A tél aranya

"Csak havazás -
ez hát a tél,
és nem volt soha más.
S a hulló hó,
mint puha takaró;
s mit betakar: mindegy mért,
de véget ért,
csak kis idôre szólt.
Ha fáj is, mondd,
hogy vége, ennyi volt!"
Ennyi volt és tovább kell lépnem. Már mindegy, hogy mi történt, újra itt lehetek, ahol végre békesség vár.
Egyszer csak véget ér a végeláthatatlan utazás, a busz megáll. Nincsenek sokan rajtam kívül, csak pár dolgozó asszony, akik a távoli város gyáraiból mennek haza a családjaikhoz a hosszú műszak után. Ahogy leszállunk, a hóeséssel és a metsző hideg széllel nem törődve vidáman csacsognak, páran még énekelnek is. Leszállok és elbódít az a tiszta és friss levegő ami fogad. Nyoma sincs annak a már megszokott rossz levegőnek amiben annyi időt töltöttem. Egyre furcsábban érzem magam, a lábaim egyfolytában remegnek. Még nem mehetek haza, nincs hozzá erőm. Leülök a falu széli kis buszmegállóba. Sötét van és hideg és esik a hó, esik rendületlenül. Mereven nézek magam elé. Miért? Miért fojtogat a sírás? Előveszem a cigarettámat és meggyújtok egy szálat. Nagy csönd van, olyan mint ami bennem is belül. Aztán hirtelen megszáll valami földöntúli nyugalom és felismerem, hogy ezt kerestem, ezt a nyugalmat kutattam annyi időn át, pedig végig itt volt előttem, csak nem tudtam értékelni. Mindent megértek végre, amikor végleg kiüresedik az agyam. Semmi más nincs, csak a fehér porcukor susogása és csillogása az éjszakai sötétben és a cigarettám vöröslő sistergése. Már nem zavar a hideg sem, csak bámulok magam elé és végre elerednek a könnyeim. Súlyos, nehéz cseppek hullanak a lábam elé, mély nyomot ütve a hóba. Eszembe jutnak régvolt telek emlékei, amikor még olyan ártatlanul tudtunk a többi falusi gyerekkel szánkózni és hóembert építeni. Eszembe jutnak az izgatott karácsonyok, az éjféli misék, amikre a legszebb ruhánkban mentünk mindig a testvéreinkkel. Eszembe jutnak a nagy havak, amikor a tanítónénik nem tudtak eljönni a városból tanítani és egész nap otthon játszhattunk. És eszembe jut az első szerelem is. Ugyanaz a hóesés, ugyanaz a buszmegálló és most ugyanazok az érzések. Hirtelen harag fog el. Miért nem hallottam meg a szüleim óvó szavát? Miért adtam fel mindent Érte? Miért követtem olyan messzire és miért adtam fel az álmaimat, az életemet? Miért hagytam, hogy megalázzon és kihasználjon, aztán pedig eldobjon? Aztán megint megnyugszom. Megértem, hogy el kell engedni, bármennyire is fáj. Most van itt az az idő, amikor számot kell vetnem és a szüleim szemébe kell néznem. Hosszú ideig bámulom a felhőkön átsejlő teliholdat és a szikrázó hóesést. A cigarettám már rég leégett. A gondolataimból a templomunk harangja riaszt fel. Tudom, hogy indulnom kell, még hosszú út vezet a szülői házig. Útközben élvezem, ahogy a hópelyhek az arcomba csapódnak és hagyom, hogy az északi szél kifújja a fejemből és a szívemből a rosszat. És végre itt vagyok. Semmit sem változott a ház, ahol felnőttem. A kapuban boldog csaholással fogadja a pulink rég nem látott gazdáját. Bekopogok. Édesanyám nyit ajtót, aki nem is hisz a szemének. Soha nem sírt még így, ahogy most, pont ahogy édesapám sem. Rossz így látni az idős szüleimet, mert tudom, hogy az én hibám. De ezek örömkönnyek, és ez megnyugtat. Én csak ennyit tudok mondani: bocsánat. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam nekik. Bocsánat, hogy nem voltam jó fiuk. Nem haragszanak, ezt biztosan érzem, örülnek, hogy láthatják a tékozló fiukat.  Túl vagyok a nehezén, már csak az életemet kell rendbe hozni, de végre érzem, hogy a legjobb helyen vagyok.