A wilmingtoni hasfelmetsző III. rész 7. fejezet

FIGYELEM! A történetben több leszbikus karakter is szerepel (köztük a főszereplő, Johnetta Green is) és nem elhanyagolható súllyal jelennek meg egyes fejezetekben leszbikus szexjelenetek is. Aki ezt nem tolerálja, azt ezúton kérném meg, hogy itt fejezze be és ne olvassa tovább a történetet.

Írta: Tonya S. Coley
Fordította: Sinara
Beküldve: 2012. január 11.

****************************************************************

Johnnie tizenhét napig volt kómában. Alma ez idő alatt egy percre sem hagyta el a kórházat. A családja minden nap eljött, hogy vele legyen, éjszakára pedig Annie maradt vele. Reggel pedig Rosa hozott neki váltás ruhát és ételt. Amíg az anyja elment a misére, hogy egy gyertyát gyújtson Johnnie-ért, Miguel maradt vele. Néha Javier is beugrott. Guillermo viszont csak egyszer jött el, hogy lássa a nővérét, de akkor is csak pár percig maradt.
Alma minden percben vele volt, amikor megengedték neki, hogy lássa. Aludni és enni sem tudott. Már sötét foltok jelentek meg a szemei körül és fogyni kezdett, de semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy a szerelmével legyen.
– Az orvos azt mondta, szépen gyógyulsz – suttogta Johnnie fülébe. – Én itt várok rád, hogy vissza gyere hozzám. Aggódom érted. Már két hete nem hallottam a hangodat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Emlékszel, amikor megharagudtam rád és három napig nem voltam hajlandó hozzád szólni? Amikor kibékültünk, azt mondtad, az volt a legfájóbb az egészben. Most már tudom, mire gondoltál. Úgy érzem, mintha meghaltam volna belül. – Egyre halkabban beszélt.

Johnnie érezte, hogy valaki megérinti a vállát és egy lágy hang szólítja.

– Csak még egy percet! – válaszolta Johnnie álmosan.

A fejében szóló hang felnevetett.

– Nem. Most nem, kicsim. Már eleget várt rád.

Johnnie felnézett és az anyját látta maga mellett állni.

– Anya? – hápogott.

A nő rámosolygott.

– Igen, kislányom. De most kellj fel! Alma már vár rád.

Johnnie viszonozta a mosolyát.

– Olyan jól nézel ki, anya. Hogyan…?

– Így emlékszel rám – válaszolta az anyja. Nagyon vonzó volt. Maxine-nek hívták. Nagyjából 173 centi magas afroamerikai nő volt középhosszú fekete hajjal. A szemei világosbarnán csillogtak és sötét bőre is fénylett. – Itt az idő, hogy felébredj. Eleget pihentél, hogy megkezdhesd a gyógyulást. És ahhoz is itt az idő, hogy visszatérj Almához.

– Alma – ismételte meg a szerelme nevét Johnnie és széles mosoly terült szét az arcán.

– Igen. És most menj! És ne feledd, amit apád mondott! – mondta az anyja és megcsókolta Johnnie homlokát, mielőtt eltűnt volna.

Alma folyamatosan beszélt hozzá, miközben a kezét szorította. Aztán észrevette, hogy Johnnie egy kissé megszorítja a kezét.

– Johnnie!... Istenem… köszönöm!... Csak még egyszer, kicsim! Kérlek – könyörgött Alma.

Johnnie erősebben szorította meg Alma kezét majd ujjai ismét elernyedtek. Könnyek szöktek a mexikói nő szemébe és megnyomta a csengő gombját, hogy hívja a nővért. A nővér pedig hívta az orvost. Megvizsgálták a reflexeit azzal, hogy egy tollat húztak végig a talpán. Aztán a nővér ellenőrizte a pupilláit. Johnnie, még mindig lehunyt szemmel, a lélegeztető maszk csövéhez nyúlt.

– Üdv újra köztünk, Miss. Green! – mondta az orvos. – Úgy érzi, tud beszélni?

Johnnie csak halk nyöszörgéssel tudott válaszolni. Az orvos szólt a nővérnek, aki eltávolította a maszkot.

– Miss. Martinez! Megkérhetném, hogy várjon odakint? – mondta Dr. Pedrazo. – Csak pár percről lenne szó.

Alma, vonakodva bár, de bólintott és kiment a folyosóra. Elég közel maradt ahhoz, hogy hallja az orvos szavait, majd Johnnie öklendezését. Az ablakhoz lépett és átkozódott, amiért azt elsötétítve találta. Ha férfi lennék, nem lenne szükség erre az egészre – gondolta. – Akkor senki sem nézne rám furcsán, ha megcsókolom.
Hallotta, ahogy Johnnie felköhög. Aztán egy pár pillanat múlva a köhögés abbamaradt. Az ajtó pedig nagy sokára kinyílt és Alma bemehetett. Gyorsan Johnnie mellé sietett és az ujjai közé vette a kezét.

– Alma? – krákogta Johnnie.

– Igen, kicsim. Itt vagyok – válaszolta Alma és könnyek csordultak le az arcán.

– Szeretlek – suttogta Johnnie, majd ismét álomba merült.

Alma megcsókolta a kezét, aztán hagyta pihenni.

Johnnie még egy hétig maradt az intenzív osztályon, utána átvitték egy saját szobába.

– Jó reggelt, kicsim – köszöntötte Alma, ahogy leült mellé.

Johnnie szemei felpattantak az ismerős hangra.

– Hello, édesem – mosolygott rá. Észrevette, hogy Alma fáradtnak tűnik és lefogyott. Tudta, hogy arra kellene kérnie, hogy menjen haza és pihenjen, de nem akarta megbántani őt.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Alma és közelebb hajolt, hogy megcsókolja.

Hevesen csókolóztak, nem törődve azzal, hogy ki látja meg őket. Amikor pedig a csók véget ért, mindketten alig kaptak levegőt.

– Egyáltalán nem gondoltál magadra, ugye? – érintette meg Johnnie Alma arcát.

Alma úgy bámult a takaróra, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajta.

– Ettem, és… – kezdte vontatottan, de Johnnie félbeszakította.

– Alma! Tudom, hogy nagyon aggódtál miattam, de pihenned kell. Nem viselném el, ha itt esnél össze. Azzal megrángatta Alma bő ingét. – Túl sokat fogytál.

Alma megvonta a vállát és mosolyt erőltetett az arcára.

– Csak egy kicsit – mondta.

Johnnie közelebb húzta Almát és megcsókolta az orrát.

– Itt vagy attól kezdve, hogy a látogatási idő elkezdődik, addig, hogy már úgy kell kidobni téged. Azt akarom, hogy menj haza és…

Alma tiltakozni akart, de Johnnie a szájára tette a mutatóujját.

– Menj haza és pihenj! Aztán egyél valamit! Ne ellenkezz, Alma!

Alma belenyugvóan lehajtotta a fejét.

– Rendben, Johnnie. Ha ezt akarod.

Ez jól ment – gondolta Johnnie. – Biztos már túl fáradt, hogy kiakadjon.

Egy csábos mosoly jelent meg az arcán.

– Azt szeretném, ha kipihent lennél, amikor végre kiszabadulok innen. Szükséged lesz az erődre.

– Ne felejtkezz el az állapotodról, kicsim! Nem szabad túl sokat mozognod – intette Alma színlelt szigorral. A kezét Johnnie mellkasára tette a nő pedig a sajátját az övére, közelebb húzva, hogy Alma érezhesse a szívverését.

– Érzed? – kérdezte.

Alma bólintott és a szemébe nézett.

– Csak érted dobog, Alma. Nem tudnék élni nélküled – suttogta Johnnie.

Alma komolyan nézett rá.

– Tudom. Én se tudnék élni nélküled, szerelmem. Amikor azt hittem, elveszítelek, veled akartam halni.

Johnnie megszorította Alma kezét.

– Tudom. Láttalak.

Alma zavarodottan nézett rá.

– Miről beszélsz, Johnnie?

Johnnie felidézte emlékezetében a történteket. Az erdőt, az apját, a szavait, és amit látott a folyó vízében az intenzív osztályról.
Alma megszorította a kezét.

– Testen kívüli élményed volt? – kérdezte.

– Tudom, mit láttam – válaszolta Johnnie. – A munkám még nem ért véget. El kell kapnom azt a nőt, aki rám lőtt és megölte azokat a lányokat.

Alma közelebb hajolt és csendben hallgatta Johnnie szavait. A nő észrevette, hogy túlságosan csendben van.

– Mi jár a fejedben? Mond el!

Alma mosolyt erőltetett az arcára.

– Semmiség – mondta és megcsókolta Johnnie-t. – Haza megyek, ahogy kérted. Majd felhívlak. – Megint megcsókolta. – Te amo, mi vida.

Johnnie elmosolyodott.

– Tudod, milyen sokat jelent ez nekem?... Én is szeretlek, drágám. Pihenj csak nyugodtan!

Alma felállt és komoly arccal szalutált.

– Igenis, asszonyom!


A következő két hétben Johnnie napjait a különböző vizsgálatok töltötték ki. EKG-k, EEG-k, szív-, tüdő- és veseultrahangok. Továbbra is kapott infúziót és fizikoterápián kellett részt vennie. Az izomsorvadása nem volt túl súlyos, úgyhogy gyorsan visszanyerte az erejét. Alma visszatért a munkájához, de továbbra is meglátogatta őt minden délután. Bármennyire is szerette, Johnnie csak néhány órára engedte, hogy vele maradjon, utána ráparancsolt, hogy menjen haza.

A fizikoterápia után mindig lemosdott és rövid idő múlva már egyedül is képes volt elvégezni a napi teendőit. Amikor egyik alkalommal kijött a mosdóból, meglepetten látta, hogy egy látogató várja a szobájában.

– Mmmm! Csupa lenge ruhás nő és nincs zár az ajtókon – mosolygott Myra és végigmérte Johnnie-t. Elégedetten konstatálta, hogy a nő nem fogyott túl sokat.

Johnnie zavartan húzta össze a köpenyét. Elfelejtette felvenni az övét.

– Myra! Micsoda meglepetés. Hogy vagy? – kérdezte, miközben ügyetlenül próbált leülni az ágyára.

– Jól vagyok, köszönöm. És, úgy látom, te is – válaszolta a nő. – Nagyon örülök, hogy gyógyulsz.

– Köszönöm – takarózott be Johnnie. Miután végzett, a vendégére nézett. – Szóval, mi van veled?

– Igyekszem biztonságban lenni. Kiszálltam a bizniszből – válaszolta Myra büszkén. – Valaki, egy igazán nagylelkű nő, kihúzott a szarból.

Johnnie meglepetten nézett rá.

– Nos, ezek igazán jó hírek. Örülök neked. És ki a szerencsés hölgy?

– Annie – mosolyodott el Myra. – Azt mondta, itt az ideje, hogy gyökeret eresszek.

– Értem… Akkor örülök mindkettőtöknek.

– Csak amiatt aggódom, hogy mit fognak hozzá szólni a többiek – halványult el Myra mosolya. – Hogy Annie egy olyannal mutatkozik, mint én…

Johnnie rá nézett és megsajnálta a lányt.

– Szard le, mit gondolnak mások! Amíg szeretitek egymást, más nem számít.

– Köszönöm, Johnnie. Azt hiszem, ez kellett, hogy megnyugodjak – válaszolta a fiatal nő.

– Nem tesz semmit – válaszolta Johnnie és ölelésre tárta a kezeit. Myra oda lépett hozzá és átkarolta.

Egy nagy árnyék jelent meg az ajtóban és figyelte őket. Mélyen megérintette, amit a barátja mondott a szerelmének. Kilépve az árnyékból, Annie mosolyogva odalépett hozzájuk.

– Hé! Mi folyik itt?

Johnnie felemelte a fejét és megszorította Annie karját.

– Csak gratuláltam neki. Ez minden – mosolygott. – Szóval nyugodj le te nagy melák és ölelj meg!

Észrevette, hogy a barátja boldogabbnak tűnik, mint bármikor korábban. Megölelték egymást és Johnnie gyengéden belebokszolt Annie vállába.

– Nyugi! – nevetett Annie. – Még a végén bepanaszollak rendőri túlkapásért.

– Ha végre kikerülök ebből az ágyból, szétrúgom a segged és akkor legalább alapod is lesz rá – válaszolta Johnnie, színlelt komolysággal. – Majd minden nap itt vagy és még csak el sem mondtad.

Annie elmosolyodott.

– Myra akarta elmondani neked. Nem hitt benne, hogy tetszene neked a dolog.

– Figyeljetek, srácok! – mondta Johnnie. – Csak ti tudhatjátok, mi a jó nektek. Ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak. Amíg ti ketten szeretitek egymást, senki más véleménye nem számít.

Annie felé fordult és rámosolygott.

– Szóval megállapodsz. Milyen érzés?

A másik nő felnevetett.

– A legjobb börtön, amiben valaha is voltam.

Azzal átölelte Myrát.

– Aú! – hördült fel Myra. – Ne olyan erősen! Olyan erős vagy, mint egy medve. De ezt szeretem benned. – Azzal a másik nőhöz bújt.

Johnnie elmosolyodott a boldogságukat látva.

– Szóval, meddig tart, amíg elegük lesz belőled és kidobnak? – szakította meg a pillanatot Annie.

– Remélhetőleg holnap. Vagy talán az után – sóhajtott Johnnie. – Már alig várom, hogy kijussak ebből a siralomházból.

– Megértelek. El tudom hinni, hogy legszívesebben már kitekernéd annak a szukának a nyakát. Azóta nem láttam őt a környéken, de ha látnám, helyetted is szétrúgom a seggét.

– Annie! Már mondtam neked, hogy maradj ki ebből! Hagyd ránk, hogy foglalkozzunk vele! – intette le Johnnie.

– Hallgass rá, drágám! A rendőrség majd megoldja – mondta Myra. Túlságosan is jól ismerte Annie heves vérmérsékletét. – Te pedig hagyd, hogy én gondoskodjak rólad.

Ezúttal a telefon szakította félbe az önfeledt pillanatot. Alma kereste Johnnie-t.

– Hello, kicsim. Hogy vagy? – kérdezte a nő.

Egy széles mosoly terült szét Johnnie arcán. Myra és Annie magára hagyták, hogy nyugodtan beszélhessenek.

– Minden rendben, drágám. És veled? Hogy telt a napod?

Alma felsóhajtott. Hiányzott neki Johnnie közelsége.

– Lassan, szerelmem. Inkább lennék veled. Hiányzol.

Johnnie mégszélesebben mosolygott, de most más okból. Érezni szerette volna Alma meztelen testét, ahogy az övéhez simul. Érezni akarta a nő leheletét a bőrén. A magáévá akarta tenni, akár itt, a kórházi ágyon is. De tudta, hogy Alma sosem kockáztatná meg, hogy a nővérek rajtakapják.

– Te is hiányzol nekem, kicsim – kergette el a pajzán gondolatot. – El sem tudod képzelni, mennyire.

Alma is elmosolyodott. Kihallotta a szenvedélyt a másik hangjából. Tudta, hogy Johnnie már alig tudja türtőztetni magát. Miután az elmúlt éjszakákat egyedül kellett töltenie, tudta, hogy Johnnie nem fogadna el nemleges választ.

– Mit csinálsz? Láttad a híreket? – próbálta elterelni Johnnie gondolatait.

Johnnie felnevetett, észrevéve, mit próbál Alma elérni.

– Nem. Ez most nem a hírek ideje. Annie és Myra itt vannak és ők sokkal jobb hírekkel szolgáltak.

– Ó! Tényleg? Mi lenne az? – kérdezte Alma izgatottan.

– Nos – kezdte Johnnie. – Úgy tűnik, Annie barátunknak végre bekötik a fejét.

Meghallva Annie nevét, Myra és Annie benéztek az ajtón.

Alma felnevetett.

– És ki a szerencsés.

– Myra, természetesen – válaszolta Johnnie.

Alma tudta, hogy a két nő között különleges kapcsolat van. Már akkor látta, amikor Myra egyszer ételt hozott Annie-nek a kórházba, amíg Johnnie kómában volt. Tudta, hogy Myra prostituált, de látta a szemében, hogy Annie kedvéért ezt is feladná.

– Ez jó hír. Gratulálj nekik helyettem is!

Johnnie a felemelt hüvelykujját mutatta az ajtóban álló két nő felé és közvetítette Alma szavait.

– Édesem, most mennem kell. De egy órán belül ott leszek – mondta Alma. – Szeretlek.

– Én is szeretlek, kicsim. Várlak. – Azzal letette a telefont és figyelmét ismét a vendégei felé fordította. – Ezt meg kell ünnepelnünk.

– Amint kijössz a kórházból – válaszolta Annie. – De most pihenned kell.

Myra bólintott.

– Igen, Johnnie. Pihenned kell. – Lehajolt, hogy adjon egy csókot Johnnie arcára. – Vigyázz magadra!

Johnnie elmosolyodott válaszként.

– Még egyszer gratulálok, Álló Medve. Nagyon örülök nektek.

– Köszönöm, Vörös Bagoly – válaszolta Annie, széles vigyorral a képén. – Ez sokat jelent nekem.

– Ő jó ember, Annie. Ne törődj azzal, mit mondanak mások! Csak szeressétek egymást!

– Rendben – válaszolta Annie. – Majd még jövünk.

– Akkor legközelebb, srácok – integetett Johnnie.

Folytatása következik!

Ui.: A képen Emanuela de Paula alias Johnetta Green.