Történetek
a a
2007.03.14 | chrisbiro16 | Regény | Megtekintések száma: 909
A Zombik Völgye - II. rész - 3.
Fél nyolckor megfürdött, visszavette az ingét és a nadrágját, cipőbe bújt, és övébe tűzte a kardját. Nem ment le vacsorázni. Arra gondolt, hogy talán bukósisakkal kéne védenie a fejét, amikor kopogtak.
Sanyi összerándult.
- Öh... nyitva van!
Egy, Sanyi számára ismeretlen fiú lépett be.
- Hív a barátod. Az étkezőben keresd – mondta, és kiment. Sanyi homlokráncolva kiment a szobából. Az étkező ajtajában megállt, körülnézett.
Dia felpattant az egyik asztaltól, és odafutott hozzá.
- Miért nem jöttél enni?
Sanyi a nyakkendőjét húzogatta.
- Nem vagyok éhes.
Dia gyanakvóan végigmérte.
- Hova készülsz?
- Nyomozni.
- Nyomozni? – ismételte Dia hitetlenkedve. Karon ragadta barátját, és behúzta egy falmélyedésbe, hogy a többi diák ne hallja.
- Ki után akarsz nyomozni? – érdeklődött fojtott hangon.
- Valahogy ki kell derítenem, hogy juttottak el ide Daviusék, nem?
- Semmi nyomunk sincs...
- Majd lesz.
- És mi?
- Körülnézek éjjel.
- Veled megyek – jelentette ki Dia.
- Ha akarsz, hát legyen. Engem nem zavar.
- És hol fogunk körülnézni?
- Ahol csak lehet. Át kell fésülni egész Lagerfeltet, és csapdába kell csalni a fickókat.
Dia az ajkát harapdálta.
- Nos jó. Mikor találkozzunk?
Sanyi a faliórára nézett.
- Kb. tizenegykor.
- Értem.
- Ja, és még valami! Igyekezz sötét ruhába öltözni, de melegen!
A lány felvonta a szemöldökét.
- A fehér ingeddel már nem is lehetnél feltűnőbb. És még nekem beszélsz?!
- Majd ráveszek egy mellényt.
- Szörnyű vagy. Miért nem vettél fel egy zöld pulcsit inkább?
- Nincs zöld pulcsim.
Dia bosszúsan horkantott, és visszament vacsorázni.
A fiú gúnyos mosollyal lépdelt felfelé az ósdi lépcsőkön. Valamiért úgy érezte, ez a nyomozás roppant izgalmas lesz...

- Mi tartott ennyi ideig? – suttogta Dia, mikor meglátta a fekete dzsekibe öltözött alakot.
- El kellett végeznem néhány szükséges óvintézkedést – morogta Sanyi.
- Fegyver van nálad?
Sanyi felhúzta a dzsekijét, hogy kilátszódjon a kardja.
- Rendben. Hol kezdjük?
- Az étkezőben, aztán a termekben.
Nesztelen léptekkel indultak el. Ahogy mentek, Dia egyre jobban félt. Halotti csend uralkodott a várban.
Bejárták az étkezőt, a tantermeket, de nem találtak semmit. Végül kimentek az udvarra.
Telihold volt. Sápadt fénye átszűrődött a magas fák lombjain, hosszú árnyékot vetve a felszórt útra.
- Sanyi... én félek. Menjünk vissza!
- Csss... – elmentek egy fa alatt. Megreccsent egy ág. Dia ijedtében átkarolta Sanyi nyakát.
- Sanyi!
- Nyugi!
Tovább mentek. Egyre többször recsegtek az ágak. A lány gyomra összerándult. Remegő kézzel szorította Sanyi karját, és ide-oda kapkodta a fejét.
Felértek egy kisebb dombra, majd letértek egy kis ösvényre, ami az erdőbe vezetett. Sanyi kivonta a kardját. Árgus szemekkel pásztázta a környéket.
- Ne menjünk az erdőbe, kérlek...
- Nem megyünk.
Éppen akkor fordultak el az erdőtől, amikor egy ördögi hahota hasított a levegőbe. Most már Sanyit is hatalmába kerítette a rettegés. Dia hozzábújt, becsukta a szemét, és imádkozott.
- Istenem, édes jó istenem, könyörülj rajtunk...
Sanyi rohanni kezdett, Dia szorosan a nyomában.
A nevetés azonban egyre hangosabb volt. Zihálva dőltek le az egyik fa törzsének.
- Nem... nem bírom... – lihegte Dia.
Sanyi is nehezen szedte a levegőt.
Közben az ismeretlen tovább nevetett.
- Azt hiszitek, el tudtok menekülni előlem?
A két gyerek halottsápadtan állt, megbénulva a félelemtől és a döbbenettől.
Köd ereszkedett az udvarra. Sanyiék a szemét meresztgették. Megint egy magas, fekete alak lépett elő, de most se látszott belőle semmi. Csak egy köpeny.
Sanyi megpróbálta kivenni, hol lehetnek a kezei, de rá kellett döbbenie, hogy tényleg csak egy köpenyt lát. Az alak fej és végtagok nélkül jött utánuk!
Dia ezt látva elhalóan felnyögött. Ájultan zuhant a földre.
Sanyinak a szívverése is elállt. A köpeny odalebegett eléjük, az üres köpeny ujja kinyúlt feléjük...
Sanyi már nem érzékelte, mi történik körülötte. Szeme fennakadt, és Dia mellé roskadt.


- Maga a halál jött el értünk.
Dia nem ismerte fel a hangot. Zúgott a feje. Csukott szemmel feküdt a hátán. Valami kemény dolog lehetett. Köd kavargott a fejében, nem engedett utat gondolatoknak. Csak egy képet látott maga előtt. Egy lebegő köpenyt, ördögi hahotával.
- Maga a halál.
Megint az a hang. Halk motyogás. Rádöbbent, hogy ő maga beszél félájultan. Honnan vette ezt? Milyen halál jött el értük?
- Dia!
Ez már nem az ő hangja.
- Dia!
Ez Sanyié.
- Maga a halál...
Kinyitotta a szemét, de semmit se látott.
- Dia, hallasz?
A lány pislogott. Mégsincs sötétség. Látta Sanyit, ott hajolt mellette.
- Dia, bajban vagyunk.
- Mi... milyen...
- Aki leütött, egy... egy...
- Hol vagyunk?
Sanyi mély levegőt vett:
- A Zombik völgyében, Dia.
Dia rögtön felült ennek hallatán.
- Tessék?
- Zombik! Zombi volt, amit láttunk, engem zombi ütött le!
Dia úgy érezte, újra el fog ájulni, ha továbbra is ilyen sokkoló hírek érik.
- Mi... milyen zombi? Mi van?
- Mi a Zombik völgyében vagyunk, az van!
- Mi az a Zombik völgye?
Dia körülnézett. Nem sok látnivaló volt. Egy börtöncellában ült.
- Honnan veszed ezt?
- Hamarabb magamhoz tértem, mint te – mondta Sanyi. – Még akkor, amikor idehoztak minket. Egy csomó gyerek van itt. Mind rabok. De azt senki se tudta megmondani, miért rabolnak el minket. Egyszerűen kiválasztanak egy vagy két diákot Lagerfeltből, és elhurcolják ide.
- És erről miért nem mondott valamit bárki is?!
- Mert talán a tanárok se tudnak róla, Dia. Viszont azt is megtudtam, hogy akit ide elhoznak, vissza nem megy Lagerfeltbe, legalábbis élőként biztos nem.
Dia nagyot nyelt.
- Vagyis?
- Nem tudom, de itt valami nincs rendben. – Sanyi felállt, a tömör falakat tapogatta. Nyirkos volt a levegő, fáztak is.
- Sanyi... ha itt zombik vannak, etetni fognak-e minket? Hiszen nekik nincsen szükségük ételre... vagy igen?
A fiú megfordult.
- Nem tudom. Szerintem igen, kapunk enni, mert a többiek is élnek, van, aki már egy hónapja raboskodik. Csak egyvalamit furcsálok mindegyik rabban. – Sanyi törökülésben leült. Roppant töprengő arcot vágott. – Mindegyik olyan... életunt, sápadt, és csontos. A fogaik pedig olyan... olyan... nem is tudom elmondani, milyen. Ők úgy néznek ki, mintha... mintha...
Dia, ha lehet, még jobban elsápadt.
- ...mintha zombik lennének... – suttogta.
Sanyi ránézett, és bólintott.
- Igen. Mintha fokozatosan zombikká válnának.
Dia a tenyerébe temette az arcát, és kitört belőle a zokogás.
- Hova keveredtünk mi?! Nem akarok meghalni! Zombi se akarok lenni! Istenem, mivel érdemeltük ezt ki?!
Sanyi odakúszott mellé.
- Ne sírj! Nem lesz semmi...
- Sanyi, most igazán nem mondhatod, hogy nem lesz semmi baj! Nézd meg, hova kerültünk!
- Tudom, hogy nem fényes a helyzet – mondta Sanyi. – De ne ess kétségbe! Azzal csak rosszabbul állsz hozzá a körülményekhez, viszont arra semmi szükség.
- Még a fegyvereink sincsenek itt – szipogott a lány. – Hideg van, éhes vagyok.
- Én is. Szerintem várjunk.
- Várjunk? Aztán mire? Arra, hogy zombik legyünk?

Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés hallatszott. A tömlöc súlyos vaskapuja kivágódott, és három, tagbaszakadt zombi lépdelt be rajta.
A két gyerek iszonyodva a falhoz tapadt. A három zombi azonban odacsoszogott hozzájuk, és karon ragadták Diáékat.
- Hé, eresszen el! – kiabálta Sanyi. A szörny csontos keze vasmarokkal fogta a karját, így hiába küszködött. Kivonszolták őket a cellából, és végigvezették őket egy sötét, köves úton, ami mellett cellák sorakoztak. Ahogy elhaladtak egy-kettő mellett, sírás hallatszott ki.
A zombik kiértek a börtönrészlegből, és megálltak. Sanyi eltátotta a száját.
A börtönből nem láthatta, hogy hogy élnek itt a zombik, most azonban rá kellett jönnie, egészen emberien viselkednek. Ahol álltak, rengeteg zombi nyüzsgött. Voltak zombigyerekek és zombifelnőttek is. Babakocsikban tolták a csecsemő-zombikat, és különféle alakú házakban éltek.

Sanyi Diára pillantott. A lány is teljesen meglepődött az eléjük táruló látványtól.
Az őrök mormogtak valamit. Elhurcolták a gyerekeket innen is, és rámentek egy széles, kitaposott ösvényre.
Nem sokkal később már egy félhományos csarnok lelátóján ültek, ahonnét le lehetett látni a tisztásra. Ennek a tisztásnak a közepén takaros kis tűz égett, nagy, izmos zombik járták körülötte a táncukat. Az őrök otthagyták Sanyiékat, hogy további rabokat hozzanak el az ünnepségre.
Dia csak most vette észre, hogy a lelátón még sok más rab ül. Több gyerek kezdett zombivá válni; valakinek sorozatosan potyogtak ki a fogai, vagy az arca volt tele horzsolásokkal. Dia figyelmét leginkább egy olyan lány keltette fel, akin szinte cafatokban lógtak a ruhái hihetetlenül vékony testén.
Sanyi másik oldalán egy még embernek kinéző fiú ült. Körülbelül Sanyival lehetett egyidős. Állandóan idióta vigyorral az arcán forgatta a fejét jobbra-balra.
Közben fokozatosan megtelt a csarnok zombikkal.
- Mi a csuda történik itt? – mormogta Sanyi Dia fülébe.
- Nem tudom – rázta a fejét Dia.
- Az egyik rab felavatása – szólalt meg a vigyorgó fiú. – Ja, és persze szemügyre veszik az újakat.
- Az újakat? – ismételte Sanyi.
- Ki fognak vinni a Zombik Tanácsa elé titeket – mondta a fiú, és fejével a tisztásra bökött.
- Hogy hívnak? – kérdezte tőle Dia.
A fiú még szélesebben vigyorgott.
- Hodir vagyok, és ti?
- Lawren Sándor – mutatkozott be Sanyi.
- Én pedig Kindes Diána vagyok.
- Ma jöttetek?
- Öö... tegnap kaptak el minket. Tegnap éjjel.
- A helyedben vigyáznék – mondta Hodir Diának. – Még a végén kiszemel az egyik férfi.
- Férfi? – Sanyi körülnézett.
- Zombiférfi. Itt az a szokás, hogy az emberlányokat feleségül veszi az egyik férfi. Megcsókol, és attól a perctől kezdve el vagy átkozva.
- Ugye csak viccelsz? – kérdezte Dia, de már sejtette a választ.
Hodir nevetett.
- Úgy nézek én ki?!
- Igen – vágta rá Sanyi.
- Dehogy! Itt nem szokás viccelni. Az átkot is csak egyféleképpen lehet hatástalanítani...
- És hogy? – kérdezte Sanyi.
- Az áldozatot rögtön a zombicsók után embernek kell megcsókolni.
Sanyi borzadva nézett Hodirra. Dia karba fonta a kezét.
- Ez nekem nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
- Éhes vagyok. Itt van valami étel? – nyögte Sanyi.
- Persze – bólintott Hodir. A vigyor egy percre se tűnt el az arcáról. – A zombik vérét fogjátok inni. Semmi ételre nem lesz szükségetek. És ahogy minden nap isszátok a vért, úgy lesztek olyanok, mint ők.
A két gyerek összenézett.
- Hoppá, úgy látom, már jönnek is értetek – szólt hirtelen Hodir. Most komolyodott el először. – Sok szerencsét! – kacsintott egyet.
Két zombi közrefogta Sanyit, és lekísérték a tisztásra. Dia és őrei követték őket.
Dia és Sanyi felsorakoztak a többi újjal együtt, a Zombi Tanáccsal szemben.
A Zombi Tanács három, öreg zombiból állt. A tűz előtt ültek kúp alakú székeken, és különös hangon beszélni kezdtek, de Dia és Sanyi nem értették.
Az egyik őr előrelökte az egyik újoncot. Az egyik tanácstag magához rántotta, rothadó kezeit a gyerek fejére helyezte.

Furcsa folyadék csordogált le a fiú arcán. Aztán a tanácstag intett, mire elvitték az újoncot.
Következett egy körülbelül tizenhat éves lány. Sápadtan térdelt le a tanácstagok előtt, és hagyta, hogy a tanácstagok egyike lefolyassa rajta a folyadékot.
Végéhez közeledett a sor, és Dia azon kapta magát, hogy ő következik.
Letérdelt. Minden porcikája reszketett, és amikor hozzáértek, megborzongott. A sárgás lé a ruhájára csöpögött. Szörnyű szaga volt. Dia mély levegőt vett. Amint elvitték, Sanyi térde megroggyant. Igen, most ő jön.
Szinte elkábult a folyadéktól. Mikor végzett, le akarta törölni, azonban az őre hátrarántotta a kezét.
Visszavitték őket a lelátóra. Hodir szokásos mosollyal fogadta őket.
- Nem is volt olyan borzalmas, nem?
Sanyi mordult egyet.
- Miért nem szabad letörölni ezt a micsodát? – kérdezte Dia. – Tiszta ragacsos lettem tőle.
- A Zombik Szent Vére. – Hodir felemelte a fejét.
- Ah! – Sanyi felhorkant. – Hogy oda ne rohanjak!
- Diána, a helyedben elbújnék – kuncogott Hodir. – Az egyik férfi nagyon mustrálgat!
Sanyi rémülten nézett barátjára.
- Belőle is zombi lesz?!
- Ha feleségül veszik, igen – bólintott Hodir. – Hacsak persze te nem lépsz közbe.
- És mit tehetnék?! – fakadt ki Sanyi.
- Csókold meg – vihogott Hodir.
- Hülye! Azt kéred tőlem, hogy csókoljam meg a legjobb barátomat?! – hüledezezett Sanyi.
- Ha azt akarod, hogy ember maradjon, igen!
Sanyi úgy nézett a fiúra, mintha elevenen fel akarná falni. Hodir nemkülönb arccal válaszolt.
Diát kifejezetten zavarta, hogy éppen arról vitatkoznak, Sanyi csókolja-e meg vagy sem, ezért inkább a lenti zombitáncra összpontosított.
- Eszem ágában sincs csókolózni Diával! – jelentette ki Sanyi dühösen.
- Értem! – vágott vissza Hodir. – Szóval felőled meg is halhat, mi?!
- Ezt nem mondtam! De én nem... nem...
- Akkor felőled feleségül veheti bármelyik férfi? Érdekes, nálatok az a barátság, hogy otthagyjátok egymást a pácban?
- Nem! – tiltakozott Sanyi.
- Nem tudom, Diána mit szól ehhez!
- Ne szólítsd már folyton Diánának! – fortyant fel Sanyi.
- Nálunk nem szokás becézni valakit – felelte Hodir. – Ahogy ő Diána, úgy vagy te Sándor.
- Kösz!
- Tényleg, mit szólsz ahhoz, hogy a barátod nem hajlandó megmenteni téged a zombiférjektől? – fordult Hodir Diához. Dia szótlanul meredt maga elé.
- Ha csókolóznék vele, az már nem lenne barátság! – heveskedett Sanyi. Dühében majdhogynem lehajította Hodirt a lelátóról.
- Te tudod – vont vállat Hodir.
Ezután csendben figyelték az eseményeket. A Zombivá avatás ugyanolyan volt, mint amit Sanyiékkal csináltak.
Az ünnepség után mindenkit visszavittek a cellájába. Hodir megjegyezte, hogy még aznap lesz egy ünnepség, aztán elbúcsúztak.
- Jé, már van ágyunk? – kérdezte Sanyi csodálkozva, mikor meglátta a keskeny priccseket, rajta takarókkal. – Végre!
Dia leroskadt az ágyára. Sanyi elnyújtózott a saját ágyán, összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és keresztbe tette a lábát.
- Máris sokkal jobban érzem magam!
Észrevette, hogy Dia meg sem szólal. Fölült.
- Mi bajod?
A lány a fejét rázta.
- Semmi.
- Nyugi, nem fog senki feleségül venni! – mondta Sanyi. – Majd lekaratézom azt a zombit.
Dia most sem szólt. Sanyi komolyabban folytatta:
- Ha pedig mégis... akkor se kell aggódni. Azt biztos nem engedem, hogy megcsókoljon. Mert én biztos nem foglak téged megcsókolni! És másképp nem tudnálak megmenteni. Úgyhogy egyszerűbb megelőzni a dolgot, mert akkor nem lesz gond.
Sanyinak eszébe sem jutott az, hogy talán Dia pont azért van elkenődve, mert Sanyi nem hajlandó „úgy” megmenteni őt. Egyre jobban beleszeretett a fiúba, de ezt egyenlőre magának se merte bevallani.
- Nem aggódom – nyögte ki. A torkát köszörülte. – Csak fáradt vagyok.
- Aha – mondta Sanyi. Visszafeküdt, behunyta a szemét. – Én is. Alszom egyet.
- Jó.
Dia megvárta, amíg Sanyi elalszik. Akkor felállt, odament a vasajtóhoz, és megvizsgálta a zárat. Minél előbb ki kell jutniuk innen!
Azonban a cella ajtaja maga volt a tökély – lehetetlen volt kijutni.
Dia feladta a reményt, hogy visszatérhet valaha is a régi életéhez. Ezentúl zombiként fog élni – ha tetszik, ha nem.

Aznap este a tisztáson ültek mindannyian, közvetlenül a furcsa táncukat járó zombik előtt. Sanyi komoran figyelte a szörnyeket. Dia ott ült mellette, a vállára hajtotta a fejét, és aludt. Hodir is csatlakozott hozzájuk.
- Még mindig figyeli a lányt – morogta oda Sanyinak. – Lehet, hogy már ma elveszi feleségül. Ilyen ünnepeken megejthetik az esküvőket is.
- Nem fogják elvenni feleségül – felelte Sanyi röviden.
- Honnan veszed? Gondolod, hogy itt az van, amit te mondasz? Mert akkor óriási tévedésben vagy!
- Tisztában vagyok vele, hogy itt minden másképp megy. De ha megcsókolják... – Sanyi megrázta a fejét, pillantása barátjára tévedt. – Nem engedhetem meg.
- Tehát mégis meg akarod menteni? Végre egy jó hír!
Sanyi a tűzbe meredt. Végtelenül kimerültnek érezte magát.
- A legjobb barátom. Nem tudom csak úgy otthagyni zombicsőcseléknek.
Ne érts félre, nem szeretném megcsókolni Diát. Dehogyis. Nem vagyok belé szerelmes, még csak tizenhárom éves vagyok...
- Pedig kábé tizenötnek néztelek! – csodálkozott Hodir.
- ... és nem érdekelnek a lányok, legalábbis eddig nem érdekelt senki. Csakhogy van egy kis gond.
- Mi?
Sanyi szótlanul Diára nézett.
Hodir lassan bólintott.
- Ő viszont szerelmes beléd, igaz?
- Igen. És ez a probléma. – Sanyi sóhajtott. – Tavaly kezdődött. Azóta... még mindig... Tudom, hogy még mindig szerelmes belém. Ezért nem akarom cserbenhagyni. De ha csókolóznánk, tudod hogy nézne ki?! Azt hinné, a végén én is beléestem. Arra gondoltam... mi lenne, ha te csókolnád meg, hogy ne legyen elátkozva?
Hodir félrenyelt.
- Tessék? Hülyének nézel?
- Miért ne? Ember vagy, és fiú. Más nem kell. Semmi akadálya nem lenne, Diának meg csak az a fontos, hogy ne maradjon rajta az átok.
- Nem jönne össze – rázta a fejét Hodir. – Bennetek még egy csepp zombivér sincsen, bennem viszont már éppen elég ahhoz, hogy csont nélkül zombivá tegyem.
- És ha megkérnék valakit az újak közül?
- Az újakat mindig kettesével hozzák – felelte Hodir. – Egy fiút és egy lányt.
- A te társad akkor hol van? – kérdezte Sanyi homlokráncolva.
- Az enyém? Kata már régen zombi lett, mert elvette feleségül az egyik férfi.
- És miért nem mentetted meg?
Hodir elfintorodott.
- Szörnyen ronda volt.
- De az mégse megoldás, hogy ezüsttálcán kínálod fel egy zombinak!
- Miért ne? – vont vállat Hodir. – Én csak a szép lányokra buktam.
- Miért csak buktál?
- Hát azért, mert már nem vagyok ember. – Hodir felhúzta az ínyét. – Már vagy három fogam kihullott, és fogyhattam egy-két kilót is.
- És mi történik azután, hogy megmentem Diát?
- Semmi. Hoppon maradt a vőlegény. Ja, és nem viheti el nászútra.
- Micsoda? – Sanyi akkorát kiáltott elszörnyedésében, hogy most az a zombi, aki eddig Diát nézte, lassan elkezdett odacammogni hozzájuk.
Hodir felegyenesedett, és elhúzódott tőlük. Dia felriadt a kiabálásra, és Sanyiba kapaszkodott félelmében.

A zombi odament hozzájuk. Egy határozott mozdulattal ellökte Sanyit, és magához vonta Diát. A többi szörny is őket figyelte, mert tudták, hogy esküvő lesz.
Dia felsikított, és úgy vergődött a csontos karok fogságában, mint egy partra vetett hal. Sanyi dermedten ült.
Barátja elfordította a fejét, de a csontos kezek visszafordították. A zombi megtört ajka éppencsak hozzáért Diához, amikor Sanyi úgy érezte, majd’ megőrül, mégse tudott mozdulni...
Hodir megbökte az oldalát.
- Siess már! – sziszegte. Sanyi most vette észre, hogy az orra úgy néz ki, mintha félbe lenne vágva.
Dia közben ide-oda kapálózott. Sanyi talpra szökkent.
- Ne!
Mély levegőt vett, és teljes erejéből nekiment a zombinak, aki elesett.
A tömeg felhördült. Sanyi zihálva Diához fordult. Látta a holtsápadt arcot, a remegő szájat, a rémülten forgó szemeket.
Iszonyodott a gondolattól, hogy megtegye, de mégis Dia fölé hajolt.
Még soha nem csókolt meg senkit, és elég zavarba esett ettől a váratlan helyzettől. De meg kell mentenie Diát!
Meg kell tennie...
Becsukta a szemét. A hoppon maradt zombi felállt, és fenyegető morgással indult el Sanyi felé.

Ekkor lépett közbe Hodir. Odaugrott, és ekkora pofont kevert le a szörnynek, hogy amaz hátratántorodott, és a feje majdhogynem leesett a nyakáról!
Hogy Dia ezt meg ne lássa, Sanyi a szájára tapasztotta a száját. Zúgott a füle, tompán érzékelte a tombolást és őrjöngést. Hodir eltűnt a tömegben.
Sanyi akkor döbbent meg a legjobban, amikor Dia szorosan átkarolta a nyakát, és viszonozta a csókját.
Szíve vadul kalimpált, legszívesebben azonnal elrohant volna. Magához ölelte a lányt, az ordítozás egyre hangosabb lett. Sanyi nem törődött semmivel. Egy gondolat cikázott csak a fejében: mégpedig az, hogy most a legjobb barátjával csókolózik, pedig ő nem szerelmes Diába...
És mi van, ha Hodir hazudott? Vagy ha ő lesz elátkozva?
- Kit érdekel? – kérdezte a fejében egy dacos hang. Mindenestre ez nem is olyan rossz – állapította meg hirtelen, de aztán rögtön szidni kezdte magát. Mik jutnak az eszébe...
Erős rántást érzett a karján. Elszakadt Diától, hátratántorodott, és zavartan nyitotta ki a szemét.
A feldühödött „vőlegény” volt az. Hörgött és morgott, végül pedig karjával fejenvágta a fiút, mire Sanyi hanyattvágódott, de Dia még épp idejében kapta el.
Sanyi ezután csak Dia zavart tekintetére emlékezett, és arra, hogy mindenhol ordítozást hall.

A rosszulléttel küszködve tért magához. Fázott, és rázta a hideg.
A cellájában volt. Dia az ágya végében ült, és őt nézte.
- Ugye... ugye nem lettél zombi? – kérdezte Sanyi motyogva.
Dia szomorúan rázta a fejét. Látszott, hogy valamiért nagyon el van kenődve.
- Mi az? – ült fel a fiú. – Valami baj van?
Dia a padlóra meredt. Motyogott valamit, aztán hangosan megszólalt:
- Hodirt megölték.
- Micsoda?
- Azért, mert ő már szinte zombi volt, és segített neked, hogy... – elhallgatott. Tekintete találkozott Sanyiéval.
Majd gyorsan elkapta a szemét.
- Sajnálom...
- Mit? – kérdezte Sanyi.
- Hát... – Dia elvörösödött. Elfordult. – El kell... el kell mennünk innen, minél hamarabb.
- Tudom. Dia...
Dia visszafordult Sanyi halk hangjára.
- Igen?
- Meg... meg kellett... Hodirnak meg kellett tennie... igen, mert... mert...
Elakadt. Mindketten annyira zavarban voltak, hogy szinte egyszerre néztek másfelé.
Sanyi csak azt nem értette, hogy tudott a történtek után egyáltalán hozzá szólni Diához anélkül, hogy zavarban lett volna. És megértette a lányt is. Még mindig megmaradt a döbbenete, hogy Dia így fogadta a „megmentését”.
Ez is alátámasztja a gyanúját, hogy Dia beleszeretett.
Dia felállt, és leült a saját ágyára. Sanyi lehajtotta a fejét, de a szeme sarkából a lányt figyelte.
- Én... nem is tudom, mit mondjak – motyogta Sanyi.
Dia felemelte a fejét, ránézett.
- Hogy-hogy mit mondjál?
- Ami... ami köztünk történt... – Sanyi megint elakadt.
Dia pár pillanatig hallgatott, aztán megszólalt:
- Igen?
- Szóval, ami... ami köztünk történt... – Sanyi beszívta a levegőt. - ... arra szükség volt.
- Tudom. Mert különben... zombivá váltam volna.
- Pontosan.
Megint hallgattak.
Sanyi érezte, hogyan vibrál a feszültségtől a levegő. Megváltozott a barátságuk. Sokkal közelebb kerültek egymáshoz. Erre egyáltalán nem számított.
- Öh... hát... remélem, azért... azért... még... attól még, hogy... szóval...
Ismét csak azon kapta magát, hogy mélyen hallgat.
Dia szólalt meg helyette, de ő is hosszú némaság után.
- ... attól még, hogy csókolóztunk, semmi se változik meg. Ugye ezt reméled?
Sanyi kifújta a levegőt. Felnézett Diára, és megpróbálkozott egy félmosollyal.
- Valahogy így.
Dia állta a tekintetét, de ő nem mosolygott.
- Én... – kezdte a lány.
- Te?
Dia a fejét rázta.
- Ez így nem fog menni.
- Egyetértek.
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. A végén még olyan sülne ki belőle...
Sanyi felkelt az priccsről, és odament hozzá.
A lány szíve hevesebben kezdett el verni, de próbálta tűrtőztetni magát.
- Milyen? – kérdezte Sanyi rekedten.
- Ami egyikünknek se tenne jót – fejezte be Dia suttogva.
Sanyi lehajolt hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
- Igen. Én is így gondolom. Nem tudom, te érzed-e, hogy ezzel még semmi se került a helyére.
- Érzem... – nyögte ki Dia. Tudta, hogy nem véletlenül van melege.
Sanyi komoran bólintott, de nem vette le róla a szemét.
- Együtt vagyunk a pácban. Ki kell jutnunk. De ha... ez az egész... ha ennek az egésznek meg is kell ismétlődnie... én... nem fogom megbánni.
Dia rámeredt. Sanyi rámosolygott, aztán felegyenesedett, és visszafeküdt a helyére. A lány pedig dermedten ült, gondolatai vadul kergették egymást a fejében, aztán lassan bólintott.
- Igen. Azt hiszem, én sem.

Még aznap hozták az első ételt. Megkönnyebbülten konstanálták, hogy még nem kapnak zombivért. Helyette csirkecombot találtak fel.
Másnap reggel Sanyi elgondolkozott a tegnap történteken. Már egyáltalán nem értette, hogy mondhatott olyasmit, hogy szívesen megmentené még egyszer Diát. Az a szörnyű gyanúja támadt, hogy talán szerelmes lett. Vagy kiütközött rajta valamilyen „férfiúi kényszer”.
Nem, nem szerelmes. Biztos, hogy nem. Egészen másképp érezné magát, és nagyon zavarná, de ugyanakkor boldog lenne, hogy Diával van egy cellában. Azonban ő se zavart, és örömöt nem érzett, csak végtelenül ostobának és elveszettnek érezte magát.
- Te Sanyi – szólalt meg hirtelen a lány. Sanyi felkapta a fejét.
- Hm?
- Kérdezhetek... kérdezhetek valamit?
- Aha.
- Most... haragszol?
- Én? Dehogyis. Miért haragudnék, hm?
- Hát... – dadogta Dia. - ... csak... csak kérdeztem.
- Olyan nincs, hogy „Csak kérdeztem”.
Dia hallgatott. Sanyi felkelt a helyéről, és odaguggolt elé, mire a lány összerezzent.
- Miért haragudnék? – kérdezte Sanyi olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.
Dia beharapta a száját
- Hidd el, Sanyi, én csak...
A fiú pillantása azonban beléfojtotta a szót.
Egymás szemébe néztek.
Sanyi végül lassan kinyúlt, és megsimogatta az arcát. Érintése csak még jobban összekuszálta Dia érzelmeit.
- Sanyi, ne...
- Mit ne?
Dia a fejét rázta.
- Ne... kérlek, ne... ne tedd.
Sanyi halkan felnevetett.
- Ne tegyem? Nem csináltam semmit!
- De...
Sanyi a fejét csóválta. Félmosollyal méregette barátját.
- Sanyi...
- Ne aggódj! – suttogta a srác. – Kijutunk innen.
- Azt azért nem hiszem.
- Fogadjunk, hogy kijutunk?
- Ne fogadjunk.
- Mert úgyis kijutunk, természetesen.
Dia mély levegőt vett. Idegesítette a fiú közelsége.
- Sanyi, kérlek...
- Hát ez nem igaz! – csóválta a fejét Sanyi. – Dia, ha nem tartunk össze, könnyen itthagyhatjuk emberi mivoltunkat.
A lány szorongva nézett rá.
Sanyi leült mellé.
- Én nem haragszom rád. Csak megpróbállak arra emlékeztetni, hogy van dolgunk.
- És micsoda?
- Már két napja itt raboskodunk. Mégsem várhatjuk ölbetett kézzel, hogy ezek a szörnyek zombivá változtassanak minket!
- Igen, de mit tegyünk?
- Egyszerű, nem? – Sanyi felállt, járkálni kezdett. – El kell szöknünk.
- Szökni? – Dia értetlenül meredt rá. – De...
- Ma este lépnünk kéne.
- M-ma?
- Szerintem ma is lesz valamilyen ünnepség, és az tökéletesen megfelel.
Dia az ajkába harapott.
- Hát... rendben, majd meglátjuk...
- Tehát – kezdett bele Sanyi. – Egyszerűen lelépünk. Nem kell hozzá nagy ördöngősség.
- És ha elkapnak?
- Gyorsan kell futnunk, akkor talán megmenekülünk.
Dia kétkedve nézett rá.
- Szerintem ez nem fog sikerülni – jelentette ki.
- Majd este meglátjuk – biccentett a barátja, ravasz mosollyal.

Azonban aznap csupán egy tál zombivért hoztak be nekik, és elmentek.
Sanyi már majdnem rávettette magát a tányérra, annyira éhes volt, de Dia visszafogta.
- Emlékezz, mit mondott Hodir.
Sanyi leroskadt az ágyára.
- Éhen halok! – nyöszörögte.
- Tudom, én is – biccentett Dia, és megrázta a fejét. – De nem szabad.
- Mit gondolsz, ha...
Ebben a pillanatban egy ördögi hahota fojtotta beléjük a szót.
- Mi volt ez?! – rémült meg Dia.
- Fentről jött a hang! És ugyanolyan, mint amilyet az udvaron hallottunk! Az a... – Sanyi elhallgatott, és barátja tudta is, hogy miért.
A cella megtelt köddel. Sanyi kábultan tapogatózott a fehérségben.
- Dia...
- Hehehhehehe!
- Jaj!
Sanyi hallotta, ahogy Dia felsikolt.
- Dia! Mi történt? – kiáltotta. Aztán megnyílt alatta a föld.
- Ááááááááááááá!
BAMM.
Sanyi fejjel előre zuhant lefelé, egy csövön keresztül. Aztán valamibe beverte a fejét, és onnantól kezdve minden elsötétült körülötte. Ködöt is látott, feketeséget is. Néha felvillant előtte egy fehér kép, aztán azt fekete váltotta fel. Érezte, ahogy a teste a földnek csapódik. Nyögve próbált feltápászkodni, de valami megvillant, megint az ördögi kacaj hallatszott, Dia sikolya, aztán a fekete kép visszajött – és Sanyi megint úgy érezte, mintha zuhanna...

Dia kétségbeesetten próbált elmenekülni a fejetlen- karatlan- lábatlan zombi elől, ami hahotázva suhant felé. Dia nekiesett a cella falának. Látta, ahogy Sanyi lezuhan, de hogy hova, nem tudta. Egyetlen út vezetett – oda, ahová Sanyi leesett. Csakhogy a sikolyát meghallva Diának az az érzése támadt, hogy nem lenne túlzottan jó ötlet oda leugrani.
A zombi odalebegett elé. A köd vészjóslóan kavargott körülöttük. A lánynak a szíve is elállt ijedtében. Megérintette a falat a kezével, mire hirtelen kinyílt egy titkos ajtó!
Dia megfordult. Elkerekedett szemekkel bámulta a sötétséget, amibe a titkos ajtó vezetett. Elszántan berohant. Talán meg tud menekülni...
Elbotlott, és lefelé gurult egy lépcsőn. Majd nekiesett egy ajtónak. Zúgó fejjel tápászkodott fel, kétségbeesetten rángatta a kilincset, miközben visszafelé tekintgetett. A zombi máris ott suhant lefelé.
- Nyílj már ki! Nyílj már ki, te...
Végül nem derült ki, minek nevezte volna a zárt ajtót. A zombi felnevetett, és... és...
Visszanövesztette a fejét.
Diának megroggyant a térde – úgy érezte, menten összeroskad. Ne ájulj el – biztatta magát. – Nem szabad, mert akkor elkap, és megcsókol, vagy...
A zombi feje egy emberi koponya volt, a szemürege pedig narancssárgán világított. A fény belevilágított Dia szemébe, és a lány már nem tudta, kicsoda ő, csakhogy engedelmeskednie kell... A feladat pofonegyszerű. Csak ölnie kell. Egyetlen embert kell megölnie...
A zárt ajtó feltárult, a zombi befelé mutatott.
- Ott megtalálod! – mondta reszelős hangon. Dia megfordult, és bebotladozott az ajtón, miközben leakasztott egy bárdot a falról.

Sanyi nehezen tért magához. Fájt a feje, a lába, a karja, és minden porcikája sajgott. De legalább ez jelezte, hogy életben van.
Nem tudta, meddig fekhetett ájultan ebben a poros pincében, ahol a nyitott ablakon besüvített a szél. Úgy tűnt, éjszaka van.
Sanyi nyögve tapogatta a fejét. A feje megvan. Ettől némileg megkönnyebbült. Ha a feje megvan, valószínűleg a teste is.
Felült. Kicsit homályosan látott, de pár pislogás után kitisztult a látása. Az ablakhoz tántorgott, hogy becsukja. Egyenlőre még semmire se emlékezett, de gondolta, csak visszajönnek fokozatosan az emlékei. Körülnézett.
A pincében semmi se volt néhány nagy, testes hordón kívűl. Sanyi odament, és felemelte a tetejét az egyiknek. Mikor a hordó fölé hajolt, valami megcsillant a hordóban.
Sanyi megzavarodott. Kincs? A hordóban? Egy régi, elhagyatott pincében? Végülis lehetséges...
Belenyúlt hát, de a keze a nagy semmiben markolászott. Csalódottan húzta ki a kezét.
Ebben a pillanatban egy bárd csapott a hordóra. Sanyi kővé dermedt ijedtében.
Dia volt az, de Sanyi nem emlékezett rá, hogy ismerné a lányt.
Fekete köpenyt viselt, alatta fehér ruhát. Szeme megszálottan csillogott.
- K-ki vagy te? – kérdezte volna a srác, de nem jött ki hang a torkán.
Dia válaszul a magasba emelte a bárdot, és lesújtott vele.

Sanyi a hordók közé zuhant. Még épp idejében ugrott el a közeledő bárd halálos pengéjétől. Dia a kudarc láttára vérszemet kapott. Kettévágta a hordókat, aztán galléron ragadta Sanyit, és durván nekivágta a falhoz.
- Meghalsz!
Sanyi kábultan meredt a szempárba. Mintha már korábban is...
- Dia? – nyögte ki rekedten.
A lány ismét felemelte a fegyvert, de Sanyi gyorsabb volt. Teljes erőből hátralökte Diát, aki hanyattvágódott a kemény betonon. A bárd kirepült a kezéből, és beleállt a pince falába.
Dia pár pillanatig mozdulatlanul feküdt. Úgy tűnt, nincs magánál, de aztán erőt vett magán. Kinyújtotta a kezét a bárd felé...
Sanyi előreszökkent, és Dián landolt. Kinyújtott kézzel elkapta ellenfele fejét, ami nekiütközött a padlónak.
- Dia! – megrázta a lány vállát. – Dia! Térj magadhoz! Hagyd abba!
Nem kapott választ: Dia elájult.
Jó időbe telt, mire újból magához térítette.
- Dia! Jól vagy? – kérdezte Sanyi aggódva.
- Nem a legjobban... – motyogta erőtlenül a lány.
- Fel tudsz ülni? Nem fáj a fejed?
Dia felült, aztán, minden további nélkül, ránézett Sanyira, és elsírta magát.
- Jaj, istenem, Sanyi! Ne haragudj rám, kérlek! Hipnotizáltak vagy én nem is tudom... de hidd el, én nem akartalak megölni, én... nem akartalak...
- Jól van, jól van! – mondta Sanyi gyorsan. – Nem történt semmi baj... végülis, nem tehettél róla. Inkább én kérek bocsánatot – tette hozzá sietve. – Nem akartam, hogy bevert a fejed.
- Hm? Ja, hogy az – motyogta Dia. – Nem fontos, alig fáj.
- Ki kell jutnunk innen!
- Tu... tudom. – Dia megrázta a fejét, hogy teljesen magához térjen. - Unom már, hogy úgy játszadoznak velünk, mint macska az egérrel! – morogta. – Ha valamit akarnak, hát egyből tegyék meg, és ne...
KOPP.
Dia és Sanyi összenéztek. A hang valahonnan fentről érkezett, onnan, ahol a cső is volt.
- Ott voltunk – mutatott fel Sanyi.
Dia azonban arra nézett, amerre ő bejött.
- Onnan is le lehet jutni.
Megint összenéztek. Dia egy kicsit még reszketni is kezdett.
- Sanyi, gondolod, hogy...
A fiú bólintott. Megragadta Dia karját, és beugrott vele egy még épségben levő, testes hordó mögé.
Éppen jókor. Kinyílt a titkos fal, és belépett két zombi két köpenyes alakkal: Jadennel és Davius-szal.
- Itt vannak? – kérdezte Davius. – Nem látom őket...
Az egyik zombi mormogott valamit, de a két gyerek nem értette.
- Igen – mutatott előre Jaden. – Nem haltak meg, és zombik se lettek!
Miközben Davius kirángatta Diát és Sanyit a hordó mögül, látták, ahogy Jaden torkon ragadta a zombit, és a falhoz vágta:
- Megígérted, hogy zombik lesznek! Miért nem lettek azok?
Sanyi lerázta magáról Davius kezét. Az ingét törölgetve undorral odaszólt:
- Nahát, nahát, mik derülnek ki!
- Pofa be, Lawren! – mordult rá Jaden -, vagy téged is odaváglak a falhoz!
Dia is megszabadult Daviustól, mikor egy igen érzékeny pontra ütött a férfinak. Odalépett Sanyi mellé, és csípőre tette a kezét.
- Nos. Akkor mégiscsak igazam volt, hogy ők a hunyók!
Sanyi gyűlölettől izzó szemmel nézett a két férfira. A zombi közben hörögve a földre rogyott, mikor Jaden elfordult tőle.
- Mi volt a szándékuk már megint? – kérdezte Dia.
Davius szája sarkában gúnyos félmosoly jelent meg.
- Mondtam, hogy nem adjuk fel – mondta halkan.
- Igen – bólintott Dia. – Tudjuk.
- Bosszút akartak állni? – szólt közbe Sanyi. Vörös volt az arca. Haja a szemébe lógott, a dzsekijét elveszthette valahol, mert már csak az ingét és a nyakkendőjét viselte.
- Lawren, én addig nem nyugszom, amíg holtak nem lesztek! – sziszegte Davius. – Így utána pedig nyugodtan elvégezhetjük a dolgunkat.
- Jaj ne! Miféle dolgukat már megint?! – fakadt ki a lány.
Jaden rekedten felnevetett.
- Egyszerű. Csak Mardigót kell megsemmisíteni, hogy nyugodtabb körülmények között élhessünk.
Dia és Sanyi összenéztek.
- Ez marha jó! – Sanyi tétlenségében elnevette magát, de hangjában szemernyi öröm sem volt. – Tavaly csak sötétbe akarták borítani, idén már jobb, ha nem is létezik?!
- Pontosan – bólintott derűsen Davius. – Csak ez az átkozott zombisereg ne lenne ránk dühös...
- Zombisereg? Miért, üldözi magukat?
- Megbíztuk őket, hogy tegyenek titeket zombivá, de nem sikerült, és ráadásul magunkra is dühítettük az erősebbeket, mert ők nem akartak ilyesmibe keveredni, míg a bátrabb fele...
- ... együttműködtek magukkal – fejezte be a fiú.
Csend állt be közéjük.
- Szóval? – törte meg a csendet Sanyi. – Minden a maguk miatt történt?
- Így is mondhatjuk – mondta Davius vonakodva.
Ebben a pillanatban a csövön keresztül hat-hét zombi pottyant elő.
Davius és Jaden kardot rántottak elő. A zombik között volt az a fejetlen-kezetlen- és lábatlan zombi is, aki elrabolta őket.
Odalebegett Daviusék elé, és hörögni kezdett. Egyre több zombi potyogott lefelé; legtöbbjük fegyvert szorongatott.
Lövedék szelte át a pincét, így szétugrasztotta Diáékat. Sanyi balra, Dia jobbra vetődött. Davius rárontott a zombik vezérére, azonban az felemelte a köpenye ujját, mire köd áradt szét a helyiségben. Davius némán csuklott össze.
- A köd! – kiáltotta Sanyi. – El tudja kábítani köddel az ellenfelet!
- És vissza tudja növeszteni a fejét – nyögte Dia, a padlón ülve.
Jaden meghátrált. A zombi csakugyan visszanövesztette a fejét és a végtagjait. Narancssárga szeme azonban most nem Diára, hanem Jaden-re szegeződött.
- Jaden! – kiáltott fel a lány. – Ne nézzen bele a szemébe!
Jaden oldalra rántotta a fejét. A zombi csontos kezével megragadta, és úgy ellökte, hogy Jaden hanyatt esett a kőpadlón, és nem is kelt fel többé.

Folyt. köv.
Hasonló írások
Hozzászólások
(1) Mellesleg
2007-03-14 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak