Angyali történet 10. – A vágyak földjén

1.

Attól kezdve, hogy rátaláltam a Tongáról szóló információkra, másra nem is igen tudtam gondolni. Minden szabad pillanatomban a Hazatérés ünnep és benne Miurita élvezettől nedves puncusa, Judy bájosan mosolygó sötétbarna szemei és Sophie vidám fecsegése jelenik meg előttem. Kettőzött erővel dolgoztam, hogy elérjem célom, és eljussak (vagy visszamenjek?) Tongára. Az külön megragadott, amikor megtudtam, hogy minden évben Tongán köszönt be a Földön elsőként az Újév.
A szükséges pénzt gyorsan összeszedtem. A nyári turistaszezonban nagyon drágák a repülőjegyek, így kora őszre halasztottam az utazást. Csak Főnöktől búcsúztam el, más kapcsolatom már nem is volt.

Maga az utazás is nagyon érdekes volt. Budapestről kedd reggel 7-kor indultam a Delta Air Lines járatával Párizson keresztül és már déli 1 óra előtt megérkeztem Los Angelesbe. Igaz, 9 óra a zónaidők közötti eltérés. Onnan csak éjjel fél 12-kor indultam tovább, legalább volt időm felvenni az interneten megrendelt jegyemet az Air Pacific irodájában, amit nem is volt olyan könnyű megtalálni a hatalmas repülőtéren. Tehát kedden valamivel éjfél előtt indultunk és csütörtökön reggel 5 óra után pár perccel szállt le a gép Fidzsi szigetén, Nadi repülőterén. Igen, tudom, hogy egy repülő nem tud másfél napot a levegőben maradni. Nem is volt több mint 10 óra a repülőút, csak átrepültük közben a naptárvonalat és így elveszítettünk egy napot az életünkből. Nadiból csak délután volt repülőjárat Tongára, addig sétáltam egyet a pálmafák alatt a tengerparton. Itt fogott el a kétség, hogy Pangai tényleg olyan-e, amilyennek én gondolom, hogy Miurita és a többiek tényleg létező személyek-e.

Késő délutánra értem Tonga fővárosába, Nuku’alofa-ba. Aznap már nem kaptam hajót Pangaiba. Időközben olvasmányaimból már tudtam, hogy Pangai nem a sziget neve, hanem egy település a Lifuka szigeten. Igaz, a szigeten nincs is több említésre méltó település.
Átcsavarogtam az éjszakát – az időrendem már úgyis teljesen felborult – és pénteken kora reggel fogtam egy hajót, ami elvitt Pangaiba. Az első, amit megpillantottam a kikötőben, egy óriásplakát volt Josi arcképével és kissé mögötte Miurita képről is sugárzó szépsége. A felirata: Lifuka kormányzója. Megdöbbentett a kép és a felirat, de legalább megnyugodtam, hogy ők tényleg létező személyek.
Azonnal Miu és Josi háza felé vettem az irányt, de nagy csalódás ért. A ház előtt posztoló őrség nem engedett még a ház közelébe sem. Látták rajtam, hogy idegen vagyok és üzenetemet sem voltak hajlandók átadni.


2.

Fájó szívvel kezdtem szállást keresni magamnak. Találtam egy olcsó kiadó szobát. Felmérve elég reménytelen helyzetemet egy havi bérét előre kifizettem. Hála az olcsó repülőjegynek még jól álltam pénztartalékkal, de okulva az előző év eseményeiből erre nagyon vigyáztam, nem akartam gyorsan a nyakára hágni. Ehhez kapóra jött, amikor céltalan ténfergésem közben a kikötőben éppen alkalmi munkásokat kerestek egy befutó teherhajó kipakolásához. Szerencsém volt, beválogattak. Ettől kezdve rendszeresen jártam oda dolgozni a bennszülöttek kezdeti nagy ellenszenve ellenére.

Egyszer, amikor műszaki árukat kellett kipakolni és megrendelő szerint szétválogatni, nagy sikert arattam avval, hogy meg tudtam különböztetni a számítógépet a kávéfőzőtől, a telefont a monitortól. Ettől kezdve a kikötő főnöke már nem csak elfogadott, hanem néha kifejezetten engem keresett egy-egy feladathoz. Evvel egy jobb napon megkerestem annyit, amennyiből 3-4 napi szállásomat és kajámat ki tudtam fizetni.

A kikötőben sokat tanultam. Megtanultam a tonga nyelvet, amit első (valódi vagy álombéli?) látogatásomkor mintha beszéltem volna, de valójában egy kukkot sem tudtam belőle. Megtudtam, hogy Josi azért olyan hozzáférhetetlen, mert nemcsak a sziget kormányzója, hanem egyike a tongai Parlament mindössze 9 nép által választott tagjának is (a többit a király nevezi ki ill. a törzsi vezetők választják maguk közül) és tagja a legfőbb döntéshozó tanácsnak (Privy Council-nak) is. A pletykák szerint ezt a gyors előmenetelt Miurita-nak köszönheti, de erről semmi konkrétumot nem tudtak.
És nevet is kaptam társaimtól, akik addigra már befogadtak. A nem túl hízelgő, kissé bibliai hangzású Slomo nevet kaptam a fürge bennszülöttekhez képest lassú mozgásomért (slow motion).

Szabadidőmben gyakran őgyelegtem a kormányzói ház környékén, hátha meglátom valamelyiküket vagy legalább Judy-t vagy Sophie-t, de nem mehettem nagyon közel a házhoz. Végül egyszer Sophie-t láttam kilépni a házból. Messze elkerülve az őrséget, amely akkorra már erős gyanakvással figyelt, utána iramodtam. Amikor utolértem megérintettem a vállát és nevén szólítottam. Visszafordult és mérhetetlen megvetéssel mért végig:
- Mit akarsz, Idegen?
Az „idegen” szót olyan keményen mondta, hogy ostorként csattant a vége. A lelkemen. Úgy éreztem fele méretűre megyek össze és alig tudtam kinyögni:
- Sophie, hát nem ismersz meg, én ismerlek, látod a neved is tudom…
- Engem itt mindenkit ismer, én is majdnem mindenkit, de téged nem.
Én földbe gyökeredzett lábbal, leforrázva álltam és néztem távolodó lakját. Szóval így állunk. Én emlékszem rá, de ő nem emlékszik rám. Akkor valószínűleg a többiek sem, csak megálmodtam a valós helyszínt, de mégsem voltam itt, ők nem is láthattak. Nagyon elkeseredtem: ezért utaztam 20 000 km-t? Új életet kezdhettem volna Máltán is vagy az Azori szigeteken.

A kormányzói ház azért mágnesként vonzott. Többször meglestem Sophie-t, amikor elindult vagy megérkezett. Lassan kiismertem szokásait. Egyik alkalommal, amikor számítottam rá, hogy már jönnie kell irodájából vagy az ültetvényről, nagy csomagokkal érkezett és annak rendje s módja szerint el is pottyantott vagy kettőt közülük. Két szökelléssel ott termettem, felemeltem és megkérdeztem, segíthetek-e hazavinni. Meglepve nézett rám, de elfogadta a segítséget, szó nélkül biccentett. Én boldogan vittem mögötte a csomagot, de minden beszélgetési kísérletem kudarcba fulladt. Egyszer figyelt csak rám, amikor Judy-ról kérdeztem.
- Honnan tudsz te Judy-ról? – kérdezte szúrós tekintettel.
- Ezt most nehezen tudnám röviden elmondani, de …
- Akkor ne is mond. – és evvel lezárta a beszélgetést.
A ház elé érve az egyik őr – elég erőszakos mozdulattal – kivette a csomagot a kezemből, majd Sophie-tól is elvette a többit.
- Köszönöm. – mondta Sophie és odahajított nekem egy 5 pa’anga-s érmét (ez kb. 2,5 USA dollárnak felel meg), sarkon fordult és bement.
Ott álltam megdermedve és megsértve, de ő már eltűnt.

Következő találkozásunkkor megpróbáltam visszaadni neki, de nem fogadta el (ezt az 5 pa’anga-s érmét a mai napig is őrzöm). Viszont úgy tűnt, a gesztus imponált neki. Attól kezdve időnként megengedte, hogy bevásárlások után segítsek neki, sőt néha szólt is, hogy mikor lesz a következő nagybevásárlása. Pénzről már szó sem volt.
Egyszer megkérdezte:
- Azt mondják a kikötőben, hogy értesz a műszaki dolgokhoz, igaz ez?
- Ha nem túl bonyolult a dolog, talán. – az önbizalmam már elég csekély volt.
- Össze tudsz rakni egy számítógépet?
- Azt biztosan. Ha van miből.
- Van. Gyere velem.

És cuccostul elindult vissza az irodába. Ott tényleg egy komplett gép állt dobozokban. Elérzékenyültem nyúltam a géphez, monitorhoz és a többi alkatrészhez. Már a mellettem szó nélkül álldogáló Sophie-t sem láttam, csak a gépet. Elszoruló torokkal raktam össze és majdnem elbőgtem magam, amikor az előre installált gép monitorján megjelent a Windows emblémája.
- És ez már működik is? – Sophie most szólalt meg először.
- Persze, Még néhány alapbeállítás és lehet használni.
- Kár, hogy itt nincs hálózat és nem érhető el az internet.
- Mobil telefonod van? – biccentett. – És rendesen működik?
- Igen.
- Akkor megoldható az is.
- Meg tudod mondani, mi kell hozzá és meg tudod csinálni?
- Persze.
- Nem akarsz nekem dolgozni?
- Mennyiért? – mire kimondtam már meg is bántam, hiszen akár ingyen is elszegődtem volna hozzá, de megszoktam a kikötőben, hogy elsőnek a fizetséget kell kialkudni.
- Napi 50 pa’anga-t adnék.
A szívem hevesebben vert a boldogságtól. Nem a pénz miatt, ennyit néha a kikötőben is megkerestem, hanem a rendszeres munka kilátásától. És Sophie közelében!
- Örömmel dolgoznék neked.
- Pedig azt hittem kevesellni fogod. 70-ig elmentem volna.
- Jó, ha te alkuszol felfelé, elfogadom. – és ez volt első közös nevetésünk.
- Akkor holnap reggel 8-kor légy itt. – ez ott nagyon korainak számított. – Nem tűröm a késést.


3.

Életem alapvetően megváltozott. Annak, akinek van rendes foglalkozása, el sem tudom magyarázni, milyen örömöt okozott, hogy reggelente „bementem a munkahelyemre” és heti hat napot dolgozhattam. Igaz, Sophie nagyon szigorú főnök volt és a továbbiakban nem is volt olyan barátságos, mint első alkalommal, hiszen már megfizette a munkámat és nem szívességet kért. Számomra fontos volt ez a hűvös kapcsolatunk is, ő volt az egyetlen, akivel komoly dolgokról is beszélgethettem. De minden kísérletemet, amikor emberileg is közelebb akartam kerülni hozzá, mereven elutasította. Néha eszembe jutott az a fecsegő, aranyos kislány, aki emlékeimben Sophie volt és elszorult a szivem.

Egyik nap az események hirtelen új fordulatot vettek. Szokás szerint a számítógép mellett ültem és a raktárkészlet változás követésére fejlesztettem egy programot. Már vártam Sophie visszaérkezését a külső munkáiból, hogy néhány dolgot megkérdezzek a szokásos árumozgásokról. Amikor kinyílt az ajtó, majdnem leestem a székemről a meglepetéstől. Miurita állt ott, mögüle hallottam Sophie hangját.
- Ő Slomo, akit említettem neked.
Ahogy felpattantam székemből, majd hasra estem a földön szanaszét heverő papírokon. Miurita is döbbenten állt és elakadó hangon szólalt meg:
- Hát te vagy az? Hát te itt vagy?

És a nyakamba borult, szorosan magához szorított. Némi nedvességet éreztem a nyakamon. Csak nem könnyezik? Könnyezik, mint én? Néhány perc néma ölelkezés után kibontakozott a karomból, futó puszit nyomott a számra.
- Már mindenhol kerestelek. Csak itt nem. – és hangja majdnem elcsuklott.
- Hogy-hogy kerestél? – saját hangomat rekedtnek éreztem.
- Ez bonyolult, majd elmesélem.
És nagyon-nagyon meghatottan néztük egymást. Ekkor pillantottam Sophie-ra. Sóbálvánnyá dermedve állt mellettünk, mintha valami kísértetet látna.
- Ezt meg kell magyaráznotok.
- Majd máskor. – így Miu és hozzám fordult – Holnap délután négyre gyere el hozzám, várlak.
- De ötig szokott dolgozni. – mondott ellent Sophie.
- Holnap nem. – Miu hangja jelezte, nem tűri az ellentmondást. – A vacsorával téged is megvárunk, nekem Slomoval úgyis sok a megbeszélnivalóm.
Két tenyerébe fogta az arcom és cuppanós puszit nyomott a számra. Utána ismét átölelt és a vállamra hajtotta a fejét.
- Majd én elmagyarázom neki. – suttogta a fülembe.
Megértettem, hogy én ne próbálkozzak kapcsolatunk megmagyarázásával. Meg egyébként sem tudtam volna.

Este, munka után kimentem kedvenc helyemre: a városkától északra a parton volt egy pálmaliget, ahonnan gyönyörűen látszott a naplemente. Ha magányra vágytam, oda ültem ki esténként. Egy kidőlt fatörzsön üldögélve szemléltem, ahogy a vöröslő nap a pálmák törzsei között eltűnik az óceánban. A legszebb giccseket a természet tudja festeni.
Ma aztán volt min töprengenem. Miu megismer, de Sophie nem. Miu keresett engem. Sophie megrökönyödött, amikor Judy-t említettem. Semmit nem értettem, össze voltam zavarodva.
Másnap fél négy előtt elmentem az irodából, csak egy cédulát hagytam az asztalon: „Remélem, a vacsoránál találkozunk”.

Lefürödtem, átöltöztem a legjobb gúnyámba (no, az sem volt egy csoda) és pontban négykor odaértem a házhoz. Az őr szokatlan módon, nem csak nem zavart el, hanem széles mosollyal kinyitotta előttem az ajtót és betessékelt a már ismert nagy nappaliba. Valaki jelezhette Miu-nak érkezésem, mert abban a pillanatban nyílt a belső folyosó ajtaja és belibbent a megtestesült szépség és kívánatosság, Miu. Vékony, alulról combja közepéig nyitott pongyolája nem rejtette, inkább kiemelte görög szoborhoz méltó idomait. Pár másodpercig élvezte gyönyörködésemet, majd megkérdezte:
- Nem volna kedved lezuhanyozni?
Úgy látszik még nem volt elégedett a tisztaságommal. Szó nélkül bólintottam.
- Eredj, úgyis ismered a járást. Majd viszek neked törülközőt.

Kimentem a zuhanyozóba és szokásom szerint hidegvízben jó alaposan ledörzsöltem magam. Nyílt az ajtó és Miu lépett be. Nagyon elszégyelltem magam, mert hagyján, hogy meztelenül állok előtte, de a hidegvíz is megtette hatását. Miu letette a törülközőt és valami felvennivalót, majd hozzám lépett és megsimogatta fütyimet.
- Szokott ez nagyobb is lenni. – megfordult és kiment.
Zuhanyozás után megtörülköztem és felvettem a tiszta holmit, egy nagyon fehér, vékony trikót és rövidnadrágot.
- Emlékszel még? – fogadott Miu a nappaliban és egy üveg Miurita pezsgőt mutatott fel.
Kitöltötte, megittuk, majd kérés nélkül mesélni kezdett. Magyarázatait csak hozzávetőlegesen tudom visszaadni, mert nem is nagyon értettem meg.

A legérdekesebb az időhurok volt. Ez persze csak egy hasonlat, amely szerint előző ottani látogatásom egy időhurokban történt. Az időt általában egy egyenesnek képzeljük. De ezen, bizonyos feltételek között, hurkot lehet létrehozni, azonban ezt nem mindenki éli meg, csak az, akinek valami különleges erő ezt lehetővé teszi. Aki nem vesz részt benne, az megérkezik a hurok elejéhez, majd a hurkot kihagyva egyenesen továbbmegy. Nem is tudhat róla mi történt a hurokban. Pedig szereplőként ő is ott van a történésekben, csak nem emlékezhet rá.

A mi hurkunkban csak Muriel, Miu és én vettünk részt aktívan, csak mi őriztük meg emlékét. Előző este ezt megpróbálta – igaz, kissé leegyszerűsítve – Sophie-nak is elmagyarázni, de figyelmeztetett, hogy ezt a témát inkább kerüljem vele. Josi már többé-kevésbé érti, mert ő is vett már részt ilyenben Miu-val. És ennek köszönhető gyors karrierje is, a szükséges dolgokat ilyen hurkokban rendezték el.

Judy a legjobb barátnője volt. Néhány hónapja egy hirtelen fellobbanó szerelem hatására otthagyta férjét és Ausztráliába költözött. Alig tart kapcsolatot a régiekkel.
Zavartalan a kapcsolata azonban Muriellel. Tőle tudta, hogy mi történt velem és figyelte sorsom alakulását. Azután néhány hete elveszítette a nyomomat. Majdnem titokban utaztam el Budapestről, csak a Főnök tudott róla. Muriel sem tudott rólam, csak Miunál érdeklődött. Most azután Miu értesítette Murielt is váratlan felbukkanásomról, aki ettől nagyon megkönnyebbült és kérte Miut, vigyázzon rám.

Murielről viszont nem mondott semmit, csak azt, hogy Muriel akarja azt, hogy ne tudjak a sorsáról. Egy elejtett megjegyzésében tömören úgy fogalmazott, hogy elkurvult.
Mire idáig értünk, Sophie is befutott. A vacsorát egy fiatal, töltött galamb fazonú szobalány szolgálta fel. Nem tudom, a luxus vacsora vagy a két csodaszép, kacér asztaltárs miatt tátottam jobban a számat. Két-három üveg pezsgőt is megittunk, jókat nevetgéltünk és nagyon hamar elszaladt az este.
Mikor elköszöntem tőlük, éreztem, hogy nem tudnék elaludni, inkább kiültem a szokott helyemre a tengerparti pálmaligetbe. Nagyon felizgatott a két lenge öltözetű, pajkos tekintetű, formás nő társasága. Most jutott eszembe először, hogy hónapok óta nem volt kapcsolatom nővel.
Az est további részét most nem mesélem el.


4.

Sophie ezután is szigorúan bánt velem a munkában, de azon kívül barátságosabbá vált. Igazán azonban nem éreztem azt a fesztelenséget vele, mint Miu-val, aki ettől kezdve rendszeresen meghívott egy-egy vacsorára. Néha Josi is otthon volt. Mindketten zavarban voltunk, amikor az első találkozáskor túl kellett esni a formális bemutatkozáson, hiszen mindketten tudtuk, hogy én már ismerem őt. Utána vele is rendkívül nyílt és barátságos volt a viszonyom.

Egyik este megint kinn ültem a pálmaligetemben és szokatlanul sok nő sétálgatott körülöttem. Némelyikük nagyon megbámult. Azután láttam néhányat párosával, hármasával eltűnni a bokros részeken és hangos, kéjes hangokat hallottam. Eszembe jutott, hogy reggel szokatlanul erős mozgást láttam a kikötőben. Úgy látszik, elkezdődött a halászati szezon.
Ezen morfondíroztam, amikor egy lágy érintést éreztem a vállamon. Sophie volt.
- Miu kérdezteti, hogy nincs-e kedved ma is velünk vacsorázni
Volt. Elindultunk a házuk felé. Érezhető volt Sophie feszültsége. Csak egyszer szólalt meg az úton.
- Miu azt mondta, hogy te is tudod, mit jelent a halászati szezon.

Tudtam. A szívem hevesen kezdett verni. Csak nem arra gondol, hogy… Nem is mertem végiggondolni, de egy szóval sem tudtam többet kihűzni belőle.
Sophie a szobájába sietett, a nappaliban Miu várt. Rögtön feltűnt, hogy ezúttal az áttetsző, félig nyitott pongyolája alatt nem viselt bugyit. Átölelt, megkaptam a szokásos cuppanós puszit, majd ez egy hosszas csókba ment át. A csókja mézédes és borzongató volt. A hangja is édes, de határozott volt, már félig részegnek éreztem magam.
- Tudom, hogy tudod, mit jelent a halászati szezon. És tudom, hogy nincs kifogásod az ellen, hogy ma veled pótoljuk a halászok hiányát.
- De hisz a férjed nem is halász, Sophie-nak pedig...
- Csak nem ijedtél meg? – és elnevette magát.
- Jaj, dehogy, csak… – hebegtem zavartan.
- Nos, a szokásokat nekünk is be kell tartanunk. Sőt, főleg nekünk. Egyébként Josi ilyenkor az első néhány napra tényleg kihajózik a halászokkal.
Ekkor lépet a nappaliba Sophie. Rajta is csak egy lenge, még pongyolának sem nevezhető köpenyke volt.
- Légy figyelmes vele, most még zavarban van. – súgta még gyorsan a fülembe Miu.

A szokásosan pazar vacsora következett ráksalátával, sült halakkal és más tengeri herkentyűkkel, rumos-kókusztejes koktélokkal és Miurita pezsgővel. (A pezsgőt és bort már csak saját fogyasztásra gyártották. Üzletként nem vált be, nem bírtak az ausztrál borok konkurenciájával. A gazdaság második terméke a kókuszdió után a sütőtök lett, hogy hasznosítsák a kókuszpálmák közötti területet.)
A vacsorát szokás szerint a töltött galamb fazonú szobalány szolgálta fel. A szokásosnál vidámabb mosolyából és a szeme sarkából rám vetett pillantásaiból arra következtettem, hogy ő már tudja, amit én csak sejtek: nem ő szolgálja fel a mai est főfogását.
A vacsoránál Miu vitte a szót, Sophie is, én is eléggé zavarban voltunk. Vacsora és az elmaradhatatlan pezsgő után már mi is kissé oldottabb hangulatban követtük Miu-t a hálószobája felé.
- Nézzétek az új tükrömet. Ma szerelték fel. – mutatott Miu a plafonon díszelgő hatalmas tükörre az ágya fölött.
Mindketten felfelé fordítottuk tekintetünket és elkerekedett szemmel a csodáltuk a tükröt. Én legalábbis nagyon elbambultam, nem is láttam, hogy Miu véletlenül vagy szándékosan lökte meg Sophie vállát, aki ettől hanyatt az ágyra esett. Amikor a zajra felfigyelve odakaptam tekintetem, Sophie a tükörben csodálta a felülnézetet és saját magát. A tükörképen fedezte fel – amit én már sokkal hamarabb – hogy az eséstől szétnyílt pongyolája szárnyai közül kikandikál vörösesbarna szőrzetű puncija. Egy gyors mozdulattal, szégyenlősen igazgatta volna pongyoláját, de Miu egy gyors mozdulattal mellette termett és lefogta a kezét. Másik kezével pedig Sophie vénuszdombját kezdte simogatni. Sophie még egy erőtlen kísérletet tett puncija eltakarására és szeme sarkából zavartan pillantott felém. Én elbűvölten csodáltam a göndörszálú pamacskát és az azt simogató kecses kacsót.

Szemem sarkából vettem csak észre Miu parancsoló tekintetét, amivel szó nélkül kiadta az utasításait: feküdjek Sophie másik oldalára és száljak be a kényeztetésbe. Kedvemre valóbb feladatot nem is kaphattam volna. Odatérdeltem, egyik kezemmel széjjelebb nyitottam a köntöst, másikkal megérintettem combja belső oldalát és lassan simogatni kezdtem. Felfelé haladva már éreztem kezemen a rövidre vágott szőr simogatását. Az érintéstől elvarázsolt érzés kerített hatalmába és – mint minden csodás pillanatban – angyalok szárnysuhogását véltem hallani. Miu hagyta, hogy egy darabig élvezzem a lassú becserkészés diadalát, azután átvette az irányítást. Kezemet a punira tette, majd Sophie lábát kissé megemelte, segítve a jobb hozzáférést. Kikötötte a pongyola övét, teljesen széttárva a két szárnyát, lemeztelenítve evvel a még mindig húzódozó leány gyönyörű testét. Száját Sophie cicijére tapasztotta, kezével pedig a punci bejáratát kereste. A punciajkakat széttárva invitálta kezem a bejárat felé. Engedve az invitálásnak, mutatóujjammal végigsimogattam a rést a bejárattól a csiklóig és vissza. Sophie teste remegni kezdett, légzése szaggatottá vált.
- Puszild meg. – súgta Miu. Én pedig szót fogadtam.

Először körbepuszilgattam a vénuszdombját, simogattam a combját és amikor éreztem erősödő rándulásait, lassan megközelítettem a mennyország kapuját. Ujjammal előkészítem a terepet, nyelvemmel követem a szabaddá váló utat. Időtlen idők óta nem érzett ingerlő illat csapja meg az orromat. Ettől elönti agyamat a forróság és hirtelen mozdulattal nyalom végig a kitárulkozó vágatot. A csiklóhoz érve szinte ráharapok a kis dudorra. Az okozott fájdalom rándulása magamhoz térit. Óvatosabbá teszem mozdulataimat és gyengédebben folytatom a punci kényeztetését, inkább a majdnem kulináris élvezetet okozó íz-kavalkádra fordítom figyelmemet. Lassan tisztuló tudatomban feltűnik a régi emlék, mi okozott oly nagy örömöt a tongai hazatérés ünnepen, amelyet az időhurokban éltem meg. Koncentrálok: a csiklót erőteljesen körbenyalni, majd ajkaim közé kapni és megszívni. Azután kezdődik elölről és közben ujjaimnak sem szabad tétlenkedniük. Mire a hosszú kihagyás után kezdek újra ráérezni a mozdulatra, erőteljes szorítást érzek a füleimnél, majd Sophie hirtelen rándulásait, közben hangos sziszegő-sikongató hangokat hallok. Számat ellepi az élvezet édeskés nedve, ami hirtelen élővé teszi a régi emlékeket. Érzem farkam fokozódó merevedését, de még a punira tapadva várom a heves hullámzást elmúltát.

Valami bocsánatfélét rebegek a kezdeti hirtelen mozdulatért, hozzátéve, hogy kijöttem a gyakorlatból, nagyon régen nem voltam nő közelében.
- Tényleg? – kerekedik el Sophie szeme és dudorodó nadrágomra veti tekintetét.
- Tudom. – mondja Miu – megpróbálunk kárpótolni. Már amennyire megtehetjük.
És már nyúl is nadrágom után, ami egy pillanat után repül is a sarok felé. Hanyatt lök és úgy veti magát meredező rudamra, mintha ő érezné az én hiányérzetemet.
- Mi az? Engem már oda sem engedsz. Nekem is jár belőle. Sőt, kötelességem is meghálálni azt a nagy élvezetet, amit nekem juttatott. Persze nem csak a kötelesség …
És így tovább. Ömlött belőle a fecsegés. Miközben megfogalmazhatatlanul nagy élvezetet okozott Miu kezének érintése, ajkainak szorgalmas csúszkálása makkomon, szívemet melegség öntötte el, mert megérintett Sophie-nak a már elveszettnek hitt kislányos egyénisége és kedves, már nagyon hiányolt fecsegése. Kinyújtottam felé a kezem, magamhoz húztam meztelen testét és száját kerestem számmal. A szóáradatnak szenvedélyes csókunk vetett véget.

Azt az érzést meg sem próbálom leírni, amit akkor és ott éreztem, miközben Miu fütyimet kényeztette, Sophie nyelve hevesen csatázott az enyémmel, én pedig az ő meztelen hátát simogattam.
Kibontakozott ölelésemből és Miu-hoz csatlakozott. Két oldalról kényeztettek, simogattak, csókolgattak. A hosszú cölibátusom után nem is telt sok időbe, hogy heves remegések és nyögések közepette elélvezzek. Határtalannak éreztem az élvezetet, csak az elkövetkező napok eseményei világítottak rá, hogy az igazán nagy élvezeteim később következtek, amikor már nem ilyen mohón vágytam az élvezetet. De ne szaladjunk előre.
Mikor agyam elborulása múlt, láttam, hogy a két csodálatos nő egy selymes érintésű kendővel tisztogat. Miu vette észre éledezésemet:
- Kedvesem, olyan boldog vagyok, hogy neked …
De nem tudta folytatni, Sophie vágott közbe.
- Ejnye, ejnye Slomo. Most miattad szegény Miu csak nézi, hogy mi milyen jól érezzük magunkat, őt meg elhanyagoljuk, talán most már összeszedhetnéd magad, hogy valahogy kiengeszteljük, hiszen ha valaki, ő igazán megérdemli…

Miu-val egymásra néztünk és csak szemünk nevetett össze a kislány szóáradatát hallva, őt nem akartuk megbántani. De Miu szemében nem csak a vidámság bujkált, hanem a vágy is. Végül is Sophie-nak igaza volt. Most Miut csókoltam meg és kezemmel cicijét találtam meg. A ciciformák királynőjét. Európában ilyen forma láttán (éreztén) biztos egy ügyes szépség-sebész jut eszembe, de ez Tongán fel sem merül az emberben. Ez a természet remekműve. Persze nem a földi természeté, hiszen sem ő, sem a hasonló formákkal megáldott Muriel nem a földi természet teremtménye. De ezen most kár töprengeni.

Miu remegésein már érezhető volt, hogy amíg én ilyen hiábavalóságokon töröm a fejem, Sophie már hasznosabban tevékenykedik. A csókból kibontakozva látom, hogy Sophie Miu széttárt combjai között az én helyemet foglalta el. Nem túl erőszakosan, de félretoltam és belekóstoltam Miu édes kelyhébe. A megfeszült test már csöpögtette nedűjét a számba. Átszellemülten szívogattam, nyalogattam a mennyország bejáratát és lelki füleimmel angyalok szárnysuhogását hallottam. Igaz a távolból valami disszonáns hang is vegyült az angyalok karának lágy énekébe.
- … mert én csak pikadornak vagyok jó, és amikor kellően felhergeltem a bikát, jön a torreádor és ő egyedül aratja le a dicsőséget … - és így tovább.

Kis híján belenevettem az elém táruló punciba, de visszatartottam. Különösen azért, mert az erősödő csípőmozgás figyelmeztetetett, hogy közeleg a nagy robbanás. És valóban: rám csak a kegyelemdöfés várt, bár ez sem kegyelem, sem döfés nem volt, de pillanatokon belül kitört Miu-ból az élvezet sikítása és testét hosszan rázta a kéj.
Szorosan összefonódva feküdtünk hárman egymás mellett. Elsőként Sophie szólalt meg, tőle szokatlan csendességgel, halkan:
- Ez csodálatos volt. Itt nem hagyhatjuk abba.
- Holnap folytatjuk, ha Slomo is beleegyezik. – ez Miu hangja volt.
Én csak hangtalanul bólintottam, de könnyeimet így sem tudtam sokáig rejtegetni előlük. Kisgyerek módjára, hangosan hüppögtem, keblükre hajtva a fejem elsírtam magam az örömtől.


5.

Mackós tánclépésekben tettem meg a hazavezető utam. Ha találkoztam volna valakivel, biztos megcsókolom túláradó örömömben. Legszívesebben magamhoz öleltem volna az egész világot Tongától Európáig. És azt sem bántam volna, ha szúrnak az Alpok csúcsai. Éjjel gyönyörű álmom volt, szárnyaltam a sziget felett, hol egyedül, hol angyalok raja kísért. És az angyalok rajából néha felismertem Muriel, Miu és Sophie kedvesen mosolygó arcát.
Boldogan ébredtem és indultam dolgozni. El sem tudtam képzelni, hogy ezt a boldogságot még lehet fokozni. De lehetett.

Délelőtt megszólalt a telefon. Miu volt. És engem keresett.
- Ugye megbeszéltük, hogy ma este is jössz?
- Persze. Ha még áll a meghívás.
Miu eleresztette a füle mellett a pikírt megjegyzést.
- Szeretném, hogy ha az összes holmiddal jönnél és kifizetnéd a szállásodat. Küldjek egy embert segíteni?
Első reakcióm az volt, hogy elnevettem magam. Segíteni? Az én alig szatyornyi motyómat cipelni? Jó vicc. Aztán belém fagyott a nevetés, amint felfogtam a szavak jelentését. Csak habogni tudtam.
- Szóval úgy gondolod, hogy … tényleg komolyan mondod? … és mennyi időre?
- Slomo, te mindig zavarba jössz, ha valami jót akarok neked? – és most rajta volt a nevetés sora.
- Nem, igazán, csak… illetve igen, zavarban vagyok… de örülök, csak hát…
- Nos, akkor öt és hat között várlak, de addigra dadogd ki magad.
És evvel egy csodálatos időszak vette kezdetét. Amilyenről addig álmodni sem mertem volna. Beköltöztem a nagy ház vendégszobájába és minden estét két angyalommal tölthettem szenvedélyes szeretkezések közepette. (Sokan összekeverik a szeretkezést a baszással. Nem, az nem azonos. Szerintem ez az egymásnak okozott élvezetsorozat az igazi szeretkezés.)
És ezt a csodát, ezt a boldogságot lehet még fokozni? Vagy innen már csak zuhanni lehet?
Majd meglátjuk.


6.

Egyik este zuhanyozás után a szobámba mentem vissza. A köpenyt ledobva ott álltam meztelenül és nyúltam a takaró alá a pizsamámért. Feltűnt, hogy a takaró gyűrött és mintha lenne alatta valami. Felhajtottam és egy riadt szempár tekintett rám. Ha egyszer meg akarnám rajzolni az elesettség allegóriáját, valami ilyesféle, ijedtségében is bájos arcot kéne rajzolnom.
- Nem baj, hogy idebújtam? – kérdezte suttogó hangon Sophie.
- Nem, dehogy is, örülök neked. – és ezt nem csak az udvariasság mondatta velem.
- És itt maradhatok? – hangjában már reménykedő hangsúlyt éreztem.
- Persze, drágám. – a „drágám” csak véletlenül csúszott ki a számon.
Megragadó volt, ahogy arca megnyugodott, mosoly és boldogság ült ki rá.
- És te nem jössz ide?
Persze hogy mellébújtam, úgy ahogy voltam meztelenül. Szorosan magához ölelt, vékony hálóingén keresztül minden porcikáját éreztem. Reszkető teste lassan megnyugodott és úgy szorított, hogy alig kaptam levegőt. Valami nedvességet éreztem a vállamon. Odafordultam és egy könnycseppet láttam a szemében.
- Miért sírsz? Valami baj van?
- Nem sírok, boldog vagyok. ….drágám. – tette hozzá gondolatnyi szünet után.

Valami csodálatosan lágy melegséget éreztem a szívemben. Még soha nem láttam ennyire bájosnak, nem éreztem ennyire hozzám közelállónak. Finoman simogattuk egymás hátát, vállát, arcát. Így aludtunk el. Csodaszép álmom volt. Sophie angyal képében fogta a kezem és együtt szárnyaltunk a fodrozódó óceán és a pálmaligetek felett. És álmomban is tudtam, hogy a szárnyalás a bennem ébredező szerelem legbiztosabb jele.

Reggel, amikor felébredtem, nem volt ott. Elszorult a szívem, hogy ez is csak egy szép álom volt. Akkor nyugodtam meg, amikor megpillantottam a hálóingét a takarómon. Felébredt bennem a remény, hogy ez talán nem csak azt jelenti, hogy tényleg itt volt, hanem azt is, hogy ide akar visszatérni.
Felkeltem, ő már nem volt otthon. Miu a konyhában reggelizett. Én is bekaptam vele néhány falatot és már rohantam is az irodába, hátha találkozom vele. De Sophie valahol kint járt az ültetvényen. Én kissé szórakozottan végeztem a munkám, gondolataim máshol jártak. Vajon mi lesz a folytatás?

Sophie csak délutánra jött be az irodába. Azonnal le is tolt, hogy ma nem haladok a munkával. Nyoma sem volt a megszeppent, bájos kislánynak, a szigorú üzletasszony szólt belőle. A főnök. Érdekes módon ez kijózanított és utána már jobban tudtam a munkára koncentrálni.
Este otthon csendben kerülgettük egymást. Miurita a ki tudja hányadik érzékével megérezte a feszültséget és vacsora után a szokásosnál jóval korábban visszavonult a hálószobájába és nem is invitált be minket. Most nézett Sophie először a szemembe. Tekintetében megint az űzött vad riadtságával és a kislány félénkségével.
- Nem haragszol a tegnap estéért?
Azonnal elszállt a szorongásom és szó nélkül magamhoz öleltem.
- Akkor ma éjjel is nálad alszom, úgyis otthagytam a hálóingem. – és hangja már vidáman csengett. – Persze lehet, hogy arra nem is lesz szükségem. – tette hozzá pajkosan.

És nem is lett. Korán ágyba bujtunk és már nem csak egymás arcát és hátát simogattuk. Amikor már kellően felizgattuk egymást, hanyatt fordított és fölém ereszkedett. Fütyim hegyével simogatta punciajkai közötti rést, időnként erősen hozzászorítva csiklójához. Azután a már erősen nedves bejárathoz vezette és lassan, nagyon lassan, mint aki minden millimétert gondosan ki akar élvezni, beleereszkedett. Amikor nedves punija már teljesen elnyelte meredező farkamat, lassú csípőkörzésbe kezdett.

Az élvezet szinte elvette az eszemet. A szerelem és a kéj érzésének ez a csodás egyvelege oly mélyen érintette meg a lelkemet, hogy azt éreztem, ilyen boldogságot nem is lehet túlélni. Erőlködnöm kellett, hogy eszméletnél maradhassak és a lehető legteljesebb élvezetet nyújthassam szerelmemnek. Óriási örömöt éreztem, amikor halottam egyre erősödő pihegését, apró sikolyait. A hangok erősödésével gyorsult mozgásának a ritmusa is, fokozódott szorítása. Heves élvezete hirtelen érkezett és hosszasan tartott. Boldog voltam. Ettől a boldogságtól jutottam el én is csúcsra.
Nem először szereztünk örömet egymásnak, de ez volt az első igazi szeretkezésünk. Igaz, én emlékszem egy ezt megelőzőre is, amit az időhurokban éltem meg vele, de ő erre nem emlékezhet. Ez az élmény lett igazi közös életünk nyitánya.


7.

Ettől kezdve egyes napokon folytattuk Miuval a hármas szeretkezéseket, más napokon Miu diszkréten elvonult és hagyta, hogy kettesben élvezzük egymás testét.
Eljött a Hazatérés ünnepe. Izgatottan vártam, hogy tényleg olyan lesz-e, mint amilyennek gondolom, bár addigra már nem volt bennem sok kétség.
Majdnem olyan volt. Kicsi volt a különbség, de számomra nagyon fontos eltérés volt. Miu most is a színpadra szólított egy szigeten kívüli férfit (remélem, emlékeztek, hogy legutóbb én voltam a szerencsés idegen) akivel minden lehetséges erotikus játékot eljátszott a színpadon. Amikor a végén a pucér lány behozta a pezsgőt, a már félmeztelen Miu a pezsgőspohárral a kezében a közönséghez fordult:
- Még egy fontos bejelentésem van. Mától kezdve Slomo-t tekintem Sophie sógornőm férjének. Ti is fogadjátok szeretettel az új párt.

Óriási ováció tört ki a teremben. Sophie igen népszerű volt és már engem is majd mindenki ismert a városkában és befogadtak a helyiek. Mi elképedve néztünk egymásra, de nem tehettünk mást, addigra már elég hiányos öltözékünkben fel kellett mennünk a színpadra, hogy megköszönjük az ünneplést és egy hitvesi csókkal pecsételjük meg a nagy bejelentést.
Így történt, hogy már a második feleségemet szereztem úgy, hogy egyszer sem volt esküvőm.
És ezen a napon megint a kormányzónak fenntartott nagy ágybetétszerűségen szeretkezhettem Josi és Miu mellett, hiszen most már mi is párnak számítottunk.


11. Epilógus

Négy év telt el azóta. Zavartalan boldogságban élünk Zsófival (Sophie örömmel használja nevének magyaros kiejtését). A házat kibővítettük és így továbbra is egy fedél alatt lakhatunk Josival és Miuval (a piros tetős házat megtalálhatod a S19º48’24” és W174º20’59” koordinátáknál). A kibővítésre a gyerekszoba érdekében volt szükség. Zoli fiúnk már két és fél éves, Zsófi ragaszkodott hozzá, hogy a fiú magyar nevet kapjon, így végül is a családban rajtam kívül mindenkinek magyar neve van. Én azóta is Josi és Zsófi ültetvényén dolgozom a jól hangzó technical manager beosztásban. Hozzám tartozik az informatika, a gépek beszerzése és a gépkarbantartás. Jelenleg saját hajó beszerzését tervezem, hogy az árucikkeink gyorsabban juthassanak el a távoli vevőkhöz. Már van akkora forgalmunk, hogy jól kihasználható lenne egy saját üzemeltetésű hajó. Gyakorlott tengerészben pedig nincs hiány.

El kell még mondanom, hogy azóta is hűséges vagyok Zsófihoz. Itt azért ebbe a fogalomba beletartozik, hogy minden évben, a halászati szezonban ki kell elégítenem néhányszor a csodálatos Miut is (amit persze nagyon nagy örömmel teszek és ő is örömmel viszonozza). Amikor erről is le akartam mondani, Zsófi is, Miu is úgy megharagudtak, hogy két napig szóba sem álltak velem. Azután a harmadik napon együttes erővel szinte megerőszakoltak. Nagyon jól esett. És azóta is nagy összhangban élünk.

Az irodai tevékenység mellett az iskolában is vállaltam munkát. Én tanítom az informatikai ismereteket és földrajzból az Európáról szóló részt. Különösen szívesen mesélek a gyerekeknek Magyarországról és az Alpokról. Már alig várom, hogy fiam egy kicsit nagyobb legyen és hármasban, vagy még inkább Miu-val és Josi-val együtt ötösben utazhassunk Európába. Várhatóan két év múlva leszek, leszünk újra Budapesten.
Kedves barátaim, kedves olvasóim!

Úgy tervezem, hogy Budapesten egy nagy közös sörözést tartok azon olvasóimmal, akik bejelentkeznek nálam a slomo@tonic.to vagy a még mindig működő magyarországi kivancsigi@freemail.hu e-mail címemen. Várom jelentkezéseiteket és véleményeteket az Angyali történet hosszúra nyúlt sorozatáról. És most pár évre elbúcsúzom.