Any Kind of Fun- Sinner

Kevin kicsit magányos volt ezen a nyári napon. A hittantábor nem volt ugyanaz Melinda nélkül, még talán egy hete sincs, hogy hazament. Még két hét, míg újra jön és odafut hozzá és… itt lesz. Mást mit is tehettek volna, ez egy vallásos tábor mit szólnának hozzá, ha önfeledt ölelkezésbe kezdenének, netán csókolóznának. A szeretkezés még csak szóba sem jöhet. Már öt éve ismerik egymást, de együtt még csak egy fél éve vannak. Szereti őt, talán évek múltán el is veszi, lesz egy kis házuk ezen a környéken, olyan szép itt, s gyerekek, akik szintén eljönnek majd ebbe a táborba, persze, csak ha Isten is úgy szeretné.

Besétált a szobába, ledőlt az ágyra, az ebédre gondolt, majd a vacsorára, ahol újra és újra akarata ellen egy lányra tévedt a szeme. Fura lány, hosszú sötét haja volt, feketébe járt és oly sokszor magányosan. Minden gondolata Melinda körül forgott, de újra és újra ránézett a lányra. A lány fel se nézett a tányérjáról, csak mosolygott, talán tudja, hogy egyszer-kétszer ránézett?
Éjszaka nem tudott aludni, hiába próbált, nevek, szemek, mosolyok és fantáziák keringtek befejezetlenül a fejébe. A szoba előtti padot gondolta ki annak a helynek, ahol kicsit kiszellőztetheti a fejét.
Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor meglátta, hogy foglalt a pad, hajnali ötkor! És pont Ő, a hosszú, sötét haj most két oldalt be volt fogva. És a nagy szemek ránéztek, ugyanolyan mosolygósan.
- Na mi az, szépfiú? Esti séta?- húzta összébb magán takaróját.
- Nem tudtam aludni.
- Én sem. Na, gyere, ülj le!- csúszott arrébb a padon.

Zavarban volt, szerencsére a sötét eltakarta piros arcát, csak ültek kínos csendben. Mondania kéne valamit, de semmit nem tudna.
- Hányadszorra vagy itt?- kérdezi Ő.
- Huh, olyan sokszor voltam már itt, hogy el sem tudnám mondani - már szidta is magát a válaszért, de Ő elmosolyodott.
- Akkor nagyon szerethetsz itt lenni
- Ohh, igen. S te; neked hányadik éved?
- Én nem vagyok annyira régi itt, mint te.
- Értem. És tetszik?
- Persze. Jó a társaság- újabb csönd nem tudta mire vélni a lány válaszát, hisz legtöbbször egyedül volt. Újra csönd állt be.
- Neked melyik a kedvenc igeversed?- próbált kommunikálni.(A vallásról tudott mesélni)
- Nincs.
- Hmm…
- Ateista vagyok- Kevin meglepődött.
- Akkor hogyhogy itt vagy?
- Kíváncsiság, érdekel a vallás, az emberek.
- Értem- csönd, nagy sóhaj, az ég csillagokkal teli.

Egyszercsak a lány a vállára hajtja a fejét, és ő nem ellenkezik, még rászólni is elfelejt, hogy párja mit fog szólni. Hagyja, hogy vállán nyugtassa a fejét, és imádkozik, hogy ne hallatsszon milyen nagyokat dobban a szíve. Miért kíváncsi rá mégjobban, ha már azt is tudja, hogy istent sem hiszi. A lány a szájához hajol és puszit adott rá, ő nem tudott semmit tenni, egyszerűen lebénult. Hagyta, hogy elsétáljon, elmenjen és itt hagyja őt. Mit fog mondani Melindának? Mit, mit? Semmit, ez nem számít semmit a lánynak sem, ez látszott rajta, hát neki sem számít többet.
Akkor sem tehet ilyet, ez milyen viselkedés? Ez játék más érzelmeivel, nem mintha őt Melindán kívül bárki érdekelné, de ezt akkor sem teheti. A holnap majd megmondja gondolatával tért újra aludni s nehezen álomba harcolta magát.

Másnap előbb otthagyta az ebédlőasztalt, talán azt várva, hogy a lány utána jöjjön. De nem jött, a többiekkel együtt távozott az ebédlőből. Karonragadta és bevonszolta a szobába, a lány szó nélkül tűrte.
- Nem csókolgathatsz, csak úgy össze-vissza mindenkit! Ez nem az a tábor!
- Kit csókolgattam én?
- Engem. Tegnap hajnalban.
- Az nem volt csók! Amiatt ne akadj már ki, csak elköszöntem. Túlliheged.
- De akkor is. Nekem barátnőm van, akit szeretek.
- Nem kellenél, ha felajánlanád sem. Mondd, hát próbáltalak én elcsábítani?
- Nem.- tényleg nem akart semmit, ennyire rosszul értette volna
- De ha ő látja ezt? Vagy bárki más?
- Most miért cirkuszolsz? Mondd, hogy ne tegyem többet és ennyi, felesleges ezen hisztériáznod, végigvonszolnod a fél táboron, azt többen látták!- indult volna ki a lány, de Kevin elkapta a kezét és - maga sem tudta miért teszi, talán nem is gondolkozott abban a pillanatban, dühös volt, forrt a vére és a józanész eltűnt elméjéből- megcsókolta.

Szorosan átölelte és a hátát simogatta, a lány arcát fogta kezei közé, majd pólója alá csúsztatta a kezeit, s le is húzta róla a ruhadarabot. Nem gondolt semmire, csak hogy olyan lángolást érez, amit még soha. Szerelmes lenne, vagy csak a szenvedély kapta el, a lányról is lekerült a fölső és a nadrág is. Azonnal olyan közel akart lenni hozzá, mint még soha. A titokzatos lány sliccénél matatott, elhátráltak egy ágyhoz, lecsúszott a nadrág, míg mellkasát szerető csókokkal halmozta el. Remegő kezekkel nyúlt a lány öléhez és a nedves ruhadarabot félretolva beléhatolt egy újjal, a lány felnyögött, még egy ujj csatlakozott az előzőhöz. A lány odahajolt a szájához és heves csókkal köszönte meg, viszonzásból keze elindult a minden érintésre megrezzenő testen egészen ahhoz a ponthoz, ami a legérzékenyebb volt. Minden annyira homályos volt, minden annyira forró, a külvilág nem számított. S azon kapta magát, hogy fel-fel nyög. A lány magába vezette férfiasságát, mind a ketten elnyújtottam sóhajtottak.

- Istenem…- mondta, ezt a rövid szót is nehezen. Szorította a lány s az is kapaszkodott vállaiba, derekába. Kívánta, hogy örökké való legyen ez a pillanat. Érezte nyakában a lány forró leheletét, majd ajkain a mohó ajkait. A vágy és a gyönyör hajtotta őt, hogy újra és újra a lányba hatoljon, néha már fájó örömmel. Annyira bűnösen csodálatos volt ez az eszméletlen vonaglás. De vége szakadt s nyögések közt ért el… talán a mennybe. Talán ilyen lehet az a hely. Szorosan ölelte a rajta ziláló lányt, nem akarta elengedni, csak ölelni, szorosan egész nap. Jól esett izzadt testének szorítása.
A lány lassan felkelt, öltözni kezdett.

- Megyek lezuhanyozom
- Mi lesz velünk? Szeretnél járni velem?
- Nem.
- De…
- Nincs de, jól elvoltunk, ennyi. Nem szeretlek.
- Istenem, én meg azt hittem, hogy szeretsz, én igen. Hogy ezután együtt leszünk…
- Ne feledd, barátnőd van, akit szeretsz
- De ezt miért tetted, megcsaltam őt! Jó ég! Megcsaltam. Mit mondok majd neki?
- Semmit. Nem kell tudni, nem számít.
- Ki vagy te? Ez borzasztó.
- Én voltam a kísértés, az Antikrisztus, ha így szeretnéd. És te engedtél nekem, elbuktál - indult ki.
- Miért? - suttogta a semmibe és rádőlt az ágyra, még érezte testében a gyönyör jóleső bizsergését, de arcain könnyei folytak. Megértette, ahogy a mennybe jutott, úgy szállt lelke a pokolba. Miért? Miért? Bűnös volt, most valóban az.