki rettegett a saját árnyékától. Voltak akik úgy vélték képesek megölni az árnyékokat. Csoportot alkottak és napközben kiszuperált pisztolyokkal, furkósbotokkal, gereblyékkel és kövekkel dobálták, karmolták, ütötték és lőtték egymás árnyékát. Természetesen nem sikerült. Az árnyékok továbbra is követtek mindenkit. 
Aztán a Markos Tivadar bejelentette, hogy ő rájött a nyitjára erre az egésznek. Az teljes falu figyelte és várta mit fog mondani. 
-Véleményem szerint...-kezdte Tivadar, aki valamikor a megyei könyvtárban szerelt össze polcokat egy asztalosmesterrel, ezért tanult ember hírében állt.-Ha az árnyékok, mindenhová követnek bennünket, akkor mindenben is követnek bennünket, nem? Ha iszunk isznak, ha eszünk esznek... mindenben ugyan azt teszik, amit mi. Ezért megszabadulni tőlük csakis úgy lehet, ahogyan tőlünk... mégpedig halállal.-a tömeg felszisszent.-Természetesen úgy kell ezt csinálni, hogy mi ne, csak ők haljanak meg.
-És ezt hogy képzeled? 
-Mondjuk úgy, hogy én belenyomom a fejem egy hordó vízbe, és akkor az árnyékom is belefogja. Addig kell lent tartanom a fejem, amíg az árnyékom meg nem fullad. Így az egyetlen dolgom, hogy tovább bírjam levegővel, mint az árnyékom.-azzal kihúzta magát és mellét tele szívta levegővel. Hatalmas mellkasán csak úgy feszült az ing. 
Az emberek helyeseltek, és néhányan jelentkeztek, hogy majd segítenek Tivadar fejét lent tartani, amig az árnyéka megnem fullad, hiszen az teljesen köztudott, hogy ezt csak önakarattal véghezvinni nem lehet. 
 
Másnap Dobráter Pista megtöltött egy hordót friss kút vízzel, Tivadar pedig ingre vetkőzve, két kezével megfogta a hordó peremét. A segítők is odaálltak és amikor Tivadar nagy levegőt vett, majd lenyomta a fejét a víz alá és az árnyéka is, megfogták, hogy ne tudjon feljönni. 
Mindenki Tivadar árnyékát figyelte. Közel húsz-huszonöt másodpercig nemtörtént semmi. Majd Tivadar árnyéka rugdosni kezdte a hordót, majd a kezével kapálódzni. A segítők szorosan fogták és csak az árnyékot figyelték, nehogy egy pillanattal is tovább lent tartsak társukat, minthogy az árnyéka kimúl. Végtelennek tűnő tusa volt ez, amint az árnyék kapálódzva és rugdalódzva hírtelen lelassult, majd elernyedt.
A segítők és Dobráter Pista azonnal kihúzták Tivadar fejét a hordóból, hogy levegőhöz jusson. Ölelték, csókolták és kurjongattak, hogy sikerült. Ezután vették csak észre, hogy a társuk nem bírta tovább az árnyékánál és ő is belefulladt a vízbe. 
Domokos atya ekkor tört meg. Zokszó nélkül vállalta az éjszakai temetést és az éjszakai misét az elkövetkezőkben. 
Markos Tivadar temetése utáni második vasárnapon a csontsoványra fogyott Domokos atya fehér arccal ment fel a szószékre prédikálni. Arra készült, amit a történtek alapján már régen meg kellett volna tennie. 
Miközben szentmisét és árnyékűzést tartott Domokos atya árnyéka miseruhástul stólástul egyre csak növekedni kezdett, míg híveinek árnyéka igen aprócskává változott. Mire a szertartás véget ért Domokos atya úgy érezte ő az oka mindennek, minden rossznak, ami itt történt. Másnap hajnalban, mikor a nap első narancssárga, még meleget nem adó sugarai előbukkantak a hegyek közül, Domokos atya hatalmas árnyékával, összetörve, bukottan indult útnak. Soha többé nem látta senki. 
Az emberek megszabadultak árnyékuktól, volt nekik, de nem foglalkoztak vele. Még ha néha meg is láttak véletlenül a házfalon, vagy az utcán, akkor mintha mi sem történt volna, szótlanul eltekintettek mellette. Minden visszatérhetett, véglegesen, a maga megszokott módjába, és nagyon is átlagos, természetes mód volt ez. Bár Szűz Mária az év óta egyszersem jelent meg a faluban pünkösdkor, se máskor. Így ma már a falut senki sem hívja Máriajárónak, hanem az eset miatt, csak Árnyékosnak. 
 
Szikra Benedek