A vágy szakadékában 2.

- Nem érzed magad… - Sára döbbenten vette észre, milyen nehezen jönnek ajkára a szavak. Megköszörülte a torkát, és újra kezdte a mondatot. – nem érzed magad szajhának, amiért ezt teszed Karcsival?
- De igen – sóhajtott föl Viki, és pár pillanatig csak nézett maga elé. – Elég sokat gondolkodom rajta, hogy hogyan oldhatnám meg a helyzetet.
Ugyan mennyit? És mikor? Van időd egyáltalán ilyesmire két kefélés között? – gondolta Sára gúnyosan, és megijedt, mivel kis híján ki is mondta.
- Tudod – folytatta. – Szóval, olykor ribancnak érzem magam, ez tény, csak hát… - Viki tökéletesen manikűrözött kezeit bámulta. Láthatóan kereste a megfelelő szavakat. – Sára, voltál már úgy, hogy éppen fogyókúráztál, aztán kibontottál egy tábla csokit, hogy eszel belőle néhány kockát? Nem a felét, és Isten ments hogy az egészet, csupán egy-két szemet?
- Persze – Sára önkéntelenül is felnevetett.

- És előfordult már, hogy az egy-két kocka után elcsomagoltad, leültél mondjuk, tévét nézni, aztán azon kaptad magad, hogy egyre többet gondolsz a csokira? Nem arra a néhány szemre, amit megettél, és amelyek miatt lelkiismeretfordulást illene érezned, hanem a többi csokira? Amit még nem ettél meg?
- Hogyne – felelte Sára, s a temérdek esetre gondolt, amikor így járt. Csak ült, igyekezett a tévében sugárzott filmre koncentrálni, esetleg arra, hogy kifesti a lábkörmét, vagy bármire, s közben az édes íz emléke egyre ott kísértett a szájában, s bűnre csábította. És tudta, húsz perc, legkésőbb egy óra múlva újra elkezdi majszolni a csokoládét, mondogatva magában, hogy „csak még ezt az utolsót, esküszöm, nem többet”, s végül menthetetlenül elfogyott az összes. S mit lehet tenni ilyenkor? Egy bűntudatos kacsintás fogmosás előtt a fürdőszobatükörbe, mielőtt lefeküdne aludni, hogy koplalástól gyötört elméje valóságos csokierdőt álmodhasson magának.

Igen, tudta, miről beszél Viki, és azt is kezdte felfogni, hova akar kilyukadni ezzel.
Viki vállat vont.
- Ez is ilyen. Jólesik. Izgalmas. Néha olyan, mintha az egész nem is velem történne. Mintha semmi nem lenne valóságos. Csak a gyönyör, amit Krisztián ad neki. És főleg, amit én neki. Sára, ez a fiú szűz volt! Én vagyok neki az első szexuális kapcsolata. Olyan jó érzés fürdetni őt a gyönyörben, érezni, ahogyan lubickol a kéjben, amivel megajándékozom! A szívem környékén is melegséget érzek, ahányszor csak rágondolok – igaz, biztos vagyok benne, hogy ez nem szerelem. Csak az a baj, hogy úgy érzem, Krisztián bizony belémszeretett.

Sára elgondolkodva rágcsálta az ajkát. Őszinte, nem lehet vádolni vele, hogy nem az. Elfogadja a helyzetet. Különben is, mi ebben olyan a szörnyű? Neki a németországi rémálom óta nincs senkije. És nagyon hosszúak tudnak lenni azok az éjszakák, amikor csak fekszik, merev testtel, és ábrándozik, bárcsak belépne egy férfi, bármilyen férfi, és magához ölelné. Elolvadna egyetlen érintésétől. Széttárná a combjait, s nem elképzelhetetlen, hogy esdekelve kérné, jöjjön belé, töltse ki, dugja meg. Mert vágyik rá. Mert akarja.

Persze felcsíphetne egy pasit bármikor. De neki ez így nem megy. Ő nem olyan. Nem úgy nevelték. Vagy fene tudja. Ám keserűen gondolt arra, hogy az egyik leggyötrelmesebb időtöltés a világon kétségtelenül az „igazira várás”.
- Viki, mégis, szerinted meddig tudod ezt csinálni? – kérdeztem tőle végül.
- Nem tudom – sóhajtott. – Egyre nehezebb. A délelőtti pásztorórák után még ki kell elégítenem Karcsit, ami nem lenne baj, csak hát… - Viki hirtelen elpirult. – Néha már fáj. Krisztiánnal gyakran órák hosszát csináljuk, és aztán még Karcsi is megdug… előfordul, hogy a járás is nehezemre esik.
Sára döbbenten bámult a barátnőjére. Mekkora kis kurva vagy, álmélkodott. Egyszerre egy durva, közönségességében is megragadó kép derengett fel előtte. Elképzelte, hogy egy elefánt ráugrik Vikire és meghágja. Az fájna csak igazán, szivi. Bár nem kizárt, hogy rávenné, szívja le inkább az ormányával, ha már ott van.

Gonosz gondolatok, de Sárát ez egy cseppet sem érdekelte. Hirtelen magával ragadta a düh. És ami a legjobban zavarta, az irigység. Irigy volt erre a ribancra (aki a legjobb barátnője, haha) mert lehet hogy sebes a lába köze, de akkor is két srác keféli, és orgazmusok tucatjait éli át velük. Ő pedig? Van egy magánytól szagló albérlete meg egy vibrije, amit három éve nyert tombolán egy pizsipartin. És amire mostanság már csak csalódottsággal vegyes undorral képes ránézni.
De leginkább azért volt dühös, mert barátnője története ennyire felizgatta, és nem volt képes védekezni ellene.

Viki leolvashatott valamit az arcáról, mert amikor újból megszólalt, visszafogottan, hangjában árnyalatnyi zavarral beszélt tovább.
- Bizony, tennem kell valamit – ez így nem mehet tovább. Bevallom, nem azért, mert szégyellném magam… más oka van. Úgy gondolom, Karcsi gyanakszik. Szerintem nyomoztat is utánam. Amikor legutóbb, tegnap délelőtt Krisztián lakására tartottam, mintha követett volna egy kocsi. És attól félek, hogy…
Hangos sikoltás vágta félbe Viki mondatát. A két lány döbbenten fordította fejét a hang irányába. A következő pillanatban a vér is megfagyott Sárában. Látta, hogy egy alak ront be a kávézóba, kezében pisztolyt tart, arcán torz düh sötétlik. Beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hogy ismeri a férfit. Karcsi volt az.

A következő pillanatok lassított képsorokként égtek Sára emlékezetébe. A vendégek felugráltak, míg Karcsi megállt a bejárati ajtónál, és a pisztolyt maga elé szegezve körbekémlelt a helyiségben. Sára semmiféle könyörületet nem olvasott le az arcáról – egy eszét vesztett vadállatot látott, aki talán maga sincs teljesen tisztában azzal, mit is tesz. Ettől a tudattól szinte megbénult, és képtelen volt megmozdulni. Látta, hogy barátnője ugyancsak mozdulatlan maradt, és hitetlenkedve bámul Karcsira.

Menekülj, próbálta Sára figyelmeztetni a barátnőjét, ám nem jöttek ajkára a szavak. Úgy érezte, mintha minden idegszála jégcsappá dermedt volna.
Aztán megpillantotta őket. Ősi, fájdalmas üvöltés tört elő a torkából, és az asztaluk felé rontott. Ez végre feloldotta Sára bénultságát, és asztal alá vetette magát.
- Viki, feküdj! – sikoltotta, miközben összegömbölyödött a földön tehetetlen rémületében.
Karcsi pisztolya megdörrent. A férfi ismét felüvöltött, de Sára most már szavakat is hallott az artikulátlan hörgésen át.

- Szóval itt vagy te ribanc! Te mocskos kurva!
Újabb dörrenés. Majd újabb is újabb.
- Megdöglesz! A stricidet már elintéztem. Most te jössz.
Sára érezte, hogy egy test zuhan mellé. Na végre, gondolta, megjött az esze ennek a hülye tyúknak, gondolta. Kinyitotta a szemét, és felsikoltott.
Viki volt az, de haja, arca csupa vér. Tekintetében néma rettenet.
Sára sikoltozott tovább. Csak sikoltott, sikoltott, egészen addig, míg végül mindennek vége lett.

Egy héttel később Sára egy csokor virággal a kezében belépett a kórterembe, ahol barátnője feküdt. Viki az előző napon került ki az intenzívről, ahol néhány napig válságos volt az állapota. Sára azzal töltötte az utóbbi napokat, hogy rendőrségi kihallgatásokra járt, és közben folyamatosan mardosta az aggodalom Vikiért. Éjszakánként egy szemhunyásnyit sem aludt, és mostanra nagy kék karikák sötétlettek a szeme alatt.

Megállt barátnője ágya mellett, és látta, a lány alszik. Azt is látta, mennyire elgyötört a beteg arca. Hirtelen könny szökött a szemébe. Vikit három golyó találta el, de ezek közül csupán az volt igazán súlyos, ami a tüdejébe fúródott. Az arcát csak súrolta egy lövedék, hálaistennek.
Fel fog épülni, gondolta Sára. Legalábbis a teste.
Elhelyezte a virágot az éjjeliasztalkán álló vázában, aztán tanácstalanul álldogált barátnője ágya mellett. Már épp azon volt, hogy üzenetet hagy és távozik, amikor a lány kinyitotta a szemeit.
- Szia – mondta halkan, és Sára látta, Viki szemébe is könnyek szöknek.
- Szia. Jobban vagy már?
- Megmaradok – felelte Viki keserves mosollyal, aztán elsírta a magát.
Sára leült a látogatóknak odakészített székre, és gyengéden megfogta barátnője kezét. Nem szólt semmit. Nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna.
- Nem így akartam én ezt – hüppögte Viki. – nem így.
- Senki nem akarta, hogy ez legyen a vége.
- Krisztián miattam halt meg. Karcsi pedig börtönbe kerül, pedig nem ő a hibás.
- A fenét nem. Meg akart ölni, nem emlékszel?
- Megérdemeltem volna – zokogta Viki.

Sára nem szólt semmit. Visszaemlékezett a kávézóban történtekre. Karcsi állati dühtől eltorzult arcára. Arra, hogy végül Bence volt az, akinek sikerült a földre tepernie, és kiütni a pisztolyt a kezéből. Sára beszélt azóta a fiúval, aki elmesélte neki, hogy soha férfiben ennyi indulatot nem érzett. Alig bírt el vele, pedig erősebb volt nála. Bence szerint nagy szerencséjük volt, hogy épp a közelben tartózkodott néhány rendőr, akik végül nagy nehézségek árán megbilincselték Karcsit.
- Figyelj rám Viki – mondta Sára, és megsimogatta barátnője arcát. – Nem próbállak vigasztalni. Még nem. Ha majd kijössz innen, hozzám költözöl, és ígérem, valahogy túltesszük magunkat ezen az egészen. Rendben?

Viki nem szólt semmit, de Sára látta arcán a hálát.
- De addig is – folytatta Sára. – Vésd eszedbe, hogy nem te vagy a világon az első ember, aki megcsalta a párját, akibe nem szerelmes. És nem te vagy az egyetlen, aki esendő, és nem mindig képes úrrá lenni az élete alakulásán. Furdalhat a lelkiismeret Krisztián miatt, de ne feledd, ő is tudta, hogy van barátod, és szabad akaratából folytatta veled ezt a viszonyt. Karcsi pedig gyilkos. Számára nincsen mentség, és megérdemli a börtönt.
- Nagyon rendes vagy velem – suttogta Viki, és megszorította Sára kezét. – Pedig ott a kávézóban néha már úgy éreztem, hogy megvetsz, és…
- Felejtsd el. A barátnőd vagyok – mosolyodott el Sára, és lágyan megcsókolta Viki száját. A lány visszacsókolt.
- Olyan jó barátnők leszünk, amennyire csak szeretnéd – mondta végül Sára, és Viki szemébe nézett. Az melegen visszanézett rá.

Még sokáig ott lesz a szemében a fájdalom, gondolta Sára. De én már látok mást is. A reményt, hogy élhet tovább, úgy, ahogyan tud – de mindenképpen okulva a hibákból, amit elkövetett.
Ismét megcsókolta barátnőjét, és arra gondolt: legtöbb fájdalmat azok okozzák maguknak és másoknak, akiknek vagy nincs szíve, vagy épp nagyobb van a kelleténél; azok, akik senkinek nem adnak magukból, és azok, akik mindenkinek. De ez utóbbiakat szeretni kell, még akkor is, ha maga a világ omlik össze miattuk.

A két lány csókolódzott, és csókjaikban nyoma sem volt a testi gerjedelemnek – ajkuk minden érintése csupán gyógyszer volt a lélek sebeire. Húsz perccel később rajtakapta őket a főorvos, akin Sára látta, hogy igencsak megrökönyödött. Így aztán gyorsan elbúcsúzott Vikitől a mielőbbi viszontlátásig, és zavart mosollyal elhagyta a kórházat.