A temetés

Meleg van. Na jó, annyira nincs, de ha már ingben és szövetnadrágban kell feszíteni, akkor igen. Szépen süt a nap, kezd lemenni. Hál' Istennek a temető tele van fenyőkkel. A ravatalozó ház előtt már kezd összegyűlni a gyászoló tömeg. Na, ne tessék azt hinni, hogy egy csapat fekete ruhás, síró emberről van szó. A fekete sem általános, a „gyászolás” meg pláne. Néhányan virágos ingben állnak tétlenül, és jó katolikus szokáshoz híven tesznek rá, hogy épp egy temetőben állnak, és épp egy temetésen vannak, ezért rá is gyújtanak, fennhangon beszélgetnek oda nem illő témákról. Az elhunyt családján kívül senkit nem indít meg az esemény, maximum pár öreget, akik botokra támaszkodva, hajlott háttal mondogatják:
- Na, még egy elment közülünk.
Megérkezik a pap is. Vigyorog, mint a fakutya. Csak azt tudnám, hogy mi a fenén, hisz a mosolya annyira természetes, mint ha egy darab lécre rajzolták volna fel, és ezt a lécet két százas szeggel verték volna fel az arcára. Bemegy a ravatalozóba, szépen részvétet nyilvánít, majd megkezdi a ceremóniát. A koporsót kihozzák a teremből, aztán megint leteszik. Igazi hétköznapi koporsó, legalábbis szerintem. Igaz, cikornyás mintával van díszítve a szegélye, de az már megszokott katolikus körökben.
És ekkor jön az egész temetés csúcspontja, a legek legje: a pap prédikál. Senkit sem érdekel a sokadszorra is elcsépelt szövegelés, aminek ráadásul értelme sincs sok. Tipikus katolikus duma, ami megkövetelné – régen meg is követelte –, hogy te csak ne kételkedj, higgy, és minden jó lesz. Elmúltak a boldog zsebtömő idők az egyháznál, de mivel eddig olyan jól bevált, ezért nem váltottak szöveget, hátha még lesz, akiben fellobbantja a hit szikráját. Vagy csak a pap miatt ilyen ez a szöveg? Senki sem kedveli, de azért mosolyog mindenki, mert mit csináljon mást?
Amikor már kezdem érezni a tarkómban az enyhe szúrást, pont akkor fejezi be. Ötpercenként odafigyeltem, de ha végighallgattam volna, akkor sem lettem volna okosabb. Felkapják a koporsót, és megindul a menet. Menjünk. Nem tudom miért, de tetszik az a temetés, ami New Orleans-ban van, amikor dzsesszre temetik az embert. E helyett meg hallgathatom a pap hangját, aki valamilyen imát mormol. A sírnál elkezd énekelni, az öregasszonyok szintúgy, nyekeregnek, mint valami olajozatlan sarokvas. Most jönnek a nagy sírások-rívások, mert kezdik leengedni a koporsót. Leért. Na, ez is megvolt.
De aztán valami puffan, én pedig belülről kifelé rántódom össze: előbb a gyomrom, aztán a tüdőm, a szívem, az izmaim és a bőröm, olyan gyorsan, hogy ahhoz képest egy pillanat az örökkévalóság. Aztán újra puffan. Érezem a lábamban a puffanást, mintha a föld alatt lenne. A hideg futkos a hátamon, elkezdek izzadni szinte mindenhol, érzem, hogy a torkom összeszorul, mint ha egy vasmarok szorongatná, és olyan ideges leszek, amilyen szinte sosem szoktam lenni. Aztán jön a harmadik puff. A torkom kiszárad, és legszívesebben elfutnék olyan messzire, amennyire csak lehet. Ott kellett volna maradnom a ravatalozó háznál, és ott várni, vagy amikor elindultak a sírhoz, nekem a másik irányba menni és meglépni, vagy talán egyáltalán el sem kellett volna jönnöm. De a negyedik puffanásnak egészen más hangja van, már nem annyira zengő, mint az első három, kezd tompulni. Aztán az ötödik puffanás már nem is igazi puffanás, teljesen eltompul a hang, ez után pedig már meg is szűnik a hang.
Már az elsőnél tudtam, hogy mi az a zaj. Az első négy lapát föld hangja, ahogy rádobják a koporsóra. Az a hang... erős idegzetűnek tartom magamat, végső soron, négy év alatt megszoktam mindenféle testnedvet vagy testterméket. De ez a hang... A megrázó képsorok java része nem ráz meg, szinte hidegen is hagy. Azonban ez a hang... a frászt hozza rám, összenyom, meggyötör, megrág és kiköp. Mindig, amikor meghallom, szembe kerülök azzal, hogy nem vagyunk többek, mint szerves anyag, ami valamilyen furcsa biokémiai folyamat révén több évtizeden át mozgott, energiát vesz fel és ad le, sőt, reprodukálja is magát, aztán pedig ez a folyamat megáll, és nem marad más hátra, mint a szerves anyag. Ez a hang juttatja eszembe az elmúlást, hogy egyszer rám is dobnak majd négy lapát földet.