A szörnyeteg születése, avagy a depresszió megöli a félelmet.

/Depressziós triller/

Ülök a monitor előtt. Mereven bámulom. Most már tudom mi a félelem.
Először csak a hangok voltak. Víjjogva csaptak le, hogy vércseként tépjenek ki darabot a görcsbe rándult gyomromból. Nem maradt más utánuk csak a csend, a dermedtség. Azt mondták, én hangokkal jelenítem meg a világot. Van neki neve, de nem jut eszembe. Azt ám senki nem mondta, hogy az „igazság-algoritmus” rosszra cserélődött bennem. Amely megmondja, hogy EZ, a valóság szigorú határvonala, AMAZ, meg a képzelet szeretem-elmosódott mezsgyéje.

Megtanultam látni. Ismét megérkezett. A föld alól robbant ki. Nyúlós masszává alakítva nyálam. Ez volt a hang. A hang, mint az atombomba gombája. Az agyongyötört, vak arc a falból ugrott el?. Hirtelen, mint vásári ördög a dobozából. Inas-ráncos, hosszú nyakát csapkodva húzta maga után. A gyomrom borsónyira zsugorodott. Ő jóllakottan távozott. Nem maradt más utána csak a vak csend, a merevség. Vannak, akik tudják melyik színnek mi az illata. Mely hang szagos, avagy illatos. Mélyeket szippantottam. Élveztem az illatorgiát, mellyel a világ kápráztatott el. Egy napon ismét meglátogatott. Loppal burkolt be láthatatlan falú üvegharangba. BAAANG. Majd BAAANG. Megszámlálhatatlanul. A vízfejű gyermek Quasimodo hihizve ütötte a harangot. Két kézre markolva emberkoponya buzogányát.

A rózsa, mint rossz indulatú daganat burjánzott lábamtól a fejem búbjáig. Ezerszer átkoztam illatát. Gyomrom sokáig táplálta eme rózsavámpírt. Epét hánytam. Nem maradt más utánuk csak a vak csend, szájban a hányás szaga, a bénultság. Mennyi szinonima! Mégis mást és mást tud jelenteni. Az íz. Nagyon fontos! Lehetünk ízlésesen felöltözve. Egy tréfa lehet ízléstelen. Gondoltatok rá, hogy az Ízlés szó töve az íz. Ízlelgessétek!. Eddig gyorsan ettem, most odafigyelve, módot adva neki. Megrágom a falatot a számban. A nyálnak hagyok elég id?t munkája elvégzésére. Nyelvemmel csettintek, miközben forgatom az aszús poharat. Már vártalak! Akartam mondani. De a mocsár gyorsabb volt. Szemembe, orromba, számba nyomult. A légbuborékokat magukba nyelve teremtettek csendet. Rémült csendet. A tudatalattimból tört a felszínre a sok éve elfelejtett válasz. Miért hányok a tepertő ízétől?
– Ezt én neked fűztem!

Azt is mondták, a szülő mindig a legjobbat akarja gyermekének. Ne hibáztassuk őket!
Epét hánytam. Nem maradt utána csak a vak csend, a hányás szag a számban, a néven nevezhetetlen íz, a kábaság.
Mi a félelem? Mikor a lövészárkot találat éri. Bajtársam vérlucskos lába ölel át. Hüvelykujjam számban. Összegörnyedve reszketek saját mocskomban. A zsolozsma öntudatlanul tör el?: miatyánkkivagyamennyekben dícsértessékateneved jöjjönelateországod legyenmegateakaratod ámen! Hát ez is valami?! Igen. Ez is félelem.
Egy idézet mindent kiszorít tudatomból:

Álmodom arról, milyen lehet, ha eljön a Te országod,
Attól félek, hogy messziről, máris olyannak látod.

Azt is mondták, a tudat létrehozza azt, amire erősen vágyunk. Sorsom elfogadom. A tapintás még hiányzik. Meleg, milyet a kandalló parazsa ad. A hideg, mely a csontokig hatol. Az érdes. Akár a borosta, avagy a smirgli. Egy cirógatás. Kedvesé vagy lágy szellőé. Akár az árnyéknak hűvös simítása, mely libabőrös lábamra kúszik. Bár vártam, most mégis hitetlenül pillantok le. Nem maradt más, mint a tágra nyílt szem, a sikítást formázó száj, és az elgyötört arc.

Meghaltam.

Végre hazaértem teremtményeim közé.

Kedves olvasó! Ne fordulj hátra, mert a lúdbőrös tarkót lágyan cirógató szellő – az is én vagyok.


Megjegyzés: Az idézet a Napóleon Boulevard egyik albumáról való