A vonat

A fiú egyedül volt a koli szobában. Szemei üresen bámultak maga elé, a folyosóról a többi lakó lármája hallatszott be. Már rég tudta mit akar. Befejezni. Ujjai rutinosan jártak a régi, de megbízható 3310-es gombjain. A húgának írt sms-t, hogy megtalálta azt az iskolát, ahova majd el kell mennie, hogy emelt színtű érettségit tegyen történelemből. A lényeg meg volt, maradt még néhány karakter. Két rövidke mondtatott írt, le. „Szeretlek titeket! Ne haragudjatok!” – majd ütemesen nyomta a gombot és „küldés folyamatban” jelzés után kitörölte az üzenetet. Vár, míg megjött a jelentés: „Elküldve”. Két gombnyomás és a hűséges távrecsegő álomra szenderült. Fogta és berakta a fiókba, a többi cucca – tárcája, órája, MP3-a mellé. Majd visszaült az ágyára. Egy percig nem történt semmi, csak egy Walkürt meghazudtoló női nevetés törte át a gipszkarton falakat. „Ildikó” – villant át az agyán, akit szinte mindenki ismert. Kemény, hajtó csaj a maga 80-85 kilójával.

De a fiút ez nem foglalkoztatta! Soha! Nem is ítélt felette, minek? Mindig segített neki, ahányszor csak kért tőle valamit, ha bajban volt, vagy lemaradt egy anyaggal. „Legalább jó kedve van!” gondolta magában, majd vizslató tekintettel végig mérte a szobát. Mindent rendben talált, normálisan ki volt takarítva. Akkor nem nézett így ki a szoba, mikor átadták felújítás után. Máté már megint a Rákócziban iszik. Néha kijött vele, de volt mikor alig bírta elviselni. Ilyenkor arra gondolt, hogy talán a másik is így van vele, inkább befogta a száját. Újra végig gondolta mire készül, nem változtatott semmin. Bezárta az ajtót belülről, majd a fiókba tette a kulcsot. A szomszéd szoba bejárati ajtaján ment ki. Azok nem vették észre, ahogy szokták, csak mereven bámulták a monitort, miközben valami lövöldözős játékot nyomtak egymás ellen. Végig sétált a szürke folyosókon, nem találkozott senkivel, igaz nem is akart.

Kiért a koliból, majd megfordult és végig nézett a felállványozott épületen. Majd intett és elindult. Néhány tesis elment mellette, de ők sem vették észre. A hétvégi meccset, a VB-t és az esti bulit beszélték meg ordító hangot. Szájukban cigi lógót, ép csak annyira, nehogy kiessen a bagó. Mire az iskola mögötti erdőhöz ért, már fekete bársony lepel borított mindent. Nem félt, nem remeget, csak lépéseit halotta, ahogy a kora esti harmattól nyirkos földön sétált. Még egy gyors leltár, mielőtt befejezi. Kulcs, óra, tárca, MP-3, Index. Ez volt a tárgyi. Nézzük a lelkit. Körül nézett, nagyjából fél úton járt. Úgy saccolta, ennyi idő elég lesz, hogy ezzel az elszámolással is végezzen.
Kis korában megrúgta az anyját, miközben a földön dolgozott, hogy neki mindent megadjon. Nem emlékezett rá, de gondolatban számtalanszor lejátszotta, élethű volt. Túlságosan is! Az első könnycsepp most szaladt le az arcán. Azután minden emlék, ami fáj, ami éget, ami rossz, minden bűne egy-egy csepp. A megbánás jele.

Általános iskola az első szerelem, ahogy fájt… Apja egyszerű, tisztességes, bár földműves ember volt. Egyesek szemében, senki. De becsületesebb volt, mint bármelyik Passattal száguldó aszfaltpatkány. Apuci pénzén könnyű vagánykodni! De mit csináljon, az akinek, az apjának nincs arra pénze, hogy finanszírozza a fölösleges, ám tetszőleges vagányságot. A makett világ elvárásait. A lány apja a falu egyik befolyásos emberének sarja. „Szeress csak!” – vágta az arcába, a vízzel együtt. Fájt, talán túlságosan is.
Általános iskola vége előtt elmentek cseresznyét lopni. Buli volt, de harmadjára lebuktak. A tulaj hepajt csapott 30 szem cseresznyéért. Nagy ügy, úgy is ott rohadt el a fán a maradék. Szégyent hozott a családjára. Egy kis faluközösségben ez megengedhetetlen bűn!
A középiskolában a „csak” jelzőt kapta, 5 éven át. A küzdés ellene. „Megmutatom, ha megszakadok is!” Győzni akart, elég volt a megaláztatásból. Tudta, hogy képes rá. Elég volt, hogy folyton beskatulyázzák az embert. Pályázatok, versenyek, díjjak. Éjszakázás és lemondás. De nem lesz elismerés. „Hát igen, lehet szerencséd volt!” Sok ez megengedhetetlenül sok! De hátha a barátok, a lányok, szerelem. Az általuk nyújtott csalók biztonság, mindent összezúzó valóság. Mert te csak „C” vagy, postás, ha úgy tetszik, „hülye postás”. Aztán eljött az érettségi, az igazság napja. Az elit E osztály, az örökké lenézett C osztály, aminek ő is a tagja volt. Nálunk nem húznak póttételt, de a túl turbózót másik gárda, bizony leszerepel. Hát igen, elakadta a protekciós passzát szél a dagadó vitorlákból. Az öröm perceit, a megaláztatás órái váltották fel. A szeretett nő levegőnek, majd szemétnek nézi, de ezt ötöd éven, majd visszakapja, így vagy úgy, de a bosszú sose volt az erőssége. Talán egy új szerelem, de a félelem, s a remény, talán az utolsó, az igazi…

Pengeként hasét elméjébe, hogy negyedikes kisiskolás korában elestek a húgával és Andinak eltört a keze. Tudta, hogy az ő hibája, de bármit megtenne, hogy visszacsinálja, meg ne történté tenné. De nem lehet! Az idő begyógyítja a kéztörést is, de a rosszlelkiismeret a legnagyobb pokol. A sápadt Hold fénye megcsillan a patakzó arcon.
Főiskola, elválás a családtól. Új harcok ideje. Vizsgák, bulik, tételek. Kapcsolat, de ennek is csúnya a vége, persze, hogy ő a hibás, de már nem érdekli. Elege van, az egészből. Nem akar bunkó lenni, normális barát, csoporttárs akar lenni. De mindenki így áll neki: „Megváltoztál, nem tudom miért, de megváltoztál!” Sose kap igazi választ, hogy miben is, vagy hogyan.
Az első gondolat, mi lenne ha… Egy hét múlva már mindent el tudott rendezni a fejében. Most csak a gyakorlatban kellett megvalósítani. Furcsa éjszaka volt, aludt is meg nem is. A két Bomba megtette a hatását. Talán meg lesz a megváltás, az a rohadt kettes, mert csak ennyi kellett volna, hogy vizsgára mehessen… Egy unalmas egyetemes történelem előadáson ült, mikor látta, amit látnia kellett, az elszürkült tekintete mögött. Halotta a hangot, látta a fényt. Érezte, ahogy a levegő elfolyik mellette, majd ahogy a mellkasa megadja magát. Egy mozzanat, egy a sok közül, nem több, de szinte leesik a székről annyira élethű volt. Úgy gondolta, ez egy lehetséges alternatíva, a legrosszabb, a legutolsó.

Ismerte a menetrendet, tudta jönni fog. Minden olyan volt, min abban a pillanatban ott, Orániai Vilmos uralkodásáról szóló előadás alatt. A pillanat óráknak tűnt. Életében utoljára az égre emelte tekintetét. Némán mozgó ajkainak szavát nem halotta, akinek kellett volna. De ha halotta is néma maradt, mint mindig mikor kérdezték, vagy könyörögtek hozzá. Tudta, hogy a húga kitűnőre fog érettségizni. Látta, ahogy álmai munkahelyén fog dolgozni. Látta leendő unokahúgait és unokaöccsét. Látta ősei cselekedeteit, látott mindent, amit kellett. Nem hitt a reményben, nem hitt a szerelemben, sem a barátságban, nem hitt többé a megbocsátásban sem. Csak az utolsó lépésben akart hinni. Ott állt az ezüst szalagok között. S most utoljára életében látta a fényt, még messze járt, de közeledett. Gyorsan. A madarak elhallgattak, a fák levelei sem táncoltak a lágy szélben. Utolsó gondolatainak egyike volt, hogy a húga ballagásán volt, együtt a család. A büszke apa, a szorgos és gondos anya és a kiváló diák, kétszer is a pódiumon. Megérdemelte, Isten látta a lelkét, nem irigyelte. Sőt többet képzelt el számára, de azt is megérdemelte volna. A hang akkor szólalt, mikor elhalványultak emlékei. „Nem állok el!” – határozta el magában.

A mozdonyvezető hazafelé vágtatott, lerakja Záhonyban a szerelvényt és kész, befejezte a munkát. Nem igazán érdekelte, hogy mi lesz utasaival, ha lehetett volna, még rácsavart volna a gázra, de a menetrend őt is kötötte. A cigi ide-oda járt a szájában. Leginkább hátra dőlt volna, lábát fel rakta volna a műszerfalra, hogy kényelmes legyen. A gondolat tett követte, pár perc múlva, ahogy elképzelte. A vonat, így fél felügyelet mellett száguldott az ezüst szalagokon. A lezser masiniszta ráakart gyújtani, de a nikotin rúd kifordult a szájából és a padlóra esett. Egy káromkodás kíséretében nyúlt utána, mikor a vonat elérte a fiút.
Minden olyan volt, mint abban az egy pillanatban. Nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy véget ért. Utolsó gondolata egy név volt, egyszerű becézett formában. Az álom, a vágy, a szerelem, az élet.

A masiniszta nem értette, hogy mi történik. Túlságosan elfoglalta, a gyulladni nem akaró öngyújtó. Száguldott tovább. Csendben történt, csendben múlt el. Kezdetben senki nem hiányolta. A föld csendesen fogta magához, a vadvirágok eltakarták testét. Így nem vették észre, hogy maradt volna belőle valami. A javító ZH eredménye két napon belül a faliújságon volt. Csak egy kódjelezte ki is volt ő. Három betű, három szám. Személytelenség a köbön. Elégséges osztályzat. Ha élt volna, ez most egy kisebb megváltással ért volna fel! De már nem élt! Lassan hiányolni kezdték, barátok, csoporttársak, testvér és a család. Mikor két nap után nem vették fel, mikor már nem csörgött ki csak a monoton női hang. Mikor nem ment haza hétvégére, mikor nem puszilta meg az anyját, nem fogott kezét apjával. Nem adta át a helyét testvérének a gép előtt. Hiányolták, de már késő volt. Túl késő!
Úgy jött erre a világra, hogy nem várták, de elfogadták. Nem ilyennek képzelték, de talán szerették. Nem becsülték meg, de most már nem számít…