Angyali történet 4. – A forróság

Most is nehezen ébredek, mint mindig. Nincs is értelme a gyors ébredésnek. Mielőtt kinyitnám a szemem, fülelek egy kicsit. Közelről hallom a gyerekek zsivaját, hallom a szél süvítését, többen beszélgetnek a közelben, ezek szerint még nincs vége a homokviharnak. És hallom az edények csörgését, lehet, hogy nemsokára kész lesz az ebéd.
Résnyire nyitom az egyik szemem, látom, hogy nőm az üstnél dolgozik. Hirtelen nem is jut eszembe a neve, talán Al Gjan lehet (nem jó, az férfi név) vagy An Gjal, de annak nincs semmi értelme. No mindegy, nem a jó memóriám miatt vagyok népszerű, hanem a tudásom miatt. Két évet az európaiak iskolájába jártam, ami tekintélyt ad itt a sivatagban. Ez akkor volt, mielőtt a Szent Iván éji balhé miatt kirúgtak volna az iskolából.

Igen, Szent Iván napja, ma is az van. Társaim nem is tudják, hogy most van az, amikor a Nap a legmagasabban jár és déltájban – mint most is – függőlegesen süt le ránk és a nagy felmelegedés könnyen kelt homokviharokat. Ma is én figyelmeztettem a csapatot a közeledő veszélyre. Pedig dél felé megyünk El Goleába és ilyenkor mindig északról jön a homokvihar. De én így is időben észrevettem a hátunk mögött, hogy a kék ég és a sivatag vöröses-sárgás homokja közötti éles választóvonal kezd homályossá válni, ami egészen biztosan a közeledő homokvihar jele. Időben megállítottam a csapatot és felállítattam velük a hosszú sátrat. Ez vagy 40 lépés hosszú és ilyenkor dél felé felnyitva kell felütni és jó erősen lerögzíteni az északi oldalon. De embereimet erre már jól megtanítottam. A szélárnyékban még főzni is lehet, az asszonyok többsége erre használja ki a kényszerű pihenőt, bár kissé kavarog a homok a sátornak ezen az oldalán is.

Ezt teszi, főz az én nőm is, alig karnyújtásnyira tőlem. Nézem a vastag ruha alól kinyúló karját, ahogy a kusz-kuszt kevergeti és térdelő helyzetében csábosan kikandikál bokája is a köpenyből. Legszívesebben most azonnal magamévá tenném, de nem lehet. Sok gyerek szaladgál körülöttünk és a homokvihar, amikor mindenhol száll a por, egyébként sem alkalmas. A homok nagyon dörzsöl. No, majd talán estére. Ha időben eláll a homokvihar és tovább tudunk indulni, akkor még ma elérhetjük El Goleát. Majd ott magamévá teszem.
Még szundítok egy kicsit…

Álmomban kellemes gondolataim voltak. Azt álmodtam, hogy az El Golea-i vasútvonalat meghosszabbították erre, északra és vonatra szállhattunk. Végignéztem, ahogy a tevéket felpakolják a tehervagonokba, a csapat beszáll a személyvagonokba, utána én is beszálltam nőmmel a szalonkocsiba. Plüss kerevet, süppedő szőnyeg, a vacsora után a felszolgálót elküldtük. A kocsiban zuhanyozó is volt. Micsoda kéj nappal árnyékban lenni, és hűs vízben zuhanyozni. Amikor alaposan kiélveztem a zuhanyt, a nőmet is elküldtem zuhanyozni, hogy lemossa magáról a homokot és a magamévá tehessem. Már éppen nekifogtunk volna, amikor felébredtem…

Az ebéd kész volt, megettük. A homokvihar már csillapodott, de a fogunk alatt is csikorogtak a homokszemek. Amíg nőm az edényeket pakolta én felügyeltem a csapatot, hogy rendesen készülődjenek.
Mikor elhelyezkedtünk a tevéken és indultunk, eszembe jutott, hogy nőm – hoppá beugrott: Angyal – legutóbb mintha melegebbet szeretett volna. Nem értem miért, hiszen ilyen rekkenő hőséget még én is ritkán éltem meg. Ilyenkor nem csak a tojás fő meg a homokban, de a fiatal birka húsa is megsül. Tevémet odairányítom az övé mellé és megkérdezem:
- Tényleg te kérted ezt a meleget?
- Igen, melegebbet kértem, de nem ennyire. És főleg nem ilyen szikkasztó száraz meleget, vízhiányt és homokvihart, amikor szemem-szám telemegy homokkal. Talán még a puncim is tele van vele. Nem is tudom, hogy és hol tudom majd kimosni belőle, hogy végre valami élvezetet szerezzünk egymásnak. Én valami kellemes melegre gondoltam és vízpartra, sok-sok vízre, ahol a naplementében a, házunk előtt …
Többire nem emlékszem. Ennyi fecsegést nem tudok végighallgatni. A teve ringására újra elnyomott az álom.

----

A lágy ringás elálmosított. Felriadok, mert érzem, hogy most nem szabad elszundikálni. Veszélyes. A krokodilok és más víziállatok között nem szabad lankadnia a figyelemnek. A kis Rodi is csak egy pillanatra figyelt máshova, amikor egy krokodil leharapta a ballábát. Most ott ül a csónak végében és már csak evezésre használható. Most Mozú ül a helyén a csónak orrában és intésekkel irányítja Rodit, hogy merre mozdítsa a csónakot, hogy észrevétlenül közelíthessük meg a pihenő krokodilokat. Én a csónak közepében a köteleket készítem elő. Szépen kell feltekerni őket, hogy a kritikus pillanatban simán tekeredjen le, nehogy összecsomózódjon, mert bajba kerülhetünk. A lágyan ringó csónakban csak lassan mozdulhatunk, nehogy idő előtt felriasszuk a állatokat. A gomolygó párában rajzó moszkitókat sem tudjuk elkergetni magunkról, nehogy nagyot mozduljon a csónak. Engem most nem veszélyeztetnek, nemrég estem át egy malárián és ilyenkor néhány hónapig nem lehet újra elkapni. Így aztán nyugodtan szemlélem, ahogy Mozú int Rodinak, hogy egy kicsit tolja jobbra a csónak orrát és amikor harapásnyi távolságba kerül a legközelebbi, egyben legnagyobb krokodil fejéhez, olyan gyors mozdulattal veti a fejére a hurkot, hogy mire érzem a csónak mozdulását a krokodil száját már szorítja a hurok és feje behúzva a csónakba. Most jövök én és az előkészített kötéllel erősen megkötözöm. A féllábú Rodi erőteljes evezőcsapásokkal löki a csónakot egy cölöpökön álló építményhez. Onnan a többiek gyorsan emelik ki a krokodilunkat és mi már indulunk is tovább elfogni a következőt. Mikor csónakunk megfordul, már folyik is le a magas lábakon álló ház padlódeszkái közül az állat vére. A feldolgozásnak is gyorsan kell mennie.
Ez ismétlődött még estig néhányszor, hullafáradtan tértünk haza. Angyali feleségem finom vacsorával vár, a sok krokodilhúsból mindig bőséges étkezésre telik. A kereskedőnek csak a bőre kell.

Vacsora után – ahogy általában – a folyó fölé épült hosszú cölöpház közepén ülünk körbe és az öreg tartja szóval a társaságot, akit mindenki csak Nagyapónak hív, pedig nincs is unokája. Legalábbis közöttünk nincs, a saját múltjáról pedig nem szokott mesélni. Csak a törzs múltjáról. Amikor még az emberek lassan éltek, ahogy itt a trópusokon természetes is. A forró, párás levegőben nem egészséges a gyors a tempó, a maiak nem is fognak ilyen sok évet megélni, mint Nagyapó.

Fiatalkorukban ők még csak annyit vadásztak, amennyi az evéshez, megélhetéshez kellett. A fiataloknak összefogva, közösen építettek egy-egy új házat a víz felett. Ő azt is tudja és mesélgeti, hogy máshol általában a folyópartokon telepedtek le az emberek, de itt a trópusi őserdőben nincs is folyópart. Az erős sodrású folyóban álló fák között fokozatosan válik sekélyebbé a folyó, majd mocsaras területbe vált, ahol sem gyalogolni, sem csónakkal evezni nem lehet könnyen,nagyon kell ismerni a keskeny járatokat. A folyónak lényegében nincs partja. Az a rész, amit annak nevezhetnénk, a legegészségtelenebb, mocsaras sáv, ahol millió számra repkednek a moszkitók, gyilkos csúszómászók nyüzsögnek. Itt a víz felett kevesebb a moszkitó és a veszélyes állat, csak a krokodilokkal kell nagyon vigyázni.

Amióta szokásba jött a cölöpházak kényelmesebb berendezése, szőnyegeket, edényeket akartunk venni, az asszonyok megszerették a távoli vidékekről hozott ruhákat és díszeket, azóta az életünk is felgyorsult. Sok krokodilt kellett fognunk, hogy legyen mit eladnunk a kereskedőknek cserébe az árúikért. És az igények csak újabb igényeket szültek. Ma már igen ritkán ülünk össze egy kis közös éneklésre, ritkán táncolunk együtt. Egész nap krokodilokat hajszolunk, a többiek megölik, megnyúzzák, feldolgozzák őket. Csak akkor húzódunk be a fedél alá, amikor késő délután megérkezik a szokásos napi trópusi zápor, amiben már lehetetlen kint maradni. Evés, kis rövid beszélgetés és estére fáradtan, hajszoltan fekszünk le. Igaz szebb mintájú szőnyegekre, mint vidámabb, lassabb életet élő apáink.
Ma is rövid volt a beszélgetés – vagyis Nagyapó meséje – és mindenki hamar, fáradtan elvonult saját kuckójába.

Angyali feleségem mellé bújok. Ahogy hűl le a levegő, a párával addig is telített levegőből kezd kicsapódni a nedvesség. Csöpög a víz a moszkitóhálónkról (nem rég cseréltem a kereskedővel két krokodilbőrért), nedves mindenünk. Fáradt vagyok, aludni szeretnék. De a karomhoz nyomódó mellei azt jelzik, neki még más programja lenne. Először csak a fülem nyitom ki és a halk sóhajok, nyögdécselések, a deszkapadló reccsenései jelzik, hogy mások sem csak az alvással foglalkoznak. Akkor feleségem óhaja sem lehet alaptalan, foglalkozni kell vele. Megtapintom hozzám simuló melleit, nincs rajtuk semmi, ezek szerint már készült. Akkor ellenőriznem kell punciját is. Amint kezem odacsusszan, érzem tenyeremben dús szőrzetét, most már komolyan kell vennem felkészültségét. Lerántom ágyékkötőmet és ujjammal a szőre között megkeresem a puncija résében a csiklóját. Tudom, hogy azt szereti legjobban, ha azt morzsolgatom. Néha áttérek a hüvely bejárata simogatására és akadozó lélegzete jelzi, hogy jó úton járok. „Szegénykének egész nap csak a házimunka, meg a krokodilbőr előkészítés, igazán megérdemel egy kis örömöt” – gondolom és gyorsítom a kezem mozgását.

Csípőjét mozgatva dörgöli kezemhez punciját, miközben farkamat markolássza, húzogatja rajta a bőrt, simogatja a makkomat. Evvel nagyon felizgat, most már biztos vagyok abban, hogy én is ugyanazt akarom. Felemelem, és oldalra fordítom fejem, hogy számmal elérjem melleit. Gyönyörű telt melleit mindenki megcsodálja, most számat a bimbóra tapasztva szívogatom, nyelvemmel izgatom, már érzem teste apró remegéseit.

Keze remegve masszírozza péniszemet és végletekig fokozza izgalmamat. Lábait szélesre tárva térdét feszíti alám, megfordulásra késztetve. A fordulótól fölébe kerülök, csípőmet megemelem, nehogy el kelljen eresztenie farkamat. Ez esze ágában sincs, helyzetünket kihasználva farkam hegyét már puncijához dörzsölgeti. Kezem elhúzom, hogy szabad utat adjak játékának. Makkommal izgatja csiklóját, néha hüvelybejáratához vezeti, majd vissza. Végül makkom hegyét bevezeti hüvelyébe és szabad utat enged. Lassan milliméterről milliméterre hatolok be. Egyrészt, hogy minden pillanatát kiélvezzük, másrészt nem akarok nagy zajt kelteni, vannak még gyerekek, akik nem alszanak. Egyszer-egyszer ki is húzom és újra kiélvezem a behatolás kéjét. Átfogja derekamat és gyorsabb mozgásra késztet. Nehezedő légzése mutatja, hogy kéjérzetének nem engedhet szabad utat, visszafogja magát. Önkéntelenül is gyorsul a mozgásom, érzem a közeledő beteljesedést. Egyre erőteljesebben húz magához, körme derekamba mélyed. Még néhány erős lökés és kéjem nedvei elöntik punciját.

Egy erőteljes szorítás után mindketten elernyedünk. Az erőltetett visszafogottságban meg sem tudom állapítani, hogy ő is eljutott-e az orgazmusig. Csendesen lefordulok róla és fáradtan, de kellemes zsibbadtsággal terülök el mellette a saját helyemen.

Félálomban hangokat hallok. Nem tudom, valósak-e.
- A meleg teljesült, a szárazság elmúlt, de ennyi víz talán nem kéne. Nem tudsz elképzelni valami középutat? A szárazság és a mocsár között félúton, és nem agyforraló meleget? Valami olyat, ahol a meleg kellemes …

Nem emlékszem a mondat végére, csak arra, hogy igen erős elhatározást érzek arra, hogy angyali feleségemet kimentsem ebből a gőzölgő miazmából és méltóbb, emberibb (vagy angyalibb?) élettel ajándékozzam meg. Szeretném ezt elmondani neki, de már nem jön ki hang a torkomon.