Ajándék az idegenektől 10. Csillag a parton

Joe visszavitt az űrrepülőtérre és kihúzta a kábeleket a hajóhoz, a dzsippel még ellátmányt is hozott, majd visszament szüretelni, hiszen van fontossági sorrend is az életben. Csatlakoztattam a töltőre a kábeleket, kivettem egy doboz sárgának tűnő italt a ládából és sétálni kezdtem. Nem volt messze a vízpart, megcéloztam és leültem a homokba.
Pár perc múlva egy szőke női fej bukkant fel a hullámokból. Hihetetlen látvány volt… Nem azért, mert anyaszült meztelen volt, hanem mert nem volt benne félelem. Amióta a polipok először a földre tették a csápjaikat, a génjeinkbe ívódott a félelem, hogy a víz ellenség: bármikor utánunk nyúlhat egy csáp és visszaránt a mélybe. De ebben a nőben nem volt félelem.
A női szépségnek sok arca van: van, akiben a fiatalság, van, akiben a tűz, vagy a gyengédség a szép. Ennek a nőben a szépségnek nem volt mögöttes arca: egyszerűen szép volt, mint egy régi szobor, azokból az időkből, amikor a szobrászok még a szépséget és nem a saját zavarodott lelkük lenyomatát formálták kőbe.
- Szia! Nincs meleged? Gyere be te is!
Nem tudom, említettem-e, de hónapok óta nem volt alkalmam élvezni a hölgytársaságot, s már kezdtem érteni, hogy a kormányzó mit értett az itteniek „vendégszeretetén”. Az egyenruhámat hátrahagyva én is begázoltam a vízbe.
Úsztunk egymás mellett, s mindenféle felesleges dolgokról beszéltünk. Megtudtam, hogy Csillagnak hívják, mesélt arról. hogy milyen a termés, kérdezte, hogy működik egy futárgép. Nem mesélt semmit magáról, ahogyan én sem, mégis úgy éreztem, minden fontosat tudok róla. Talán egy negyedórát töltöttünk együtt, nem többet, és újra partot értünk.
- És téged hogy hívnak? – kérdezte.
- Nekem nincs nevem. Valamikor volt, de már régen mondták ki. Nevezz, mondjuk századosnak, így szoktak hívni a rádión. A Háború óta csak ez vagyok.
- Akkor te százados – nevetett fel, - gyere velem zuhanyozni. Nem tudod, de ez a víz nagyon édes, ha rád szárad, meg fogsz őrülni, úgy viszket.
Nem messze volt a háza, pár perc alatt odaértünk. Egy faágra lógatott slag volt a „zuhany”, a napfény kellemesen felmelegítette a vizet. Udvariasan előre engedtem, de magához hívott:
- Ha kint maradsz és nem segítesz, tovább fog tartani – nyomott a kezembe egy szivacsot.
Nem emlékeztem, hogy mikor érinthettem így nőt… És ilyet! Mintha magát a húsba faragott szépséget érinthettem volna meg. Először csak decensen a hátát tisztítottam, de finoman tovább vezette a kezemet az intimebb részekhez is.
Tudják, uraim, mindig hálával gondolok azon hölgyismerőseimre, akik megtanítottak az érzelmi elkötelezettség és hazugságok nélküli intimitás értékére az ember életében, de ez más volt. Ezekben a kölcsönös érintésekben nem volt semmi vágy. Csaj egyszerűen jól esett. Tudtuk, hogy az érintés jól esik a másiknak, s ettől lett nekünk is jó. Azt hiszem, a szeretet titka az, hogy adni akar, nem pedig birtokolni. Ilyen egyszerű a szeretet titka: adni a másiknak és örülni az örömének, mégis, milyen kevesen értik meg.
Egy pillanatra megkísértett a gondolat: mi lenne, ha hagynám a csudába a szolgálatot, a háborút és itt maradnék. Nem pont Csillag nőiessége vonzott, vagy legalábbis nem csak az, hanem az a szabad és boldog világ, ami őt is teremette.
Nem tudni, mikor ér ide a háború, addig még lenne pár boldog napom, hetem, talán hónapom is.
A kezeim között éreztem Csillag gyönyörű testét, kemény húsát, testének és lelkének melegét, meztelenségét. Két kép jelent meg előttem: az első, hogy ennek a pillanatnak nem kell elmúlnia. Hogy boldog esték és reggelek várhatnak még ránk.
A másik kegyetlenebb kép volt: magam előtt láttam Csillag testét, amint a polipok csápjai rákúsznak és kiszívják belőle az életet.
Ha csak egyetlen dolgot teszek az életben, azt, hogy megmentem Csillagot és a világát, nem éltem hiába. De ehhez el kell mennem.
- Indulnom kell.
- Te szegény kis százados… Nagyon hideg lehet ott kint a világűr. Mondd, mikor érintett nő utoljára így?
- Nagyon régen… Még mielőtt a polipok megjelentek volna. Az első szerelmem. Amikor megszállták a földet, már csak titokban találkozhattunk. Féltünk a lebukástól. Tudta, hogy barátaim vannak az ellenállásban. Végül megtört és feljelentett.
- Te szegény… És mi történt veled?
- Pár év magánzárka. Nem nagy ügy. Aztán a föld visszakapta a függetlenségét és előbb utóbb felülvizsgálták az ügyemet és rehabilitáltak. Megkérdezték, mihez akarok kezdeni. Mondtam, hogy szeretnék a pilóta akadémiára menni. Utána meg eltűnni a fenébe. Elegem volt mindenből. Felvettek és végül elvégeztem. Azóta járom a világűrt.
- És megtaláltad, amit keresel? – simogatta meg az arcomat.
- Igen, mert nem keresek semmit.
- És iránta mit érzel?
- Semmit. Az a nő, akit szerettem, már nem létezik. Tévedett: azt hitte, engem árul el, de valójában saját magát. Egy diktatúrában nincs választása az embernek, ha életben akar maradni, el kell árulnia magát és mindenkit, aki szereti. Én nem akartam életben maradni, így túléltem. Ennyi.
- Akkor menj, kicsi százados. Örültem neked. Kívánom, hogy találd meg egyszer, amit keresel.
- Őrizd meg magad… Szüksége van rád a világodnak.