Angyali történet 6. – Az ünnep előtt

Kora hajnalban érkezet a Devil of seven seas az öblünkbe. Elegáns külseje, áramvonalas teste már érzékeltette, hogy a Nordic Shipment társaság az egyik leggyorsabb és legelegánsabb hajóját küldte. Ügyes hajósra vallott, ahogy a sekély vízben megközelítette a partot. Akár be is sétálhattunk volna a vízben a leeresztett létrájáig (persze a végén majd derékig ért volna a víz), de pillanatok alatt kint volt értünk a csónak. Egy gyerekképű legényke evezett ki vele, nemigen lehetett 18-nál több, de húsz éves még biztos nem.

Becuccoltunk. A hajólétránál várt minket a hajó vezetője (mondhatnám kapitánya, ha háromfős személyzetnél kijár ez a cím), egy 30 körüli széles vállú tongai. A barna bőr errefelé igazán nem kirívó, inkább úgy jellemezném, hogy meglátszik rajta a tengeri élet.
Thomas – így hívták a kapitányt – a korlátnál köszöntött minket, csomagjainkat letette a kabinba, minket pedig hellyel kínált a katamarán hátsó fedélzetén. Az első mondat után tongai nyelvről angolra váltott, így legalább nem kellett a tegezés-magázás bonyodalmaival foglalkoznunk. Addigra Nuri, a hajósinas már fel is húzta a csónakot, Thomas a hajókormányhoz lépett és máris gyors ütemben távolodott a part és a házunk.
Ekkor került elő Maria, a személyzet harmadik tagja, aki – mint később megtudtuk – Thomas felesége és jelentős szerepe volt abban, hogy ezt a csodálatos hajót kaptuk. Mint kedvesem már elmondta, nem nagyon hívnak vendéget Pangai-n a halászati szezon végét jelző Hazatérés ünnepre, de Maria Pangai szigetén született és nőtt fel, így joggal vett részt az ünnepen. És férjes asszonyként a férjét is magával vihette. Azt még nem tudtuk Nuri mit fog kezdeni.
Maria az italok és ételek varázslója volt. Reggeli nélkül indultunk otthonról, mert a Nordic Shipment étkezést ígért a szállításhoz. Be is tartották. Maria a rumból és trópusi gyümölcsökből készült aperitif után saját készítésű rák-polip-kagyló salátával és rendkívül ízletes toroa sülttel vendégelt meg minket. A toroa, vagy más néven a piros lábú booby a Tonga szigetek egyik igen kedvelt madara, sirályhoz hasonló testtel, de húsa sokkal puhább és ízletesebb. A reggelit ausztrál száraz fehérborral öblítettük le.

A reggeli befejeztével Maria leszedte az asztalt, csak a bort hagyta rajta.
- Mit szolgálhatok még? – kérdezte tört angolsággal, de elbűvölő mosollyal. Most néztem csak meg alaposabban. Nem volt magas, mint az itteni nők általában, inkább tömzsinek mondható, de rövid szoknyája és lenge blúza formás testet sejttetett És állandóan mosolygott.
- Ülj ide hozzánk, ha végeztél. – invitálja kedvesem.
- Nem szokás. – próbálja elhárítani.
- De, gyere csak. Látom a mosogatást már Nuri csinálja. Szeretnék kérdezni néhány dolgot.
Erre nem mondhat nemet. Ledöccen az egyik üres székre, de kicsit távolabb húzódik az asztaltól.
- Sokszor voltál már ilyen ünnepen? Milyen volt? Mesélj. – érdeklődik kedvesem angyalian ártatlan tekintetével, de én látom rajta a rejtett izgalmat.
- Csak kétszer. Amíg kislány voltam nem mehettem. Barátnőimmel mindig próbáltunk leselkedni, de nem lehetett. Azután csak fantáziálgattunk és otthon próbáltuk eljátszani, amit elképzeltünk. Azután amikor elmúltam 17 (náluk ez a korhatár) végre elmehettem. Kicsit csalódtam, hogy nem történt ott semmi különös, csak az, amit egyébként is elképzeltünk.
- És az végül is mi?

Innen kezdve elég nehéz volt kihúzni belőle a szavakat. A pirulva (ez náluk inkább szürkés bőrszínt jelent) elmondott szavakból alig lehetett rekonstruálni a történéseket. Elmondása szerint a barátnőivel alaposan kielégítették egymást, mint azt egyébként e nélkül is megtették már. A kevés fiúra rá sem mertek nézni. Azután amikor megjöttek a férfiak a halászatból elkezdődött az igazi orgia. Majdnem minden szabad volt de igazán szeretkezni mindenkinek csak a házastársával szabad. A hajadonok csak kézzel, esetleg szájjal járulhattak hozzá a férfiasság felkorbácsolásához, a férfiak a kielégülést már a feleségüknél találták meg. A lányok pedig magukat vagy egymást elégíthették ki, hogy ne szoruljon beléjük a feszültség.
Következő év novemberére pedig már férjhez ment és elköltözött férje után Vava’u szigetére. (Az ünnep mindig novemberben van, mielőtt megkezdődik az esős, hurrikános nyári időszak.) Ezután csak egyszer látogattak haza az eltelt mintegy tíz év alatt az ünnepre, de arról csak annyit sikerült megtudnunk, hogy akkor már jobban élvezte a szertartást.
- Gyere, igyál egy pohár bort velünk. – próbálkozott további szóra bírni a kedvesem.
- Nem lehet, nem szokás. Dolgozok.
Végül egy fél korty bort sikerült belediktálni, de további információt már nem tudtunk kihúzni belőle.

Végül szürkülő arcszínnel elnézést kért, felpattant, és pár perc múlva egy nagy tál gyümölccsel tért vissza. Ettünk belőle egy keveset, majd körbenéztünk a hajón. Rendkívüli hajó volt, a korszerű navigáció minden eszközével felszerelve. Három kétszemélyes kabinja és konyhája luxus felszereltségű. A vezetőállásból minden áttekinthető és irányítható. Még a kajütök is képernyőn ellenőrizhetők.
- Ha utasok vannak, akkor is mindent látsz a kabinokban? – kérdi kedvesem Thomast egy huncut mosollyal és szeme megakad az egyik képernyőn, ami éppen az ágyat mutatja. Thomas követi a tekintetét, megérti a gondolatot.
- Kipróbálhatod. Ha akarod kikapcsolom, de ha akarod bekapcsolva hagyom a kamerát. Még van vagy egy óránk a megérkezésig.
- Most talán nem. – válaszol meglehetősen zavarba jött barátnőm. Ő tényleg pirul. - Azért majd ha azt akarom, hogy kukkolj, inkább behívlak. – talál magára és barátságosan megveregeti Thomas vállát. A veregetésből simogatásba megy át, végigtapogatja Thomas vastag vállizmait, karját.
- Sokat dolgozhattál mire ennyi izmot összeszedtél.
- Tizennégy éves korom óta hajózom. Régebben ez sokkal nehezebb munka volt, mint mostanság. Ez – biccent fejével Nuri felé, aki az első fedélzeten a kötelekkel bajlódik – már nem fog igazán megizmosodni. Neki már könnyebb dolga van.
- Nem felejtettem el, majd szólok, ha úgy gondolom, hogy kukkolnod kell. – tér vissza kedvesem az előző témához és egy utolsó simogatással elfordul és visszamegy a gyümölcsöstálhoz egy mangóért.
- Ez hamarabb lesz, mint a hölgy gondolja. – mormog félig a bajsza alá (bár nincs bajsza), félig nekem. Még váltok vele néhány szót a technikáról, de nem sokáig állom meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Maria elmondta, hogy voltatok már ilyen ünnepségen. Mégis, hogy történik?
- Látom, izgat a dolog. – fordul hozzám széles mosollyal. Ha nem lenne füle, hátul összeérne a szája két szeglete. – Majd meglátod. Ezt nem lehet elmesélni. – folytatja kaján vigyorral. – Ti, európaiak általában elég erkölcstelennek látjátok, a prűd jenkikről nem is beszélve. De valójában nem olyan Szodoma és Gomora. (Hogy ez a fiú milyen kifejezéseket használ! Igaz, Tongán elég erős a katolikus nevelés, csak nem fog rajtuk. De a bibliai nevek terjednek.) Mindenki csak a saját feleségét dughatja meg. A többi meg csak játék... Elég jó játék. – teszi még hozzá nyomatékkal. – Élvezni fogod.

Evvel visszafordul a kormányhoz, ami csak hagyományból olyan fazonú, mint a régi hajókon, hiszen elektronikát vezérel. Lehetne akár egy joystick is. Nem mintha lenne valami dolga a kormánnyal, de szemmel láthatóan nem akarja folytatni a társalgást. A hajó majd jelzi, ha annyira megközelítettük a szigetet, hogy kézi beavatkozásra legyen szükség. Néha azért lopva kedvesemre pillant és ilyenkor feltűnően vidámmá válik a tekintete. Vagy csak én látom így.
Rövid idő után feltűnik Pangai. Pangait nem uralja meredek vulkáni kúp, mint a legtöbb környékbeli szigetet. Lankás lejtőin ültetvények zöldellnek, főleg kókuszpálmákat látni. Széles homokos part szegélyezi a szigetet és egy öbölben már feltűnnek a városka (vagy falu?) apró és nagyobb házai. Váltakoznak a hagyományos, bambusznáddal fedett és a fehérfalú, cseréptetős gyarmati stílusú épületek. A hajó orrában nézzük a közeledő tájat. Egyszer csak Maria kedvesemhez fordul:
- Mi lesz Nurival?
- Miért, mi lenne? – kérdi kedvesem.
- Ti mentek Miuritához, mi megyünk a nővéremhez. És Nuri? Maradjon holnapig a hajón? – szinte szemrehányó a hangja.
- Nem megy veletek?
- Nem lehet. Én mehetek, mert én itt születtem, Thomast még megbocsátják nekem, mert a férjem. De Nurit nem vihetem. Miurita férje fontos ember. Ő megteheti.
- Én nem ismerem az itteni szokásokat, nem ígérhetek semmit.
Thomas hangját hallom mögülünk, a hídról. Valakivel tonga nyelven olyan pergően beszélget, hogy szavakat is alig tudok elcsípni belőle. Tizenöt perc… öt ember… hármas állás… - Ilyesmiket veszek ki belőle és hallom a Devil of seven seas nevet is.
És alig negyed óra múlva Nuri a korláton kilógva már dobja is a kötelet a kikötő oszlopához. Nuri hátán, karján megfeszülnek az izmok, ahogy a kötelet feszíti, tekeri az oszlopra, így nem is tűnik olyan vékony kisfiúnak, mint eddig.

A kikötőben látszólag céltalanul nyüzsgő tömegből kiválik három tarkaruhás nő és hajónk felé indul. Mindhárman igen csinosak, de az egyik minden szempontból kiemelkedik közülük. Egy fél lépéssel a többiek előtt jár, vagy inkább a másik kettő tartja be a féllépésnyi távolságot. Sugárzik róla a tekintély és a magabiztosság. Mintha valami halvány sugárzás venné körül. Szívesen mondanám, hogy a szépsége sugárzása, de a szépsége – ami vitathatatlan – nem emeli ki a három széparcú, jó formájú nő közül. Valami megmagyarázhatatlan vonzerő árad belőle. Miurita. Érzem, hogy csak ő lehet Miurita. Kedvesem lopva egy zsebéből előhúzott fényképre néz és rámutat:
- Ő Miurita.
Nem mertem mondani, hogy én már tudom.
Közben már lefektetve a hajóhíd és odamegyünk hozzájuk. Ők már láthatóan tudják, hogy kik vagyunk, hisz ezért jöttek ki a kikötőbe. Kedvesem és Miu olyan puszilkodásba kezdenek, mintha régi barátnők lennének. Alig várom már, hogy én is sorra kerülhetek-e. De mielőtt sorra kerülnék, bemutatja a másik kettőt:
- Sophie, a sógornőm és Judy, a barátnőm. Én pedig Miurita vagyok, neked csak Miu.
Ezt az utolsó mondatot már nekem mondta. Én földbe gyökerezett lábbal bambán csodálom. Hozzám lép és a világ legtermészetesebb mozdulatával átöleli nyakam. Érintése megbénít, mintha áram rázott volna meg. Belső szerveim összerándulnak és bizseregni kezdenek. Szerencsére ő nem tétlen, és amíg én csak hápogok, két cuppanós puszit kapok az arcomra. A harmadikat a számra. Ettől (vagy a nyakamat érő simogatástól?) mintha tündér érintett volna meg varázspálcájával, magamhoz térek. Azt nem állíthatom, hogy most már legalább levegőt kapok, mert szája még mindig számra tapad, de legalább viszonzom a csókját. Egy pillanatra a nyelvünk is összeér. Nem tudom megítélni, hogy ez fél óra volt vagy fél másodperc, csak azt tudom, hogy amikor szétválunk, nyelvem hegyén még ott érzem az érintését, látásom beszűkül és semmit nem érzékelek a világ többi részéből, csak Miut látom.
- Lesz még időd Miuba feledkezni, most induljunk. – kedvesem mindig a vesémbe lát.

Néhány puszi váltás a másik két nővel. Megállapítom, hogy ha nem nyomná el szépségüket Miu ragyogása, bizonyára utánuk is megfordulnék az utcán.
Elköszönünk Thomastól és Mariatól és megbeszéljük, hogy holnap ebéd után találkozunk itt, a hajónál. Hátha addig már nem futunk össze.
- Szerintem addig még találkozunk, de lehet, hogy nem lesz időnk beszélgetni. – mondja Thomas és megint kaján mellékzöngét érzek ki a hangjából.
A három nővel elindulunk, Nuri két lépéssel mögöttünk hozza csomagjainkat. Nincs sok motyónk én is elbírnám azt az egy táskát, de amikor ki akartam venni Nuri kezéből, kedvesem elhessegetett. Pedig máskor soha nem vitettük mással a holmijainkat, akkor sem, ha ennél több volt. Végül is nem kell nekem mindent érteni.

Miu és kedvesem mentek elöl egymásba karolva és beszélgettek. Szinte egyformának tűntek hátulról, bár Miu egy csipetet vékonyabb és jobban hullámzik a teste járáskor. A két ringó csípő pajzán gondolatokat indít el az emberben. Én Sophieval és Judyval lépdelek mögöttük. Judy korunkbeli lehet, úgy harminc közelében, és meleg barna szemével kacéran néz rám, mikor ujja hegyével megérinti könyökömet. Fél pillanat habozás után megértem, és könyökömet kicsit megemelve felajánlom karomat neki. Sophie, aki sokkal fiatalabbnak látszik, nem karol belém. Lehet, hogy akkor nem is tudna beszélni, úgy gesztikulál. De tud. Folyamatosan és sokat. Pillanatok alatt mindent megtudok valamennyiükről, sőt a kutyájáról is, meg a kókuszültetvényükről is, amit ő és bátyja, Miu férje örököltek, ő igazgat, mert Josit, Miu férjét folyton leköti a halászhajója meg a falu ügyei. Szóval elég gazdagnak számítanak. De Josi nem ettől került igen fiatalon a falu vezetői közé, hanem jó szervezőkészségével és éles eszével tűnt ki a többiek közül. Érdekes – meséli – hogy hosszú ideig csak egy volt a sok felcseperedett, könnyelmű fiú közül, de amióta megismerkedett Miuval, megkomolyodott és már nem csak a szórakozáson járt az esze. Mintha kicserélték volna, ezt sokan Miu hatásának tulajdonították.

Mindenről mesélt, az is benne volt, hogy Miu nem a szigetre való, de arról nem beszélt, honnan került Miu a szigetre. Rákérdeztem, de hosszú, kimerítő válaszából csak azt tudtam leszűrni, hogy senki nem tudja hova való, hogy került a szigetre, csak az biztos, hogy nem Josi hozta ide. Itt ismerkedtek meg és házasodtak össze néhány éve. Azóta lett Josi fontos ember a faluban és azóta a gazdaság is jobban megy. Miu viszont – aki Sophie szerint mindenkivel őszinte és nyílt – elzárkózik, ha a múltjáról faggatják. Tekintélye lehetővé teszi, hogy emiatt ne haragudjanak meg rá.
Közben láttam, hogy kedvesem és Miu időnként beszélgetés közben hátra-hátra pillantanak Nurira. Bizonyára róla beszélnek, hogy mi legyen vele az ünnepség alatt. Néha, amikor Sophie levegőt vett, mintha halottam is volna Nuri nevét elhangzani.
Közben megérkeztünk a házhoz, ami nem csak hatalmas volt, hanem igen szépen kidolgozott is. Kastélynak mondanám, ha lehetne egy ilyen tipikusan európai kifejezést használni egy tongai hagyományos stílusú házra.

A bejáratnál Judy nyomott egy hirtelen rövid csókot a számra. Bizonyára csodálatos érzés lett volna, ha nem Miu röpke csókja után kaptam volna.
- Később talán még mi is beszélgethetünk. – és belibbent a házba.
Sophie tovább beszélt valamiről, de most már Miura figyeltem.
- Gyertek be. Ti telepedjetek itt le a nappaliban, amíg megmutatom Nurinak, hova tegye a csomagokat. – és előresietett.
- Nuri itt maradhat velünk. – súgta a kedvesem a fülembe és igen elégedettnek látszott lobbizása eredményével.
- Egy kis gyümölcskoktél, csak igen kevés rumot tettem bele, mert még hosszú a mai nap. – ez Judy volt, aki hat pohár fehér – nyilván kókusztej alapú – koktélt hozott be egy tálcán.
Most néztem csak meg igazán. Igen mutatós, errefelé ritkának számítóan karcsú, mindig mosolygó lány (vagy asszony?) volt. (Érdekes, ezt Sophie nem mondta, vagy nem figyeltem eléggé?) Európában azért még nem neveznék manöken alkatnak, és nem csak a mellei nem voltak elég laposak hozzá, hanem a karcsúsága nem jelentett csontosságot, mindenhol ki volt egy kicsit párnázva, ahol ez egy nőnél fontos. Sőt, nagyon is formásak a mellei, állapítottam meg, amikor a bő blúzon keresztül próbáltam kivenni a formáját.

Miu és Nuri is visszatértek. Miu megemelte poharát és néhány rövid, de elég formális mondattal köszöntötte a ház új vendégeit. (De mint tudjuk, a madár énekében sem a mondat értelmét keressük, hanem csodáljuk dallamát.)
- Gondolom, le akartok zuhanyozni indulás előtt. – javasolja Miu és már mutatja is a fürdőszobát.
Sorra lezuhanyoztunk a két fürdőszobában. Mire a sor végefelé felfrissülve kijöttem a zuhany alól, a nappaliban szendvicsek sorakoztak az asztalon.
- Ne ijedjetek meg – fordul felénk Miu – nem ez az ebéd, a közösségi házba majd bőven kapunk enni. Most csak bekapunk néhány falatot és lassan már indulhatunk is.

Most néztem csak végig a lányokon. Egyik sincs igazán kiöltözve, mégis valahogy még vonzóbbak, még csinosabbak lettek. Igazán szerencsés vagyok, hogy négy ilyen ragyogó nő vesz körül. Ezen az sem változtat, hogy figyelmes kínálásuk, kedveskedésük kettőnk között oszlik meg. Nurit főleg a kedvesem zsongja körül, hiszen velem ezt minden nap megteheti. Látom rajta, hogy megkedvelte a kamasz fiút. De nem érek rá evvel foglalkozni, mert teljesen leköti figyelmemet Miu rendkívüli szépsége, Judy áttetsző blúzán keresztül most már biztosan nyugtőázhatóm, hogy nem túl nagy, de formás, kerek melleinél szobrász sem tudna szebbet alkotni. Fülemet meg betölti Sophie folytatódó csacsogása.

Néhány finom szendvics és egy újabb gyümölcskoktél után elindulunk. Az utcákon mindenki egyirányba igyekszik és feltűnő, hogy az utcákról hiányzik a megszokott gyerekzsivaj, futkosás. A házak ablakai mögött látszik egy-egy gyermekfej, de az utcán csak felnőtteket, de legalábbis serdülteket látni.
Nagy büszkeséggel tölt el, hogy az egymásnak köszöngető emberek a legnagyobb tisztelettel a belém karoló égi csodát, Miut köszöntik. Menyei érzés. Közben Miu felkészít az ünnepség eseményeire.
- Bizonyára sok dolog szokatlannak fog hatni, de próbáld ne kimutatni, ha valamin meglepődsz. De legegyszerűbb, ha nem lepődsz meg semmin. Csak néhány dologra kell figyelned. Nem szabad senkivel igazán közösülnöd, még ha nagyon csábítóak is a nők, csak a saját barátnőddel, vele is csak a vége felé, amikor a halászok már megjöttek. A másik fontos szabály, hogy ha bárki nemet mond valakinek, azt komolyan kell venni. Egyébként csak figyeld mit teszünk, mit tesznek a többiek és kövesd az útmutatást. Szerintem nem fog nehezedre esni. És nem fog rosszul esni.

Az utolsó mondatoknál olyan pajzán tekintettel mért végig, hogy valószínűleg erősen elpirultam. És olyan erős vágyat éreztem Miu iránt, hogy megszűnni éreztem a körülettem levő világot. Pedig ekkorra értük el a közösségi ház lépcsőjét és találkoztunk össze Thomas-szal és Mariaval, akik egy kisebb társasággal körülvéve érkeztek ugyanoda.
Szinte fájdalmas várakozás feszítette belsőmet.