Angyali történet

Nyár, Alpok, magas hegyek között. Várom a csodát, mert ilyenkor a csoda menetrend szerint meg szokott érkezni. Már napok óta várom, amikor álmomban vagy félálomban motoszkálást hallok. Utána kéne nézni, mi volt a zaj.

1.
Félig kábultan botorkálok ki a spalettával lesötétített hálószobából. A nappali felé az előszobán át vezet az út. Az előszobában már dereng egy kis fény. A dzsekik mellett valami fehér körvonalait látom a fogason. Egy pár szárny – konstatálom, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

A nappaliba lépve az eddigi sötéthez képest erős fény fogad. A nyitott ablakon a telehold éles, ezüst fénye világít be a szobába. A fény egyenesen az ablakkal szemben álló heverőre esik. Ezek után már nem is lep meg, hogy a heverőn egy fehér fátyolba burkolt testet látok. Az Angyal. Nem, nem Simon Templair, hanem egy formás, pompás női test, az oldalán fekszik és egyenletes lélegzéséből ítélve, alszik. Vagy legalább is pihen. A Hold erős fénye átjárja a fátyolszerű anyagból készült köpenyt, gömbölyded feneke mintha pucér lenne – vonzza a tekintetemet. Formás mellei a lélegzetvétel ütemében ritmikusan mozognak, valószínűleg integetnek felém. Viszonzásul talán meg kellene simogatnom – morfondírozok. Az Angyal – talán hallotta lépteimet – megmozdul, felemeli fejét és teljes testével felém fordul. Első pillantásra egy kis fekete háromszög tűnik fel a combjai között, amely sötétségével elüt a csillogó, fehér környezettől. (Vajon az angyalok nem hordanak bugyit?). Fantáziát megmozgató látvány.

A második pillantás szíven üt. Megismerem az arcát (az arcodat). A harmadik másodpercben már nem is értem, miért kellett ezen meglepődnöm, hiszen napok óta erre vártam.
- Bocs, egy kicsit elpilledtem, mire ilyen magasra felértem, – simogat lágyan a hangja – ugye nem állsz itt nagyon hosszú ideje?
- Nem, épp csak megcsodáltalak. Hogy jutottál ide? Most ugye nem csak olyan rövid időre jöttél, mint szoktál? Velem maradsz legalább néhány napot?...
- Pszt! Ne kérdezz annyit, úgy sem mondhatok el mindent.

Az Angyal közben feláll és a mutatóujjának bögyét a számra teszi. Az érintésétől valami (vagy hideg vagy meleg vagy valami más) bizsergető érzés fut végig a gerincemen, az érzés megbénít, mozdulni sem tudok. Legnagyobb – de kellemes – meglepetésemre, ajkát odaérinti saját mutatóujja túloldalára, közvetlen közelről érzem a leheletét. Azután ujját –végtelenül lassúnak tűnő mozdulattal – kihúzza ajkaink közül. Ilyenkor nem is olyan nagy baj a szájtátiság. Nyelvünk erősen összefonódik. Szerencsére elég sokáig tart a szenvedélyes csók ahhoz, hogy közben magamhoz térjek a révületből. Átfogom a derekát és magamhoz szorítom, engedelmesen simul hozzám. A hosszú csókcsata közben már feneke domborulatait mérem fel és igen csak kedvemre való, amit találok.

Kézen fogva odahúz a heverőhöz, leülünk. Valamit mond (talán azt, hogy megint kevés az idő, ne fecséreljük), de nem tudok igazán odafigyelni. Leköti figyelmemet a ruháján átvilágító fényben előttem mozgó mellbimbója. Talán ismét nekem integet, hogy végre simogassam már meg. Nem várok több bíztatást, átnyúlok hozzá és megsimogatom. Az Angyal megfogja a mellét simogató kezem, először még jobban a melléhez szorítja, kissé meg is mozgatja rajta, majd lágyan eltolja.
- Mondtam, hogy ennek most nincs itt az ideje.
- És itt lesz? – kérdem, miközben próbálom felidézni, hogy mit is mondhatott. Nem megy.
- A végére kiderül. – mondja sokat sejtetően és szeméből biztatást vélek kiolvasni. Lehet, hogy csak azért, mert azt szeretnék látni benne.
- Gyere! – fogja meg a kezem, feláll és odavezet az ablakhoz. Kint az ezüst fényben csillogó vad sziklás gerincek és lágy völgyek harmonikus ellentmondása kötelességszerűen ragadja meg tekintetünket.
A gyönyörű hegyek és a gyönyörű angyal együttese soha nem érzett kellemes vágyat és várakozást ébreszt bennem. Érzem, valami rendkívüli történés vár rám. Lelkem megkönnyebbül és testemet is egyre könnyebbnek érzem. A talpamon már alig érzek súlyt. Lenézek és azt látom, hogy talpam már nincs is a padlón.

2.
Az Angyal jobb keze erősen szorítja a bal kezemet. Egy angyaltól nem is várt határozott erővel. Leszorított kézfejem a csípőjéhez nyomva, az övé az én csípőmhöz, igen kellemes érzés. Már megint arra gondolok, hogy meg kéne simogatni. De most nem lehet. Lassan felemelkedve már átjutottunk az ablakon és lágy szellőben emelkedünk egyre feljebb. Már méterekkel alattunk látni szállodánk néhány világos ablakát és a földszinti étterem fényeit.
A látvány lélegzetelállító. Nem emelkedünk tovább, hanem elszállunk a völgy felé. Alattunk fényes pontok: hegyi falvak, üdülők világítása, a völgy felé közeledve egyre nagyobb települések látszanak. A völgy alján már nem csak a kisváros jól kivilágított utcái, kirakatai fénylenek, hanem az országúton végig kanyargó autók fénye is.

Világosodni kezd. A mesterséges fények elhalványulnak, egyre több a mozgás alattunk. Autók nyüzsögnek, mint hangyák serege, indulnak munkába, kirándulni. A hegyi parkolókban egyre több autó, az emberek gyalog mennek tovább vagy a parkolók mellett telepednek le, labdáznak, pihennek. Szinte tapintani lehet a hegyekben szétterjedő nyugalmat. Néha magasról nézzük őket, néha egészen a közelükben szállunk el. Meglep, hogy nem vesznek észre minket, de ezt hamar megszokom. Elkanyarodunk a magasabb hegyek felé és magasabbra emelkedünk. A majdnem függőleges sziklafalakon kötéllel egymáshoz biztosított hegymászók alig érzékelhető mozgással közelednek a csúcsok felé. Felvonó kabinja nyeli el a völgyben az embereket, majd önti ki magából a csúcsok közelében.

Mikor a csupasz sziklák felöl visszaérünk a völgy erdői fölé, a fák levelei már kissé sápadtabbak. Színük lassan sárgába, vörösbe vált. Elszállunk egy vízesés felett. A magasról hulló víz apró cseppekben csapódik vissza a sziklákról. A vízesés alját vízcseppek felhője veszi körül. Átrepülünk a felhőn és csodálkozva veszem észre, hogy nem lettem vizes. Már mesze mögöttünk a vízesés, de a párásság alig csökken. Szép csendben elkezd esni az eső. A hegyi üdülőterületek kiürülnek, csak a völgyi falvakban, városkákban zajlik tovább az élet.
A sötét felhőkből hulló esőből apró, fehér pontok válnak ki. Egyre sűrűbben, egyre nagyobb fehér pöttyök érkeznek. Havazik. A magasabb hegyek már csillogó fehérbe öltöztek. (Akár az én Angyalom.) A völgyben még szürkeség, csak az autók kerekének hangja válik erősebbé a lucskos úton. Újra egyre több autó tart a hegyek felé, a felvonók ismét tömegeket szállítanak. De most csak felfele. Lefelé legtöbben már sílécen jönnek. (Érdekes, mi lenge öltözékünkben sem fázunk.)

Lassan a völgyek is kifehérednek, csak a völgyben kanyargó út marad szürke. Egyre több fán jelennek meg lampionok, lámpafüzérek. Ismét sötétedik, a csillogó kivilágításból ítélve Karácsony lehet. Vagy mégsem. Hiszen egyszer csak a hegyi szállodákból emberek rohannak a hóra, pezsgős üvegek durrannak és tűzijáték rakéták sivítanak. Kezdődik az újév. Színpompás látvány a sok-sok csillogó fény, akár magasról nézzük, akár a színes robbanások közelében repülünk el. Érzem, hogy az Angyal jobban szorítja a kezem, ujjai simogatnak. Elérzékenyült a látványtól, én pedig már majdnem el is feledkeztem róla, úgy belefeledkeztem a látványba. Viszonzom simogató mozdulatait, de aggaszt, ha szorításának lazulását érzem. Mit csinálnék itt nélküle? Valószínűleg semmit. Csak a gravitáció tenné a dolgát. Ránézek, ő is felém fordul. Biztató tekintete megnyugtat. Határtalan jó érzés önt el: ez tényleg páratlan élmény.

Világosodás után még néhány kört teszünk sípályák körül, felett. Kicsit irigykedem, de be kell látnom, hogy nekem sokkal jobb dolgom van. Síelni majd ráérek legközelebb. Közben a sípályákon sűrű havazás és csillogó napsütés váltogatják egymást. Néhány kisebb lavinát is látunk, de ezek általában a néptelen gerincek porhavából indulnak és elhalnak, mielőtt a lakott völgyekbe érnének. Az egész táj békét és nyugalmat áraszt.
Már nem tátom el számat, amikor meglátom a tavasz első jeleit. A völgyekben fogy a hó, az alacsonyabban fekvő erdők fáin rügyek jelennek meg és ott már nem hó, hanem eső esik. A langyos szél hatására a fehérség határa egyre magasabbra emelkedik. Egyre gyakoribbá válik a madarak éneke és egyre több virág jelenik meg a réteken. Az autók közül ismét egyre többen tartanak az erdei tisztások és turistautak irányába, bár a magasabb csúcsok környékén még tart síszezon.

Lassan elmaradnak a síelők, újra feltűnnek a napozó emberek. Döbbenetes, hogy ilyen rövid idő alatt eltelt egy év. Pedig bizonyosan eltelt, már újra nyár van. És – bár a kezdődő sötétedésben már csak a körvonalakat ismerem fel – újra látom a szállodánkat. Még alig szállt le a nap a nyugati hegygerinc mögött, épp csak sötét lett, amikor már közelről látom a szálló ablakait és felismerem a közeledő saját ablakainkat. Ezek szerint az éjszakából még sok idő van hátra. Remélem, még vár valami kellemes meglepetés.

3.
Elpilledve fekszünk az ablak alatti nagy franciaágyon. (Az előbb mintha csak egy heverő állt volna itt, de ezen most nem töröm a fejem.) Még mindig szorítjuk egymás kezét (igaz, az előbb mintha a bal kezem fogta volna, most meg a jobbomon fekszik, de ez sem fontos) és agyamban még mindig kavarognak az előbbi képek. Fantasztikus volt. Szeretném megköszönni az élményt, de úgy érzem, bármilyen szó csak otrombaság lehetne és megtörné a varázst.

Kezdek visszatérni a jelenbe. (Vajon ez egy valódi jelen?) Oldalra fordítom a fejem, és látom, az Angyal is hasonló fázisban lehet. Kezdetben még távolba révedő tekintete kezd élettelivé válni és rám mosolyog. A telihold fénye még mindig (ismét?) beragyogja a szobát, fénylő fehérre festi az Angyalomat. Felemelem a fejem és kalandozó tekintetem ismét a sötét foltokat fedezi fel a fehér mezőben. A vékony anyagot szinte átszúró mellbimbókat és a punciszőr háromszögét. Angyal követi tekintetem és ettől zavarba jövök. Félek, hogy valami olyat követek el, ami tönkreteszi a csodát. Váratlanul elengedi a kezem, visszanyom hanyattfekvésbe, oldalra fordulva fölém hajol és szájon csókol.

Ezúttal a csók nem tart olyan hosszú ideig. Odébb mozdul és mosolyogva néz. Szeméből biztatást vélek kiolvasni. Most én fordítom hanyatt és gördülök felé, fölé emelem a fejem, átnyúlok a vállához. Megcsókolom. Átkarolja nyakamat, magához szorít. Mellemen érzem mellét, amennyire csak tudok, hozzásimulok.
Balkezemmel a füle alatt elindulva belekotrok a hajába, majd lefelé végigsimítom a vállától a háta közepéig, előre az oldaláig és hirtelen megérzek egy bejáratot a fátylán keresztül a melle felé. Megérintem, azonnal eltávolodik tőlem egy picit. Először megijedek, hogy rosszat tettem, de rá kell jönnöm, hogy azért csinálta, hogy jobban hozzáférjek. Felbátorodva kezembe veszem mellét és ha szememmel nem is tudom, ujjaimmal végiggyönyörködöm formáját. Nem is tudom, mikor tűnt el a felsőrésze, csak élvezem félmeztelen testének simogatását. Szám elhagyja száját, nyakát csókolgatom, majd nagyon lassan eljutok a melléhez. Míg az egyiket nyaldosom, a másikat nagyon-nagyon finoman izgatom a kezemmel. Ekkor megérzem a kezét a fejem hátsó részén, és mikor a melléhez húz, érzem, ahogy megkeményedik a mellbimbója, és egy kicsit megremeg a teste.

Miközben kezemmel továbbra is a cicijét izgatom, elkezdek lejjebb haladni. Melle alsó részét csókolgatom, haladok a köldöke felé. Amikor hasa alá érek, meg-megfeszülnek az izmai, ahogy hol csiklandósabb, hol izgatóbb testrészére tévedek.
Kezemmel is követem a vándorlást és szeméremdombján megérintem a vágyott menedéket rejtő szőrzetét. A dús, selymes szőr simogatja az ujjaimat (vagy megfordítva?) és csalogat az erdő belsejébe. (Miért szeretik oly sokan a borotvált puncit? Így a nők egyik ékességüket veszítik el.)

Ujjaim már majdnem beszorulnak a combjai közé, de jobb térdét kissé megemelve segít a megközelítésben. Ez egyértelmű invitálás és élek is vele. Bal mutatóujjam keresi az utat a nagyajkak között, a már nedvesedő résben könnyen siklik le-fel, míg el nem elérem duzzadó csiklóját. Itt elidőzöm egy kicsit, lassú köröket leírva ujjhegyemmel. Enyhe remegés fut át rajta, térdét még jobban felhúzza. A szabaddá vált bejárást kihasználva, ujjaimat le-fel csúszkáltatom a csikló és a hüvely bejárata között, itt is, ott is elidőzve egy kicsit.

Már nyelvem is szeretné követni ujjaim útját, de még váratom egy kicsit. Keresztbe fordulok az ágyon, hogy fejemet mélyebben fúrhassam a combok közé. Jobb kezemmel – amely eddig a melleit izgatta – gyorsan a bal segítségére sietek, kissé széthúzva puncija nagyajkait, szabaddá teszem az utat a nyelvem előtt. Először óvatos csókot adok a nedves kisajkakra, majd a nyelvem elkezd fel s alá szánkázni rajta. Hangosan felnyög, ahogy a kéj kezdi elborítani. Ajkaimmal a csiklóját kezdem simogatni, ő keményen megmarkolja a hajam, és irányít. Egyre sűrűbben nyögdécsel, bíztat, érzem, ahogy szinte belefúlok az illatos kehelybe. Nyelvemmel kitapogatom legtitkosabb zugait is, közben egyik kezemmel felnyúlva kezembe fogom melleit. Az egyszerre több irányból jövő érzések teljesen elárasztják testét, törékenynek látszó teste megfeszül, majd elernyed újra és újra. Ujjammal mélyen behatolok a hüvelybe, ajkammal rátapadok a csiklójára, kicsit megszívom, hogy az egészet a számban érezzem, majd a nyelvemmel elkezdem körkörösen kényeztetni. Érzem az ujjaimban, ahogy az izmok lüktetnek, és érzem a csiklón, ahogy kicsit megkeményedik, és hamarosan meghallom az első – bár kissé visszafogott – sikítást, amint kiszakad belőle. A teste úgy kígyózik, hogy alig bírom a számat rajta tartani. Hosszú-hosszú orgazmusa van, folyamatosan rázkódik, lüktet az egész lénye, nyelvemen érzem élvezete édeskés nedveit.

Eddig annyira lekötött a puncijával folytatott játék, hogy másra nem is tudtam figyelni. Most tudatosult bennem, hogy közben teljesen fejtől-lábtól irányba fordultam és lágyan játszik a farkammal, gyengéden végighúzza bársonyos kezét a duzzadni kezdő farkamon. Érzem, hogy ő is most kezd csak figyelmet fordítani rá. Most keményebben markolja, lágy csókokkal izgatja. Érzem, ahogy a nyelve minden oldalról körüljárja a makkomat, ezt már alig bírom, annyira úrrá lett rajtam az izgalom. Nyilván érzi, hogy ez nem mehet így soká, egy hirtelen mozdulattal hanyatt fordít.

Átveti egyik lábát rajtam, a farkamat a még mindig nedves puncijához igazítja. Először csak simogatja vele a csiklóját majd lassan, lassan ráereszkedik, és én a tüzes kemencében éreztem magam, de ez egy végtelenül kellemes kemence. Most ő diktálja a tempót, néha lassabban, néha gyorsabban, időnként vadul vágtázik rajtam. Közben lágyan ringó melleit cirógatom, ha gyorsul a tempó, inkább rángatom. Mikor elkezdi tekerni a csípőjét, már tudom, hogy nemsokára végem. (Itt egy kis időre az események kiesnek, csak érzések öntenek el, de azok leírhatatlanok.) Arra eszmélek, hogy szinte megmerevedik, csak aprókat mozdul, a farkammal belül kényezteti magát.

Azt érzem, itt a vég. Minden izmom megfeszül, a derekam vele együtt megemelkedik, de erősen tartja magát: izmos combjaival szorítja az oldalamat. Hirtelen megérzem, ahogy hihetetlen erejű remegések, lüktetések futnak végig rajta. Aztán megkezdődnek a robbanások. Hatalmas erővel tör ki belőlem is a kéj. Amikor agyam tisztulni kezd, hallom, hogy piheg és lassan – hogy farkam még ne csússzon ki hüvelyéből – előredől, és mellével mellemhez simul. És filmszakadás…

4.
Eszmélek. Mellettem fekszik fehér fátylában, félkönyéken felém fordulva figyel. Észreveszi, hogy kinyitom a szemem. Rám mosolyog:
- Hogy érzed magad?
- Csodálatosan. Ezek életem legszebb pillanatai, soha nem fogom elfelejteni.
- Sajnos, el fogod. Erre nem szabad emlékezned. Reggelre semmivé foszlik az egész.
- Ez lehetetlen! Nem tehetsz velem ilyet! Még hogy erre nem fogok emlékezni!? Ez felér egy gyilkossággal vagy legalább is egy gondolat-gyilkossággal. Hisz életem nagy részében erre vártam, erre vágytam. És akkor elveszed tőlem az emlékét?
- Nem, nem én veszem el. Hidd el, nem én tehetek róla, ennek így kell lennie.
- Ez nagyon kegyetlen. Lehet, hogy jobb lett volna, ha el sem mondod. Legalább az utolsó pillanatok nem keseredtek volna meg. Nem lehet valamit tenni, hogy mégis…
- Nem, nem hiszem, de majd meglátjuk… De most már mennem kell.
Evvel válaszra sem hagyva időt, felkel az ágyból, odalép a fogashoz, leakasztja a szárnyakat, a hóna alá csapja és indul az ablak felé.
- A szárnyaid… – dünnyögöm inkább csak magam elé. Most eszmélek: a repüléshez sem kellettek.
- Óh, azok csak kellékek, az igazi szárnyaláshoz nincs szükség szárnyakra.

5.
Párbeszéd valahol, valami meghatározhatatlan helyen.
- Minden rendben volt? Sikerült?
- Igen. Nagyon jól sikerült.
- Rendesen eltüntettél minden nyomot magad után?
- Háát.. Azt hiszem igen, semmi tárgyi emlék nem maradt.
- Tárgyi!? És más? Ez nem hangzott megnyugtatóan. Maradt valami emlék utánad?
- Háát… csak némi gondolati.
- De ugye tudod, hogy annak sem szabad maradnia.
- Tudom, de nem volt szívem mindent kitörölni. Azt – hogy is fogalmazzam – olyan lopásnak éreztem volna. Gondold el, ha csak én emlékszem, az olyan, mintha önzőn, csak a magam szórakozására tettem volna. Úgy éreztem, ezt az emléket nem szabad elvennem tőle, elhomályosítani is csak egy egészen kicsit.
- Megértelek, de ezért nem fognak megdicsérni. De ez nem rám tartozik, majd a Bizottság eldönti, hogy ítéli meg. Szurkolok neked, hogy ne legyenek túl szigorúak.
- Bárhogy döntenek is, vállalom. Meggyőződésem, hogy helyesen tettem, amit tettem.

6.
A spaletta résein már halvány fény világít át. Nem lassan térek magamhoz, mint szoktam, hanem hirtelen ébredek, valami nyomasztót érzek. Azt, hogy valami nagyon fontos nem jut az eszembe. A fejem is fáj, annyira erőlködöm az elvesztett gondolat vagy emlék felkutatásán. Egy halvány gondolat motoszkál a fejemben, de nem értem. Miért kell egy szárnyat nyalni? Ennek semmi értelme. Van-e valami rejtett értelme a szárny nyalásának?
Mint villám a sötét égen, villan fel bennem egy mondat: „Óh, azok csak kellékek, az igazi szárnyaláshoz nincs szükség szárnyakra”. Innen már csak néhány lépés és visszafejtem az emlékeket. Hihetetlenül szépek. Eszembe jut Sir Johnny Walker mondása: „Csak azt hidd el, ami annyira szép, hogy nem is lehet igaz”.

Fejfájásom is megszűnt, kimondhatatlan nyugalom és elégedettség lesz úrrá rajtam. Mégis megoldottam (megoldottuk?) a megoldhatatlant: emlékszem mindenre. Még nem tudom, megtörtént-e vagy csak álmodtam, vagy csak álmodoztam róla. Nem tudom, hogy valaha is meg fogom-e ezt tudni. De ez talán nem is olyan fontos. A fontos az, hogy az emléke elevenen él bennem.
A lelkemben elhatalmasodó belső békében csak egy mondat jár a fejemben: „Ezek életem legszebb pillanatai voltak, soha nem fogom elfelejteni.”