Ábrahám megkísértése - 26. Egy angyal Mória hegyén

Álmában Ichakkal egy gyönyörű hegyen sétáltak és fontosnak tűnő semmiségekről beszélgettek. A hegy nem olyan kopár volt, mint Izraelben általában, inkább a paradicsomkerthez volt hasonlatos. Érezte, valamikor a régmúltban járnak, amikor a rómaiak még nem vágtak ki minden fát az országban, talán pont Mória hegyén.
Könnyed léptekkel haladtak felfele.
- Aba, hová megyünk?
- Mória hegyére, fiam.
- És miért megyünk oda?
- Imádkozni, fiam.
- Aba, meg akarsz ölni? Fel akarsz áldozni?
- Én… - és Avraam nem tudta folytatni a mondatot.
A hegy csúcsán egy hatalmas kőbálvány emelkedett fel, Walhall vonásaival. A bálvány kitátotta a száját és megpróbálta beszippantani a kisfiút. Avraam minden erejével szorította a kezét, látta, ahogy a kisfiú sikít, de már nem hallotta a hangját. Érezte a kezében a kisfiú kezét, ahogyan görcsösen kapaszkodik belé, de a bálvány egyre erősebben szívta...

Felébredt. A kórházban volt és a kezében a fia élettelen keze. És igen… az álombéli szorítást még mindig érezte. Felnézett, az orvos ott állt mellette. Kérdés nélkül is lehajtott fejjel nemet intett.
Vége…
Egyszerre szakadt rá a végtelen fájdalom és valami megkönnyebbülés. Nem történt más, egy ember meghalt. Egy. Nem millió, mint a háborúban, vagy a koncentrációs táborokban.
Az elmúlt hónapokban mindig úgy gondolta, hogy valami szörnyű, túlélhetetlen lesz Ichak halála. Most mégis… Itt ül, ugyanúgy, mint amikor még élt, a nap ugyanúgy besüt az ablakon. Csak egyszerre minden súlytalanná vált. Mintha az egész világot a víz alól nézné.
A doktor a vállára tette a kezét. – Azt hiszem, jobb lenne, ha maga közölné a feleségével, hogy… Megtörtént.
- Igaza van. Megkeresem Saraht.
- Az udvaron van.
- Köszönöm.
Avraam odalépett a fiához. A maciját felvette a földről és odarakta a kisfiú arcához. Hiszen a macija nélkül soha sehova se akart elmenni, azt mondta, a maci vigyázza az álmát. Hát vigyázza az örök álmát is.
Hogyan mondja meg Sarahnak, hogy meghalt a fia?
Hogyan tudja hordozni a terhet, hogy ha tegnap azonnal igent mond Walhallnak, akkor Ichak talán életben maradt volna?
És hogyan tudja elviselni azt, hogy képes lett volna megalázkodni, megadni mindent a gonosznak – és az, miután kiüresítette magát, eldobta, mint egy gyűrött papírt? Elveszítette a lelkét és a fiát is. A gonosz képtelen másra, mint tetszetős, logikus hazugságra. Talán ez mindennek az értelme. Hogy ahogy Isten nem létezik, ugyanúgy a gonosz sem. Vagy, ha léteznek is, nem szólnak bele a világ dolgaiba. Szórakoznak velünk, de valójában a sorsunk a saját kezünkben van. Saját magunknak rontjuk el.
És ha valami szörnyűség történik, mint a koncentrációs táborok, vagy Ichak halála? Akkor az sem több, mint egy véletlen, ami nem befolyásolja az élet nagy statisztikáját. Csak egy komédia.
Egy abszurd komédia, amit csak egy zsidó tud kitalálni.
Még egy utolsó pillantást vetett a fiára… Nézte, hogyan karolja át a macit, ahogyan álmában mindig.
Sóhajtott egyet és elindult megkeresni a feleségét. Amint kilépett az ajtón, jutott eszébe: ő csak a kisfiú arcához tette a macit! És azóta senki sem volt Ichak közelében.
Él…
Nem érdekelte, hogy ez talán csak egy pillanatra szól, hogy talán órákon belül újra át kell élnie az elválás gyötrelmét, csak ez az egy gondolat töltötte be: ÉL A FIAM.
Talán mégiscsak… Talán mégiscsak él az Úr, és elküldte angyalát…