Álom volt csupán

23 éves lány vagyok... s még sosem voltam szerelmes. Nem arra a lanyha lelki vonzalomra gondolok, amit egy erősebb testi sikeresen elfed, hanem a mindent megmozgató, lábremegtetős, nemtudokélninélküled-típusú, tényleg örökké tartó fajtára. Ami talán nem is létezik. "Az örök szerelem olyan, mint a szellem a kastélyban. Mindenki beszél róla, de még senki sem látta." Isten (és a családi gének) feltűnően jó külsővel áldottak (?) meg, ésszel és ambíciókkal tetézve. Mindez egy sikeres élet alapja lehetne, nálam viszont a filozofikus hajlam inkább tépelődő bizonytalansággá változtatta a magabiztosságot. Nem találtam megfelelő párt, akivel egyeztünk volna: elvekben, értékekben... szerelemben. S mint egy ördögi kör, mindinkább magamba fordultam, álmodoztam. 20 évesen még nem csókolt meg senki. Nem mintha nem próbálták volna, csak... én az "igazira" vártam.

A családommal mindig remek volt a kapcsolatom, igazi mintagyerek, jó tanuló, csinoska, okoska vagyok, akivel lehet villogni a munkahelyen. Csak egy öcsém van, nagyon szeretem, de koránál fogva sem lehet bizalmasom. Unokabátyám, aki velem egyidős, viszont igazán megfelelő támaszom volt a tinédzserkor során. Mindent meg tudtunk beszélni, bár életvitelünk nem is lehetett volna különbözőbb: ő a bulizós (bár jószívű és okos) nagymenő, én a tanulós, olvasós komoly lány. De vele, miután szinte együtt nőttünk fel, igazán önmagam lehettem. Felbecsülhetetlen értékű kapcsolat volt.
Aztán pár éve elköltöztek a városunkból, nagybátyám külföldi munkát kapott, vitte családját is. Sokáig nem láttuk egymást. András (így hívják) közben felnőtt, megkomolyodott... és eltávolodott tőlem. A mindennapos kapcsolat hiánya megtette a hatását. No meg az új környezet, barátok is. Csak mikor már egyetemisták lettünk, akkor keresett meg újra. Ő Németországban ugyanúgy az orvosi kart végezte, mint én, így amikor külföldi tanulmányutat pályáztam - és nyertem meg, nem volt kétséges a helyválasztás.
Kapcsolatunk az eltelt évek ellenére ismét a régi meghittséggel éledt fel; ugyanazokat a küzdelmeket éltük át, barátságunk erősebb volt, mint valaha. Bemutatott a barátainak, segített beilleszkedni, eligazodni a mindennapokban.
Majd jött a hír: meghalt nagyapánk. Nem utazhattunk haza, hát egymást vigasztaltuk. Sírtunk. Átölelt, kezét a hátamra helyezve. Láttam a szemében az önzetlen szeretetet, hogy öntudatlan ez a mozdulat, de a bennem évek óta halmozódó feszültséget, amit csak az elhatározás tartott kordában, pattintotta ki. Annyira vágytam a gyengédségére, a csókjára, hogy szinte ordítottam fájdalmamban... majd kétségbeesésemben. Bennsőmig hatolt a vágy, de nem engedhettem neki, hisz az unokatestvérem! Tehetetlenségemben elrohantam.

Aztán múltak a napok, kapcsolatunk ismét visszazökkent a régi kerékvágásba, gyászunk is halványult, múltbéli elszaladásomat szerencsére nagyapánk miatti fájdalmamnak tudta be, így - az évek alatt jól elsajátított technikáimmal - sikerült lepleznem a minden érintése nyomán bennem kialakuló vágyat. Lelkem viszont kettősségben lázongott: undorodtam magamtól, hisz az unokatestvéremre vágytam, mindeközben az ő képével a lelkemben aludtam el minden este. Tökéletes volt számomra, hisz a bizalom olyan mély fokát éltük meg, amire ember csak vágyhat. De az unokatestvérem, a rokonom! Ez vérfertőzés! Próbáltam magam igazolni: régi korok, uralkodócsaládok... vajmi keveset használt. A kedvem egyre rosszabb lett, a vágyam pedig egyre erősebb.
Teltek a hónapok, lassan közeledett hazautazásom ideje. András és barátai búcsúestet szerveztek számomra, tánccal, zenészekkel, rengeteg étellel és még annál is több alkohollal. András sokat ivott, és igen jól bírta, én viszont szinte sosem fogyasztottam szeszt... na nem elvi okokból, inkább csak mert nem szerettem az ízét. De ezen az estén muszáj volt, ha csak egy csöppöt is.

A buli rendben lezajlott, elbúcsúztam mindenkitől, bár erre ők nem hiszem, hogy emlékeznek:) Hogy ne egyedül menjek haza, András felajánlotta, hogy hazakísér. Hajthatatlan volt, bár ő sokkal-sokkal többet ivott, mint én. Nálam csak felhőtlen jókedvben nyilvánult meg a dolog, de ő tényleg részeg volt. Igaz, koordináltan, de azt hiszem, csak az "edzettség" miatt. Jót is mulattam azon, hogy még ő kísér engem.
Egymásba karolva haladtunk végig az éjjeli főutcán a lakásomig. Némán hallgattuk a pirkadat zajait.
Otthon készültünk elválni, megölelt. Megremegtem. Karját szelíden nyakam köré fonta, s arcon csókolt, miközben a szívem oly hevesen kezdett verni, hogy csodálkoztam, miért nem hallja, miért nem csókol meg és kap a karjába. Ellenérzéseimet a véremben keringő alkohol teljesen kioltotta. Búcsúként a szemembe nézett... és meglátta a vágyat. Megijedtem, megdermedt. Majd csak annyit kérdezett: "tényleg ezt akarod?" Nem válaszoltam, nem
mozdultam, csak a szikrázó tekintetem felelt helyettem.

És akkor megtörtént. Megcsókolt, és nem csak a testemet, a számat, hanem a lelkemet is. Nem láttam semmit, csak éreztem a testét, a vágyát, azt a forróságot benne és bennem, amiről annyit álmodoztam. Ruháink egyenként hullottak le a szenvedély hevében, nem számított se tér, se idő, se múlt, se jövő, csak mi ketten. Testünk összeforrt az ölelésben és csókokban, hogy melyik darab kié, nem tudtuk: közös volt a pillanat, egység. Keze végigkalandozott testemen: mellemet, hátamat, combjaimat ittette, miközben nyakam, vállaim csókolta, s a bennem dúló kéj és vágy egyre magasabbra hágott. Hátam ívbe feszült derekamat kulcsoló keze alatt, s lüktető ölem őt követelte. Csókjai egyre hevesedtek, miközben lassan az ágyra ereszkedtünk. Egy pillanatra mélyen a szembe nézett, s egészen a legbelsőmig hatolt. Furcsamód nem éreztem fájdalmat, csak földöntúli boldogságot, ahogy testemet teljesen kitöltötte testével. Nyelveink vad táncot jártak, miközben ritmikus csípőmozgásokkal hajszoltuk a beteljesedést. Tapasztalatlan élvezetem hamar magasba szárnyalt, testem ritmikusan rándult össze és össze, a kéj hullámban öntött el, miközben András csókolt és ölelt, ringását abba nem hagyva. Az orgazmus végül olyan erővel tört ránk, hogy sikoltásomba beleremegtek a falak, s elájultam ziháló karjai közt, miközben még élvezetében is szakadatlanul ölelt.

Már erősen hajnalodott, mikor felébredtem, még mindig András karjai közt. Ránéztem nyugodt, kisimult arcára, s rettenetemre a magam vonásait láttam viszont. Mélységes szégyen és bűntudat kerített hatalmába! Nem tudtam másra gondolni, csak a bűn súlyára, amit elkövettünk. Tudtam, hogy ha nem iszik, ez sosem történhetett meg volna, mély szeretetünk sosem változhatott volna testi szenvedéllyé.
Nem akartam, hogy ő is így érezzen, nem akartam, hogy többé ne tudjon rám nézni, velem lenni.

Elhatároztam, hogy eltüntetem az eseményeket az emlékeiből, az álmok közé száműzöm őket, Csendben felkeltem, s nekiálltam a terv kivitelezésének. Az este elfogyasztott sok alkohol most segítségemre volt: mélyen aludt, szinte öntudatlan állapotban volt. Lassan összeszedtem ruháinkat, majd törülközőt vettem elő, és langyos vizet. Gyengéden áttöröltem testét, vigyázva, hogy ne ébresszem fel. De tudtam, nincs vesztenivalóm. Lassan felöltöztettem az alvó férfit, nem törekedtem tökéletességre, csak a leglényegesebbeket adtam rá, majd elrendeztem az ágyat körülötte. Végezetül lefürödtem, és én is felöltöztem.
András jóval később ébredt, erős fejfájással és némi megilletődöttséggel. Ott ültem mellette, figyeltem, ahogy végignéz magán és az ágyon, s láttam a tegnapot felvillanni agyában, de értetlenséggel vegyülve. Elvörösödött, és kérdően rám nézett. Én pedig a szemébe nézve mondtam: tegnap összeesett, nyilván a sok italtól, én levetkőztettem és felráncigáltam az ágyra. A történet meglehetősen suta volt, de úgy láttam, őt mégis megnyugvással töltöti el. Nem kétlem, hogy valahol emlékszik az eseményekre, de talán sikerült elhitetnem vele, hogy csak a delíriumi álom szülte őket.
Délben indult a vonatom haza. Búcsúnk rövidre sikeredett, de most nem vágytam többre, nem is bírtam volna többet elviselni. Megölelt, megpuszilt, s ismét a szembe nézett. Láttam, ahogy elpirul, és én a legnagyobb önuralommal kérdőn néztem rá... majd nevettem, s felszálltam a vonatra.

A peron lassan mozgásba lendült, s András integető alakja egyre távolodott, mígnem eltűnt előlem.
Azóta csak telefonon beszéltünk. Az első napokban éreztem némi zavartságot a hangjában, de ügyes, megtévesztően intim kérdésekkel sikerült elringatnom a gyanúját. Hisz ki gondolná, hogy egy lány az ilyesmit titkolja... egy férfi bizonyára nem.
Hogy mit érzek, mit lakozik a lelkemben? Azt már rég megtanultam elrejteni. Csak egyet sajnálok: örökre elvesztettem egy igaz barátot.