A szőke herceg fehér lovon...

Egyszer volt, hol nem volt, mint a mesékben, volt egy kislány és egy kisfiú. Volt egy iskola, egy tanév mely új volt még a lányka számára, akkor került oda abba a suliba, mikor a fiú már négy éve ott járt. Ez az iskola szolgált arra, hogy megismerjék egymást, nem mintha városkájuk nem lett volna elég kicsi hogy bármikor, bárhol össze futhassanak, de a sors csak nem úgy hozta hogy előbb megtörténjen ez. A kislánynak új világ volt még ez, új barátokra tett szert s jól érezte magát körükben... annyira jól, hogy nem is vette észre, hogy a fiú már régóta keresi pillanatát, nézegeti... titkon talán szeretgeti is. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a lány tudomást szerezzen ezen érzelmekről, egy jó barát nyitotta fel szemét, legalábbis próbálta azzal hogy elmesélte, hogy van valaki, aki számára fontos, aki szebbé tehetné az ő egyszerű kis életét.

De hiába jóbarát és jótanács, sajnos már késő volt, a lány szívét akkor már elrabolta egy gonosz herceg ki csillagokat is leígérve az égről hamar levette a lábáról a lányt. Szívét elrabolta, a sajátját oda ígérve ugyan, de a szó csak szó maradt, azt is megtartá magának, s mikor már nem telt öröme a kislány szerelemtől dobogó szívében kíméletlenül összetörte azt, porrá zúzta, pedig szegény kislány merően hitt abban, hogy ez az a herceg melyre egész életében várt, aki eljön fehér lovon, s vele élhet boldogan, míg azt a sors is engedi. Hite összetört, kezdett nem hinni a mesékben, a herceg fehér lovon már nem létezett, nem hitt benne.

Nem sejtette, hogy hite ellenére létezik, sőt nem is messze, nem az üveghegyen túl, csakugyan létezik ez a herceg, aki méltó lenne szeremére, ez a herceg mind végig mellette volt, titkon szerette, de a lány túl vak volt, túl összetört ahhoz, hogy felismerje ki az igazi. Mikor felfigyelt a hercegre, akkor sem hitte h tényleg ő az a mesebeli, az az igazi, öröme telt benne ugyan, minden nap víg volt vele és boldogság, de szívét (ami még maradt belőle) sehogy sem tudta kitárni felé s csak nevetett minden igaz vallomáson, ami egyre jobban fájt a fiúnak. Csak áttaposott rajta, ahogy egykor egy gonosz herceg is tette vele. Hiába volt minden szép és jó vele, a megtört szív elhagyni készült az addig még fel nem ismert nagy Ő-t. Elhagyta pár napra, pár napra, de majdnem örökre, nem remélt szerelmet tőle így kész volt feladni mindent, egy-két kalandért. Egy utazás, egy kenu-túra volt az ami majd hogy nem tönkre tett mindent, volt ott ugyan is egy összetört szív ű vándor és egy gonosz varázsló (persze mindkettő emberi alakot öltve). Az egyik csak sebeit akarta gyógyíttatni a kislánnyal, amely egy szépséges udvarhölgytől származott ki szüleire hallgatva elhagyta kedvesét. A másik, a varázsló, nem valami fájó sebeket akart gyógyíttatni, csak kedvtelésből akarta megvakítani, bolondítani a kislányt.

Mindkettő sikeresen véghez vitte terveit, a vándor sebei begyógyultak, de szerzett rögtön újakat is, melyeket már nem egy udvarhölgy okozott, hanem a kislány, ki a varázsló által megvakítva, a vándor szeme láttára édesgette azt. A kegyetlen, a gonosz égy elvakította a kislányt hogy ő már azt sem látta ki is a fontos számára, ki az akire számíthat vagy megbízhat, egyszerűen az álmoktól megfosztott szívének elég volt pár elvarázsolt csók is, melyek egyre jobban és jobban megtették hatásukat, egyre elvakultabbá tettek a kislányt. Vége volt ugyan a túrának, de a varázslat nem akaródzott megtörni mindaddig, amíg mindentől meg nem fosztotta a lányt. Hagyta, hogy vaksága a hercege előtt is utol érje.

Hazaérve, újra látva hercegét, fiúját, már semmi értékelhetőt nem talált benne: egyszerűen nézte szőke hercegét és nem látott át a gesztenye barna szemeken... üres volt minden, csak a varázsló egyetlen csókjára tudott gondolni. Kegyetlen volt ez az alak, nem tartott sokáig a varázslat, akkor törte meg az átkot mikor a legjobban fájt a lánynak... tudta, hogy a lány hercege az éjjel készűl elhagyni a várost, akkor törte meg az átkot, mikor tudta, hogy messze jár az aki majd az apró darabokba tört szívből újra egy egészet tudna kreálni.

Egyedül maradt a lány. Nem volt már se vándor, ki gyengédségre vágyva hozzásimulna hideg éjszakákon, nem volt varázsló sem, ki szenvedélyes csókokkal szerezzen örömet, és nem volt már a herceg sem, aki a tiszta szerelmet tudna neki nyújtani, se többet, se kevesebbet. Nem volt már más csak a magány. Ezzel a tudattal hagyta ott a hideg utcát, az átoktörés színhelyét. Barátaival próbált vigasztalódni, hagyta magát elcsalni városkájuk báljába, ahol nézve boldog emberek mulatozását üldögélt egy sötét sarokba. Már a herceg messze járt. hiába minden megbánás, már az sem hozhatta vissza őt melléje. Most már a lány volt az, aki tele volt fájó sebekkel, most ő szorult valaki gondoskodására. Nem tartott sokáig ez az érzés, egy lovag segítségére sietett. Nem is volt ez igazán egy lovag a mese alapján talán egy gyermekre hasonlítanám, aki szeretne már kitörni, felnőni, s mint a nagyok megtalálni az igazit. Jó barát volt ez, a herceg jobb keze talán, de a gyermeki ész nem éri még fel mit jelent a hűség mégha csak egy barátról van szó, akkor sem.

Sokáig tartott ugyan, de csak megkapta a kislányt, megha csak pár csók erejéig is... de ez épp elég volt, elég volt h végképp elássa magát a herceg szemébe magát, mind a kislány, mind a \"jó\" barát. Feledni a dolgokat, a megsebzett összetört szívű vándort, a varázslót, a gyermeket... és jaj azt, hogy mit tett ő azzal, aki mindvégig az igazinak számított, azt aki mindvégig szerette, mindvégig hitt benne... egyszerűen elutazott... elhagyta városát, barátait, szüleit, de elhagyta még az országot is, elutazott a németföldön élő nővéréhez. Majdnem örökre világgá ment, neki úgy tűnt... itt érkezett el az az időszak, amikor a lány lassan lassan felébredt... a szeme kinyílni készült, a távolba jöttek elő a mesébe illő, régről ismerős álmok, melyek újra a hercegről szóltak, ki eljön majd fehér lovon.

A három fiú közül egyik sem állt már mellette, álmaiban egy sötét alak jelent meg a herceg képében, érezte, hogy nem először latja ezt az alakot, közelinek érezte magához, de arcára nézve csak nem ismerte fel benne a szőke fiút. Sokáig nem tudta ki az az alak majd egyszer nosztalgiázva, képeket nézegetve telefonjába egy abban rejlő kép rámutatott a sötét alakra... ő volt az... a szőke herceg fehér lovon, és most már biztos volt benne, ez az érzés uralta minden napját, cselekedetét... tiszta volt ez az érzés ami abban a pillanatban fogta el... ez szerelem volt. Nem telt el nap, óra, perc, másodperc hogy ne gondoljon ő rá... Reménykedett hogy talán a fiú, a herceg oly sok erénye mellett, egy megbocsátó szívet takar, es reménykedett a happy end-ért. Elérkezett a pillanat, haza kellett már menni, visszatérni, vissza mindenkihez akiket a lány annyira szeretett, barátok, családtagok... és a nagy Ő. Hiába tért haza, hercegét nem találta otthon, ő s utazásra adta fejé... talán... felejteni akart, elfelejteni mind azt amit egy számára nagyon fontos, aranyos kislány vakságában, sebezhetőségében, magányában vele tett.

Nem tartott sokáig a távollét, pár nap csupán, mégis egy örökké valóságnak tűnt. Megérkezett a herceg, kételyekkel a szívében, maga sem tudván hogy mit akar még a lánykától, de ment, ment, hogy találkozzon vele. Megtörtént a találkozás...szinte izzott a levegő, ahogy a fiú a lány felé haladt. Millionyi pillangó repkedett a kislány gyomrában, nem tudta, hogy mi fog történni. A herceg, megsebzett szíve ellenére, ahogy haladt a lányka felé egyre erősebben érezte azt lüktető érzést, lábai remegtek, szíve hevesen kalapált, ezeknek az érzéseknek mar nem tudott parancsolni a józan ész, a memória amely sok fájdalmat takar, hírtelen elszállt minden kétely.

Egy kurta köszönéssel a kislány felé hajolt és megcsókolta. Az a mosoly, az a csók mindent elárult, amivel a lányt fogadta... egyszerűen nem tudott haragudni, túl jó volt a szíve, és túl szerelmes... Aznap hosszasan beszélgettek, a fiú rég megbocsátott ugyan, de most kénytelen volt meg is érteni, a kislány elveszettségét a világban, a szerelemben. Ezen alkalommal hivatalossá tették együttlétüket, a lány ünnepélyesen megfogadta, hogy nem lesz több megsebzett szívű vándor, sem varázsló, sem gyermek... csak ő... nem is kellett más... egymásé-i voltak, ez több volt mindennél. Újabb utazás következett, de ez már más volt, nem felejtést takart, nem szökést a fájdalmak elől, semmi ilyesmit, együtt utaztak, barátokkal körülvéve kívül, és tiszta érzésekkel belül. Maga volt a mennyország az a kirándulás... minden fájdalom, hűtlenség a múlté volt már, lezárták azt örökre.

Minden tökéletes volt. Hazajöttek, és minden ment tovább... szerelmes vallomások, érzéki csókok, és álmodozások a jövőről, és \"egyebekről\" :o))). Mind ez nagyon szép volna, ha most is ott lenne a herceg a lány mellett, de nem lehet, egy incurka távolság most is közöttük áll, hisz még gyermekek ők, nem élhetnek együtt... így a lány most egy szál cigi mellett az ablakon bámul ki, zenét hallgat, nagyokat sóhajtozik, nézi a holdat, s arra gondol, akit szeret. majdhogy nem sírásra görbül szája, pedig tudja, holnap egy új nap, újra látja hercegét ki még egy jó darabig jön a fehér lovon.... a történetnek... mesének a végét nem tudom, de míg van remény és tervek, álmok, addig él a szerelem is szívükben..