Történetek
a a
2010.12.25 | Rozványi Dávid | Regény | Megtekintések száma: 988
Apokrif írás Temesvári Pelbárttól: Karácsonyi példázat
1. Halál Karácsony éjjelén

Én édes atyámfiai! A példázat, melyet a mai napon elkezdek, s a lelkek épülésére hét napon keresztül nektek elmesélek, arról szól, hogy a kis dolgokban való tökéletesség is elvezethet minket a megigazulásra, a boldog és igaz életre, az Úristen akaratához.

Élt Magyarországon, János gubernátor (helytartó)* idejében egy nemesember, igen vitéz a török elleni harcokban, ám féktelen volt a rosszban is: kevély, kegyetlen, iszákos, a hús bűnének foglya, Isten szentegyházát nem tisztelő, birtokának népét sanyargató. Mikor barátai megfeddték életmódjáért, a gonosz sugallatára, kiforgatva az Írás szavainak értelmét, mindig így válaszolt: „Istentől nem félek, embertől nem tartok”.
Történt, hogy ez a nemesember, kiről tudni kell, magányosan élt, mert fiát a hadakozásban elveszítette, s feleségét a bánat emésztette el, Karácsony vigíliáján** minden isteni és emberi törvény ellenére vadászni indult, annak ellenére, hogy egy Szentatya kimondta: e nap az örömé és békéé legyen, se ember, se állat vérét ne ontsd!
De ő, mikor a várnépe a kápolnában készítette fel lelkét a közelgő ünnepre, megutálván magányát, íjat vett, s vadászatra indult, miközben hangosan káromolta, mint az Urat, mind az Ő szolgáit.

Ám ezen az éjjelen sem szárnyas, sem futó jószág nem került nyila elé. Dühétől megvakítva egyre mélyebbre és mélyebbre tévedt az erdőben, míg fényt nem látott: az erdőszolga házát. Betért hát oda, de szolgáját nem, csak annak lányát lelte ott, aki boldog István király törvénye szerint a tüzet őrizte. Meglátva a lányt, feltámadt benne a húsnak vágya, először szép szóval, majd erőszakkal próbálta rávenni kedve teljesítésére, de mikor látta, hogy a lány erénye felett sem így, sem úgy nem győzedelmeskedhet, magához ragadta és várába hurcolta és szobájába zárta.

A leány, látván, hogy tisztaságát meg nem őrizheti, az ablakon keresztül menekülni próbált, de a jeges kövön megcsúszott, s a mélységbe aláhullva halálát lelte.
A várnép, a leány halálsikolyát meghallva megdermedt és rossz sejtelmekkel telt meg szívük.
A nemesember látva, megrettent, hogy a leány vére reá fog szállni a bírák előtt, a kápolnába indult, hogy háza népének hallgatást parancsoljon. Ám a klerikus, lelkét Teremtőjének ajánlva, bátorságot gyűjtött szívébe, s a kapun a nemesembert be nem eresztette:
- Az Úr hajlékába nem térhet be, akinek vér tapad kezéhez!
A nemesember nekikeseredett a megaláztatásnak, de félve újabb gyilkosság terhét magára venni, kardot rántott, s a klerikus (pap) nyakának szegezte:
- Hát vedd úgy szavamat, mintha gyónásban mondanám, s mérj rám penitenciát, de jól vigyázz, hogy könnyű legyen, különben nem félek e karddal nyakadat megnyitni!
A klerikus az Úr Lelkéhez fohászkodott bölcsességért, s az reá is szállt, s imígyen szólt:
- Ha egyszer igaz szívvel elmondod az Úr imáját, Ő megbocsát neked, s a szent hajlék küszöbét átlépheted. De becsületed úgy legyen igaz Isten és ember előtt, hogy igaz szívvel kell minden egyes szavát kiejtened.
A nemesember igencsak megörült, hogy ilyen könnyen jóváteheti a vér bűnét, , az udvaron a földbe szúrta kardját, térdre vetette magát, s imádkozni kezdett…

* Hunyadi János
** azaz, december 24-én este


2. a vezeklés kezdete

A nemesember nagy hangon mondani kezdte az Úr imáját, hadarva, mint aki a penitenciát gyorsan teljesíteni akarja, azonban nem a lélek megtisztulásának vágyából, hanem kényelmetlen helyzetéből menekedvén kívánva: „Pater noster, qui es in caelis”. (Mi atyánk, ki vagy mennyekben*) Azonban amikor a „menny” szót is kiejtette, körbetekintett háza népén és szemükben nem csak ocsmány bűne iránti utálatot látott, hanem a megvetést, hogy még az ily könnyű jóvátételt sem képes becsülettel teljesíteni.

Hogy becsületét előttük visszaszerezze, egy pillanatra elhallgatott, s elhatározta, hogy megfontolva ejt ki minden szót: „sanctificetur nomen tuum” (szenteltessék te neved). Azonban, ahogy szívéig hatottak az ima szavai, rögtön vádlójává váltak, mert eszébe jutott hány szóval kiáltott az égre, káromolva az Urat és az Ő Szentegyházát, s lelkében indulat támadt, mert érezte, amíg ezen bűnét jóvá nem teszi, nem méltó arra, hogy ezen mondatot akárcsak önmaga előtt elmondja. Ezért hát letérdelt, a kápolna kapujában véniát** vetett, felállt, s nagy hangon így szólt:
- Én szerelmes atyámfiai! Amikor a pogány ellen kellett hadra kelni, előttetek jártam, de előttetek jártam a bűnben is. Most eljött az idő, hogy a vezeklésben is példát mutassak nektek, tehát szent esküvéssel fogadom, hogy amíg a rám mért penitenciát igaz szívvel, minden egyes szavát tiszta lélekkel nem teljesítem, más szó nem hagyja el a számat, különben lelkem jussa ne légyen sohasem a mennyei hon!

És ajkát többet nem nyitotta többet szóra, hanem a téli fagyban, mintha őrt állt volna, ott maradt a kápolnával szemben, magában forgatva az ima szavait: „adveniat regnum tuum”. Tudvalévő, hogy a közönséges emberek a nép nyelvén ezt így imádják: „Jőjön te országod”, ám aki római egyház hagyományát követve latinul mondja ez imát, a „regnum” szót, mint uralmat is értheti, értve alatta Krisztus király uralmát lelkekben. Lelkében nagy indulat támadt, mikor arra gondolt, hogy néki bár az Úristen nagy és kerek uralmat adott itt a földön, de ő ezt nem viszonozta azzal, hogy áldott uralma alá hajtsa gőgös fejét, s újabb szent elhatározásra jutott: mivel birtokaira s javaira méltatlannak bizonyult, azokat elhagyja. S mikor a kápolnából az Úr születésének óráján felhangzott az ének: „et in terra pax hominibus”*** finom kelméből készült felsőruháját levetette, s a faggyal és az erdő veszélyeivel nem törődve elhagyta a várat, s a rengeteg lett lakása azon órától fogva, s többé háza népe ismereteire nem jött.

* a Miatyánk magyar szövegét a történelmi hűség kedvéért a Müncheni-kódexből (1466) való
** bűnbánati gesztus, amikor a bűnbánó széttárt karral, kereszt alakban a földre veti magát
*** „és békesség a földön a jóakaratú embereknek”: a Szentmise állandó része, a Bibliában az angyalok éneke Jézus születésekor


3. az Úr akarata

Büszkesége, mely egyformán tud jóra és rosszra is hajtani a lelket, nem engedte, hogy saját birtokán rejtőzködjön el, inkább az ismeretlen vidékek hívogatták. Mivel eleddig saját maga felett sem Istent, sem földi urat nem ismert el, szívében erős elhatározást szült, hogy addig meg nem áll vándorlásában, míg az Úr jelet nem mutat neki. S a jel pedig az lesz: meg kell értenie az ima szavait: „fiat voluntas tua, sicut in caelo et in terra” (Légyen te akaratod, miként mennyen és azonként földön)
Mi lehet az Úr akarata az ő életében? Egy hétig vándorolt, s egy magányos házhoz érkezett, ahol egy öregasszony lakott, aki magatehetetlenül feküdt vánkosán. Önkéntelen mozdulattal erszényéhez akart nyúlni, de azt is várában hagyta: tehát kiment az erdőbe, fát gyűjtött begyújtott és gondozta az öregasszonyt, egészen annak haláláig. Tudta, jó úton jár, de lelkének békéjét nem nyerte meg.
Eltemette és tovább vándorolt. A pusztán járt, amikor rablók támadtak rá, hogy mindenét elvegyék, de mivel nem volt semmije, csak jól helybenhagyták. Mindeközben ő ártatlanul szenvedő urára gondolt, s némán tűrte az ütlegeket. Tudta, jó úton jár, de lelkének békéjét nem nyerte meg.

Tovább vándorolt, s néhány óra múltán látta, hogy az előbb említett rablók ártatlan utasokat, nőket és gyermekeket támadnak meg. Botot ragadott, s miként boldog Dávid király a filiszteusokat*, szerteszórta az útonállókat, akik mindenüket hátrahagyva menekültek. A zsákmányt átadta a vándoroknak, meghagyva, hogy ami saját kárukon felül marad, osszák szét a szegények között, s tovább indult. Tudta, jó úton jár, de lelkének békéjét nem nyerte meg.
Húsvét ünnepén a szeri kolostorba kért befogadást; s a nemesember, aki eleddig kegyúri székét sem foglalta el a templomban, most a koldusok között, könyöradományokat elfogadva ülte meg az Úr feltámadásának vigíliáját, de az Úr asztalához nem járult, hiszen penitenciáját még nem teljesítette. Büszkeségét levetkőzte, de lelkének nyugalmát még nem lelte meg.
Már elérkezett a nyár is, mikor a pusztaság közepén, egy úton lévő egy korty vizet kért tőle – de mert nem volt nála, nem tudott adni. Elhatározta hát, hogy egy tömlőben vizet hord magánál, nem hogy saját szomját oltsa, hanem hogy másoknak adhasson belőle. Így tett, sok embernek szolgálatjára lett, de lelkének nyugalmát nem lelte meg.

Egy éjjel, mikor nyugtalan álmában hánykolódott, meglátogatta őt az Úr angyala, s így szólt hozzá: „Nem akkor lészen meg lelked nyugalma, ha teljesíted, amit az Úr akaratának vélsz, hanem akkor, ha eltudod fogadni, amit az Úr rád mért és amit el vett tőled, hogy akarata meg légyen itt a földön is, miként mennyen”
A nemesember, erre így válaszolt:
„Mondd meg nékem, mi az, amiről nem mondtam le: elhagytam uradalmamat, szolgáimat, földemet és minden evilági javamat, mi az, miről még le kéne mondanom?”
Az angyal erre így válaszolt:
„Mondj le arról is, ami már nem a tied”
„Mi légyen az?” – kérdezte a nemesember
„A fiad, akit a háborúságokban elveszítettél. Ő már az Úr angyala, a vértanúk seregében. Ha elfogadod ezt, lelked szabaddá válik”
A nemesember igencsak nekiszomorodott, mert igencsak szerette fiát, s tudta, lelkének legmélyén sohasem tud lemondani róla. De az angyal megvigasztalta: „Mire az imának végére érsz, lelked megtisztul, lelket vezetsz az Úr kebelére.” A nemesember lelke ezt hallván megnyugodott, s másnap reggel könnyű szívvel ébredt.

* ókori nép, melyekről a Szentföld a Palesztina nevet kapta, a zsidók ellenségei


4. a kenyér

Mint mondtam, másnap reggel könnyű szívvel ébredt, s elhatározta, hogy saját szíve fájdalmáról embertársai szolgálatával feledkezik meg.
Tudvalévő, hogy ezen mondatot: „panem nostrum quotidianum”, a köznép saját nyelvén így mondja: „Mi testi kenyerönk felett való kenyeret adjad mü nekönk ma”, így arra gondolt, hogy az Úr szavát azzal teljesíti, ha a test szerint való kenyeret juttat a föld népének.
Hogy hajdanvolt büszkeségét minél teljesebben levetkőzze, a földművesek közé állt, bérét a nincstelennek adta, kenyerét az éhezőkkel megosztotta. Az első időkben lelke megnyugodott, de később nyughatatlanná vált, mert látta, hogy hiába dolgozik négy ember helyett, hiába osztja szét mindenét, az éhezők éhségét, a nyomorultak nyomorúságát csökkenteni nem tudja. Éjszakánként ökleivel verte keblét, mikor felötlött benne, hogy régvolt napjaiban mily könnyű kézzel szórta szét vagyonát mulatságra, könnyűvérű nőkre, ahelyt, hogy inkább a reá bízott népek javára fordította volna. Szívében megforgatta a gondolatot, hogy hagyja itt vezeklő útját, térjen vissza várába, s rendelkezzék birtokairól az Úr szándéka, s népe java szerint, ám végül arra jutott, hogy mindezek előtt, hogy lelkét megmentse, teljesítenie kell a reá mért penitenciát, hát az ősz kezdetéig folytatta a munkát a földeken. Mikor Mihály arkangyal napján befejezték a teendőket, úgy érezte, már igazak az ajkán a szavak, mert mindent megtett azért, hogy testvéreinek test szerint való kenyér jusson, mintegy az Úr keze és segedelme itt a földön, s így azok, testi szükségletük csökkenésével megnyithatták lelküket az Élő Kenyér felé.


5. a megbocsátás

Ezen idők elmúltával délnek vette az irányt; nem mintha ismerte volna útjának határozott célját, de minél messzebb akart kerülni előző életének helyszínétől, s titokban abban reménykedett, hogy a pogány török zargatta vidéken megkaphatja a vértanúság dicsőséges koronáját, mert úgy érezte, útjának végéhez ért. Hiszen a szavak: „Et dimitte nobis debita nostra, Sicut et nos dimittimus
debitoribus nostris.” (És bocsássad mü nekönk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek). Esetében már semmit sem számítottak, hiszen senki sem bántotta. Ha néha meg is dobálták sárral vagy mocsokkal, már csak nevetett rajta, hiszen, csak testét érte a szenny, lelke szabad volt, így lelke visszaszerzett ártatlanságában bízott abban, hogy az Úr szemében is irgalmat talál az ítéletkor. Azonban tisztában volt saját esendőségével, nem bizakodott el, tudta, hogy akarata gyenge és esendő a kísértésben. Azt forgatta elméjében, hogy csak akkor lehet bizonyos abban, hogy a kísértésnek ellenáll, csak akkor szabadul meg a bensőjében lakozó gonosztól, ha véget ér vándorlása itt a földi siralomvölgyben, így halálával lesz teljes az ima: „Et ne nos inducas in tentationem, Sed libera nos a malo.” (És ne vigy münket késértetbe. De szabadóch münket gonosztól)

De az Isten akarata más volt, s útjai az emberi ész számára felfoghatatlanok; mert bár valóban lecsaptak rá a portyázók, de ahelyett, hogy lekaszabolták volna, inkább fogságra vetették, hogy miként Józsefet, rabszolgaként eladják. Ám mikor táborukba tértek, s a foglyokat egybeterelték, a törökök elöljárója szemlét tartott felettük, s a nemesemberre mutatva imígyen szólt:
- A fát, melynek ágait már lenyestem, most gyökerét is kitépem: mert ezen embernek fiát én fogtam el, s végeztettem ki, mert a harcokban vitézül küzdtek ellenem, s sorainkat igencsak megrikította, de most Allah, az igazságos az apát is kezemre adta! Vakítsátok tehát meg azonnal, s holnap kínhalállal fog meghalni, hogy a világ lássa, hogy végzi az, ki ellenünk kél!
A szaracénok tehát megfogták a nemesembert, megvakították, gúzsba kötötték és egy verembe dobták. Ott a Lélek megerősítette, s imádkozni kezdett.


6. a nemesember imája

Én Uram, én Istenem,
hallgasd, meg kérlek szavamat,
bár sokszor megtagadtalak!
Előttem van egész életem,
nem rejtem előled sok nagy bűnömet.
De megtagadtam mindent, ami voltam,
eldobtam mindent, ami a világhoz kötött,
amit még meghagytál nekem,
s akaratodat követtem,
hogy karod legyek itt a földön is:
védtem az ártatlant,
kenyeret adtam az éhezőnek,
szolgáltam a szegényt,
koldusok között volt lakhelyem.
Most itt fekszem vakon a veremnek mélyén,
ellenségeim győzedelmeskedtek felettem,
halálom várom,
s nincs bennem bosszú vagy gyűlölet,
elfogadom, s áldom akaratodat,
meglátom sorsomban igazságodat.
Most mégis arra kérlek,
egy pillanatra felejtsd el bűneim:
a vért ami kezemhez tapad,
a húsnak bűnös örömét,
kevélységemet, s nagyravágyásomat.
Most arra kérlek, dobd messze bűneim,
s hallgasd meg szavamat!
Nem magamért kérlek,
az én sorsom már betelt,
jogosan terhel büntető kezed.
De kérlek azokért, akik velem vannak itt,
akik velem szenvedik a pogány igát,
akik megérdemlik irgalmadat.
Ne sorsomat nézzed,
ne számítson előtted életem,
de nézz, kérlek, reájuk,
mentsd meg életüket,
add vissza szabadságuk,
hogy lássák:
a gonoszok vesszeje
nem nyugodhat meg az igazak felett.
Áraszd ki rájuk kegyelmedet,
ahogy tavasszal megárasztod a patakok vizét.

És az Úr meghallgatta imáját, s szabadulást küldött nekik, hogy hogyan, ezt majd legközelebb mesélem el.


7. a szabadulás

Az Úr fülébe eljutott a nemesember imádsága, s még azon a reggelen szabadulást szerzett nékik: mert történt, hogy a közelben keresztes sereg táborozott, s amikor meghallották, hogy a közelben a szaracénok portyáztak, s a keresztények közül sok foglyot ejtettek, még azon az éjjelen hadra keltek, s rájuk törtek.
Egyesek szerint, amikor támadásra indultak, egy fénylő ruhás alak vezette őket, egyesek szerint Szent Mihály arkangyal, mások szerint Szent László király, megint mások szerint Szent Márton püspök, Pannónia szülöttje – de mert a tanúk nem egyformán írták le azon bizonyos lovast, úgy gondolom, ez nem egyéb, mint a nép ajkán élő legenda, melyet a krónikás, aki csak az igaz és hiteles történeteket ró papírra, nem vehet komolyan.
Bárhogy is történt, bizonyos, hogy a keresztesek seregét, akár szentjei, akár Lelke által, az Úristen vezette győzelemre, s csodás módon sem a harcosokból, sem a foglyokból nem veszett el senki, sőt, a törökök közül is alig néhányan lelték halálukat, mert az Irgalmas Isten ezen az éjjelen reájuk is kegyesen tekintett.

Reggelre megfordult a sorsuk: mert aki este még fogoly volt, reggelre már szabad, s ki este győzelmi tort ült, reggelre már siránkozott. De nem fordult meg senkinek annyira a sorsa, mint a nemesemberé; mert a keresztesek seregében régi harcostársai voltak, akik felismerték, s egykori rangjának megfelelően bántak vele. S mikoron megtudták, hogy a szaracénok vezére, gyilkoltatta meg fiát és vakíttatta meg őt, elé vezették és sorsát kezébe adták:
- Tarts felette igaz ítéletet, hogy mind a keresztények, mind a pogányok lássák, hogy él az Isten igazsága, hogy gaztett nem maradhat büntetlen. Gondolj arra, hogy mit tett veled, mit tett a fiaddal, s milyen kárára volt a keresztény respublicának*. Ha ezer élete lenne, akkor sem tudná mindezt levezekelni, de ebben az egy életében te határozd meg a kínok mértékét.
A nemesember Istenhez fohászkodott, lelkében visszhangzott, hogy az ő bűnei is úgy bocsáttatnak meg, ahogy ő is megbocsát az ellene vétkezőknek, de eszébe jutottak az ima szavai is: „Et ne nos inducas in tentationem, sed libera nos a malo” (És ne vigy münket késértetbe. De szabadóch münket gonosztól), s arra gondolt, hogy le kell magában győznie a bosszúállás kísértését, s a gyűlölet gonoszságát, mindezeket megforgatva szívében és elméjében, így szólt:
- Bűnös ember vagyok, s a bűnös embernek bűnös emberhez csak egy szava lehet: az irgalom. Így, ha tetszést találtam szemetekben, engedjétek el, s vele a többi pogányt is.
A keresztesek igen sajnálkoztak, de szavukat nem vonták vissza, s a foglyokat szabadon engedték, akik közt, ezt hallván, nagy örvendezés támadt, magasztalták Krisztus Isten irgalmasságát, s kérték, hogy hadd vehessék fel ők is a szent keresztséget. Így történt.
A nemesember pedig megtisztult lélekkel dicsérte Isten irgalmát, s élete hátralévő részét remeteként töltötte, szent elmélkedésben az erdőn túli hegyekben.
Ezen példázatból is láthatjátok testvéreim, hogy nincs oly kicsiny dolog, akárcsak egyetlen Pater Noster, amiben ha a tökéletességre törekszünk, ne vezetne el minket Istenhez. Amen.

* a középkorban a keresztény országok közössége, nagyjából a mai Európa fogalomnak felel meg


8. Utószó

Boldog Temesvári Pelbárt: Gyermekkorát nem ismerjük. Első emléke a krakkói egyetem évkönyvében van: 1458-ban iratkozott be, 1464-ben fejezte be filozófiai tanulmányait, és 1471 körül, mint teológiai doktor hagyta el Krakkót. Belépett az obszerváns ferences rendbe, 1480-ban az ozorai kolostorban élt. Hamarosan nagy hírű hitszónok lett. Írásra a Boldogságos Szűz iránti tisztelete késztette: 1480 táján az országban pestisjárvány volt, s Pelbárt testvér többször is elkapta a betegséget. Vallomása szerint egyedül a Boldogságos Szűz jósága mentette meg a haláltól. Ezért írta meg Mária magasztalására, Jézus Krisztus dicséretére, Szent Ferenc atyának és minden szenteknek tisztességére a Stellariumot. Könyvével forrást akart adni kevésbé művelt testvéreinek és a falusi lelkipásztoroknak, hogy prédikációikat könnyebben elkészíthessék. Elöljárói Budára küldték a provincia növendékeinek tanítására. 1483-tól Budán és Esztergomban fölváltva tanított. A Stellarium oly hasznosnak bizonyult, hogy szerzetestársai lemásolták és a kolostorokban terjesztették. Elöljárói parancsára készítette 1485-1500 között a három részből álló nagy beszédgyűjteményét, a Pomeriumot. Első részében a szentekről, második részében az ünnepekről, harmadik részében a nagyböjt hétköznapjairól szóló beszédeket közöl. Tanári munkásságának gyümölcse a zsoltárokat és énekeket magyarázó Expositio és a hittételekkel foglalkozó Aureum rosarium. Kéziratait 1495 után Hagenauba vitték és sokszor kiadták.

Mélyen hívő, nagy olvasottságú skolasztikus író volt. Eredetiségre nem törekedett, hanem alaposan ismerve az egyházi irodalmat (Boëthiustól a maga koráig), idézetekkel bizonyított és tanított. Szónoklataiban az életből vett képekkel szemléltetett, s a királyi udvar közvetlen közelében is bátran ostorozta az erkölcsi visszaéléseket. (www.katolikus.hu)

Ebben az írásomban tisztelegni akartam b. Temesvári Pelbárt előtt, aki szerintem a középkori skolasztikus irodalom csúcsát képviseli: felépítése, hosszadalmas körmondatai a középkort képviselik, de gondolatai, megfigyelései szinte a XX. század lélektani megfigyeléseit idézik. Művei közül mai szemmel talán a Példázatok a leginkább élvezhetők a mai olvasóknak, ennek stílusát vettem alapul ezen írásomhoz.
Summa summarum: a mai kor emberének is érdemes Temesvári Pelbártot olvasnia, ha rá talál az Interneten vagy az antikváriumokban.
Hasonló írások
Hozzászólások
(7) Rozványi Dávid
2010-12-28 21:28:58
Köszönöm!
[hivatkozás: (6) sarah69 2010-12-28 16:03:54 ]
(6) sarah69
2010-12-28 16:03:54
Tetszett!
[válasz erre: 7 ]
(5) Rozványi Dávid
2010-12-26 17:27:39
Köszönöm!

Egész jól alakult a Karácsonyom, csak sajnos holnap mehetek dolgozni :-(
[hivatkozás: (4) AELM. 2010-12-25 12:40:24 ]
(4) AELM.
2010-12-25 12:40:24
Viszont kívánok minden jót és további kellemes ünnepeket!
[válasz erre: 5 ]
[hivatkozás: (3) Rozványi Dávid 2010-12-25 10:39:12 ]
(3) Rozványi Dávid
2010-12-25 10:39:12
Nagyon köszönöm!

Bevallom, kicsit féltem a feladattól, hogy hiteles lesz-e a végeredmény, valóban tudom-e azt a hangulatot, azt a nyelvet rekonstruálni, de a hozzászólásodból úgy látom, sikerült. Köszönöm!

Áldott Karácsonyt kívánok Neked!
[válasz erre: 4 ]
[hivatkozás: (2) AELM. 2010-12-25 08:10:07 ]
(2) AELM.
2010-12-25 08:10:07
Szép dologra vállalkoztál, a mai világban kevés ember olvas végig egy ilyen példázatot.Jobban szeretik, ha az érzést, a mondanivalót egyszerűbb szövegkörnyeztben közvetíted.Bár ezt már nem egyszer megtetted az írásaiddal.
Nem a könnyű végét ragadod meg az írásnak, hanem a nehezebbik felét.Ezt kevesen teszik meg és még kevesseben csinálják jól.Te jól csinálod.
Természetesen max. pontot adok erre is, mint minden másra, amit olvastam tőled.
[válasz erre: 3 ]
(1) Mellesleg
2010-12-25 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak