A Világ végén

Megyek. Nem tudom hova, és miért. Megyek. Kihalt utcákat, romokat, halottakat hagyok magam mögött. Mindenhol a halál, és a pusztulás. Visszaemlékszem az esemény előtti napokra, amikor mindez, ami most már számomra valóság, a legtöbbek számára még csak rémálom volt. Kivéve néhány embert, akik már akkor tervezgették a világot elveszejtő csapást.
Minden romba dőlt. A civilizáció visszaesett a kőkorba. Ez már a sokadik nap. Nem számolom. Csak megyek. Befordulok egy utcán. Egy romba dőlt templom szívszorító ugyanakkor furcsa és groteszk módon harmonikus látványa fogad. A tető beszakadt, a megfeketedett kockakövek közül üszkös gerendák állnak ki. Egy valamikor aranyszínű kereszt hever ott, ahol valaha a bejárat lehetett. Szinte hihetetlen, de az északi fal még áll. Egy régimódi, valaha színes üvegablak a fal egyetlen ékessége. Ez sem mondható igazán ékességnek, mivel egy kis kocka kivételével nem maradt benne üveg. Csupán egy kocka maradt, ez a kék. A kedvenc színem. Volt. Valaha. Amikor ez még számított valamit. A nap átsüt az üvegdarabon, és meglátok valamit a földön. Inkább valakit. Nem érdekel, megyek tovább. Az elmúlt napokban túl sok hullát láttam már.
Tovább, ki a városból. Nem tudok semmit. Nem tudom a város nevét, de nem is számít. Rég elmúltak azok a napok, amikor ez még számított. Az egyetlen fontos dolog, hogy menjek. Valami láthatatlan, alig érezhető erő hajt. Mintha egy áttetsző, csak számomra érezhető kéz finoman lökdösne. Mintha egy alig hallható hang azt suttogná a fülembe, hogy menjek. Tovább. Nincs megállás. Nincs idő bámészkodni.
A város egy szegénynegyedben folytatódik, de most már ennek sincs jelentősége. A gazdagok ugyanúgy halottak már, mint a szegények. Egy lepukkant üzlet. Pont megfelel nekem. Bemegyek, hogy szerezzek valami élelmet. Eszem. Megyek. Alszom. Megyek. Eszem. Alszom. Újra megyek. Kijutottam a városból. Megyek tovább az út mellett, a bicikliúton. Itt valaha boldog családok túráztak, nevettek, viccelődtek. Most kihalt. Senki és semmi. A szívósabb növények gyökerei már kezdik áttörni az aszfaltot. Nem sok idő telt el azóta, de már a természet tesz magáévá mindent. Tovább. Tovább, tovább és tovább.

Érzem, hogy közeledem a célomhoz. Egyre sürgetőbb a kéz a hátamon, ami nyom előre. Nap-nap után, éjszaka-éjszaka után. Furcsa, de soha nem aludtam ilyen jól a régi időkben. Talán azért, mert csönd van. Semmi sem zavarja meg a tökéletes csöndet.
Utam végéhez érkeztem. Már csak egy utolsó fasor zárja el előlem a kilátást, és megérkeztem. Az óceán. Leveszem a cipőmet, és mezítláb gázolok a homokba. Mindig szerettem a homok érintését a talpamon, a nyári, tengerparti nyaralásokra emlékeztetet. Az óceán dühös, de egyben gyönyörű is. A kék, a zöld, és néhol a fekete színekben játszó tajtékos hullámok folyamatosan váltogatják egymást. A nap ki-kibukkan a szürke felhők mögül. Tudom miért jöttem ide. Itt ér véget minden. Nincs tovább. Ez a világ vége.

Nem állok meg. Csak megyek. Megyek tovább. Be a vízbe. Érzem, ahogy lassan ellepi a lábam. Megyek beljebb. Egyre beljebb. Már a nadrágomat éri. Mint egy hideg ujj, úgy kúszik fel a gerincemen. A nyakamig ér. Két lépés, és a víz ellep. Megyek tovább. A ruhám megszívta magát vízzel, lehúz. Nem kapok levegőt. Sós víz ömlik be a számba. Érzem, hogy nincs tovább. Elér a vég, a világ végén.