A szigeten

... A hatalmas kirándulóhajó egykedvűen szelte a hullámokat. A férfi a hajó korlátjának támaszkodva nézett a semmibe és úgy érezte, minden pillanatba kidobja a taccsot. Rettenetesen émelygett a gyomra, szédült, olyan érzése volt, hogy az egész hajó inog alatta - tengeri beteg volt. Dühös volt, hogy hagyta magát ilyen hülyeségre rábeszélni: kéthetes hajóút a trópusi szigetek körül. Még csak az első nap van, és ő már most haldoklik, mi lesz vele még két hétig?

Óriási hajtás volt a munkában, két évig egy hatalmas projekten dolgozott, csaknem minden éjjel nappal, volt úgy, hogy az egész hétvégét is átrajzolta, átszámolta, annyira belefeledkezett a munkába, hogy még aludni is elfelejtett… s hétfőn reggel, amikor jött érte a kollégája, csodálkozott, hogy már hétfő van… Barátai – melyekből egyre kevesebb volt, a barátnőkről nem is beszélve – azt szokták mondani, hogy a munkáját vette el feleségül. A munkát viszont nemrég befejezte, a projekteket elfogadták, szerződés aláírva –ami egy 2,5 milliárdos megrendelést jelent a cége számára. Egy valag pénzt kapott… rengeteget… viszont ha utána számolna, hány órát, hány átvirrasztott éjszakát töltött a projektek fölött, lehet, hogy nem is olyan sokat. Tehát ezt az utat megengedhette magának, annak ellenére, hogy nem volt éppen olcsó… Igazság szerint nem is ő választotta, hanem a munkatársai tették le eléje a papírokat, neki már csak alá kellett írnia a megrendelést és befizetni. De már bánja, mint a kutya… és arra gondolt, hogy rövidesen az egész gyomra a tengerbe fordul…
- Tengeri betegség? – hallott egy női hangot valahol maga mellett, de nem mert oldalra nézni, mert akkor biztosan kidobja a taccsot, annyira rosszul volt.
- Az… rettenetes… - mondta maga elé és már előre szégyellte magát, hogy egy nő előtt fog hányni.
- Tessék, igyon… - hallotta valahonnan a kedves női hangot, de ha arra gondolt, hogy most innia kell valamit szinte már feszegetni is kezdték a hányási ingerek…
- Na, próbálja csak meg, tényleg segít… - mondta a hang, és kezébe nyomta a kis üveg ásványvizet. A férfi nem mert oldalra pillantani, elvette az üveget és kinyitotta, de nem mert beleinni.
- Na, húzza csak meg rendesen… - ajánlotta a kedves női hang.
- Végül is, ennél rosszabb már nem nagyon lehet… - nyögte a férfi és nagyot húzott az üvegből. Érdekes módon az erős émelygés a gyomra tájékán tényleg rögtön megenyhült.
- Na, még ezt.. és jó lesz – nyújtott felé a lány egy piros almát, amit a táskájából vett elő.
- Köszönöm… - mondta a férfi és beleharapott az almába. Először csak óvatosan nyelte, de amikor rájött, hogy az alma nem akar visszajönni, sőt, az a kellemetlen émelygés egyre kevésbé kínozza, egyre bátrabban ette. A lány ott támaszkodott mellette a hajó korlátjának, és hol őt nézte, ahogy ropogtatja az almát, hol pedig a végtelen tengert kémlelte a szemeivel.
- Fúúú, köszönöm, azt hiszem, megmentette az életemet. – fordult a lányhoz, amikor befejezte az alma ropogtatását. Igaz, nem érezte magát még teljesen fittnek, de a rosszulléte csaknem teljesen elmúlt.
- Nincs mit… de azért ebbe biztosan nem halt volna bele – mosolygott rá a lány, de csak az arca mosolygott, a szemeiben végtelen szomorúság látszott, amit a férfi rögtön észrevett.
- Anita vagyok – nyújtotta kezét a férfi felé.
- László, Laci – fogta nagy tenyerébe a pici fehér kezet.
- Örvendek. –mondta mosolyogva a lány.
Kínosan sokáig néztek szótlanul egymás szemébe. A férfi bámulta a lány hosszú, hullámosan göndör haját, smaragdzöld szemeit – amelyekből sugárzott az a végtelen szomorúság – vékony ajkait, melyek mögül kiviláglottak hófehér fogai, kecses nyakát… Orrát megcsapta a lány hajának kellemes illata.
A lány végül kihúzta kezét a férfi kezének gyönge szorításából – hiszen már kb. tíz másodperce fogták egymás kezét…
- Bocsánat… - tért magához a férfi.
- Semmi baj… - mondta a lány, de kicsit ő is zavarban volt, hiszen a férfi majd felfalta pillantásaival – és visszakönyökölt a hajó korlátjára és a hajó közelében röpködő sirályokat figyelte.
- Nos, jobban van? – kérdezte, hogy megtörje a csöndet.
- Igen, sokkal jobban, még egyszer köszönöm. – mondta a férfi a lányra mosolyogva, és már teljesen jól érezte magát.
- Meghívhatom a megmentőmet valamilyen italra, koktélra, esetleg egy kávéra? – kérdezte, és a hajó fedélzetén lévő kis bár felé biccentett fejével…
- Igen, köszönöm, egy kávé azt hiszem, jól esne – mondta a lány visszamosolyogva.
- Meghalhatott valakije, gyászol? – kérdezte magától a férfi, mert szinte égette a lány szemeiből sugárzó szomorúság.
Leültek a kis bárasztalok mellé, a férfi rendelt… Aztán megint csak nézték egymást… szótlanul, mosollyal az arcukon. A lány törte meg a csöndet:
- Nos, merre lesz az út? – kérdezte.
- Hát, ez csak ilyen körút a szigetek körül, két hét múlva térek vissza ide, ahonnan ma reggel elindultunk. Nem is tudom, merre is megyünk majd, nem is tanulmányoztam nagyon át az utat… csak hagyom, hogy vigyen a hajó. – mondta a férfi, és megkérdezte: És Ön? Szintén körút, vagy kiszáll valahol útközben? – és az asztal alatt összeszorította az ujjait, azon drukkolva, hogy a lány is azt mondja, hogy igen, körút.
- Igen, úgy látszik, együtt utazunk majd – mondta a lány.
- Yes! – mondta magában a férfi, mintegy sikerként elkönyvelve, hogy jól szorított.
- Hát ennek örülök, hogy ilyen kellemes útitársam lesz. – Nézett mélyen a lány szomorú szemeibe.

Közben kihozták a kávét, ásványvizet. Szó nélkül kortyolgatták, tekintetük gyakran összetalálkozott, olyankor egymásra mosolyogtak.
- Na, és kivel utazik –kérdezte a férfi, megint összefonva ujjait az asztal alatt, azon drukkolva, hogy a lány azt mondja, egyedül.
- Senkivel. A kislányom otthon maradt a nagymamával, még pici lenne ilyen hosszú útra… Sajnáltam őt otthon hagyni, de az anyám elküldött erre az útra, hogy kikapcsolódjak…
- Yes! – mondta megint magának a férfi, azon ujjongva, hogy ez a tippje is bejött. De viszont azon is elgondolkodott, hogy ha gyereke van, a férjét nem említ, és ilyen szomorúság van egyfolytában a szemében, tényleg nagy baj történhetett, megözvegyülhetett, vagy valami más történhetett?
- És ön, hol vannak a többiek? – kérdezte a lány szemét körbefuttatva a fedélzeten.
- Sehol, én is egyedül utazom – mondta, és mintha a lány picit megkönnyebbült volna, de lehet, hogy ez csak neki tűnt így.
- A munkatársaim elzavartak erre az útra, rengeteget dolgoztam az utóbbi időben, azt mondták, megérdemlem… De kár, hogy nem fizettek be helyettem, ha már annyira akarták, hogy jöjjek… - mondta nevetve, és végre a lány is nevetett egyet, de az a szomorúság állandóan ott ült a szemeiben. A férfi nagyon kíváncsi volt, miért is ilyen szomorú, de tudta, nem szabad rákérdeznie, meg kell várni, amíg a lány magától elmondja – ha majd elmondja egyáltalán.

- Mivel foglalkozik? – kérdezte a lány, és a férfi fecsegni kezdett a munkájáról, elmondta, mit dolgozik, hogy mennyire is szereti munkáját, merre járt a világban munkájával kapcsolatban, mit csinált utoljára, a nagy projektről beszélt, ami fölött csaknem két évig dolgozott… mondta, mondta, és a lány érdeklődve hallgatta, néha kérdezett valamit, fejét könyökére támasztotta, és egész idő alatt a férfi szemeibe nézve hallgatta őt…
- Ó, istenem, már egy órája csak magamról fecsegek, elnézést… - szakította meg hosszú mondókáját. És ön? – nézett érdeklődve a lány felé.
- Hát, az én életem kicsit unalmasabb.. van egy nyolchónapos kislányom, imádom őt, állandóan rá gondolok, vajon mit csinál… - nézett ki a tengerre a lány és látszott rajta, hogy gondolatai most valahol tényleg a kislányán járhattak.
- Nyugodjon meg, minden rendben lesz. – nyugtatta meg őt a férfi, és kezét a lány asztalon pihenő fehér kezére tette. A lány visszakapta tekintetét a tengerről és a férfi kezére pillantott.
- Jaj, elnézést… - kapta el hirtelen kezét a férfi, de a lány semmit sem szólt…
- Basszus, elcsesztem? – esett kétségbe a férfi, hogy az önkéntelen mozdulatával talán túl messzire ment és a lány talán megsértődött. Sokáig nem szólt egyikük sem. Itták a kávét, az ásványvizet, a tengert nézték, élvezték a lenyugvó nap utolsó kellemesen melengető sugarait.
A hajó nagyot dudált. Mindketten összerezzentek.
- Jaj.. - kapott a szívéhez a férfi - ezek a szívbajt hozzák rám.
- Hát, én is megijedtem... – és együtt nevettek.
- Vacsorára hívnak bennünket. – nézett az órájára a lány.
A férfi felállt, átment a bárasztal másik oldalára a lány mellé jobb kezét a lány felé nyújtotta:
- Kedves hölgyem, megengedi, hogy elkísérjem, és a vacsorát az ön társaságágban költsem el? – mondta széles vigyorral.
- Igen uram, örömömre szolgál… - mondta nevetve, és belékarolt a feléje nyújtott kézbe.

Az ebédlőben kerestek egy üres asztalt a sarokban és megvacsoráztak. Nem sokat beszélgettek evés közben, de a lány közben sokszor azon kapta a férfit, hogy figyeli őt.
- Mi van? – kérdezte mosolyogva, amikor már vagy ötödször is így elkapta a férfi tekintetét.
- Semmi… - mosolygott vissza a férfi, mégsem mondhatta meg, hogy egyszerűen nem tudja levenni a szemét az előtte ülő gyönyörű nőről.
- Hogyan tovább? – kérdezte a férfi kicsit attól szorongva, hogy ma már nem tölthet több időt a lány társaságában, mert esetleg aludni készül, vagy valami hasonló…
- Hát, most a vacsora után talán jól esne egy hideg koktél – persze ha csak nem zavarom és lenne kedve…- kérdezte a lány és fürkésző tekintettel a férfi szemébe nézett. A férfi megint elfeledkezett magáról és másodperceken keresztül szó nélkül nézett a lány szemébe, szinte elveszett bennük…
- Szóval koktél? – törte meg a csöndet mosolyogva a lány…
- Hát persze, elnézést… - hebegte a férfi, mint aki most ébredt mély álmából – mehetünk.
A bárban csak néhány ember üldögélt és csöndesen beszélgettek, a sarokban álló rádióból andalító ritmusok szóltak csöndesen.
Leültek, rendeltek. Talán a koktélban lévő – ugyan nem olyan sok – alkohol, vagy valami más miatt, de megoldódott a lány nyelve, mesélt, fecsegett, csicsergett kislányáról, szüleiről, iskolaéveiről, munkájáról, terveiről.. és a férfi áhítattal hallgatta őt órákon keresztül. Csak azt nem tudta meg, hogy mi az a végtelen szomorúság a lány szemeiben - annak ellenére, hogy egész este mosolygott, nevetett, kacagott a férfi érdekes történetein, amiket külföldi útjairól mesélt, egész este ott látszott bennük. Úgy elszórakozták az időt egymás társaságában, hogy arra eszméltek, hajnalodik és kel fel a nap…
Kisétáltak a fedélzetre, a lány a fiúba karolt, így sétáltak még néhány percet, megvárták, amíg a nap teljesen felkel, aztán eldöntötték, hogy végre ideje lenne lefeküdni.
- Köszönöm a kellemes társaságot, nagyon jól éreztem magamat – búcsúzott el a férfi a lány kajütje előtt.
- Én is, jó éjszakát… vagyis inkább már jó reggelt – nevetett a lány és becsukta maga mögött az ajtót.

Néhány óra múlva a hajó hatalmas dudálással ébresztett mindenkit és kikötött egy kis kikötővárosban, a rengeteg sziget egyikén.
A férfi felöltözött és futott a lány szobájához, de ő már nem volt ott. Felment a fedélzetre és kicsit kétségbe esett azon, hogy hajnalban, amikor elváltak, meg sem egyeztek, hogy találkoznak-e ma és ha igen, hol. Kereste a lány vörös haját az emberek színes kavalkádjában. A lány ott várt a kijáratnál, ahol a két csíkos felsőbe és sötétkék nadrágba öltözött tengerészek kis papírlapokat osztottak a hajóról leszállóknak, melyre a hajó tovább indulásának időpontja, a kis város néhány nevezetessége és néhány további információ, telefonszám volt ráírva.
- Jó reggelt álomszuszék, már tíz perce itt várok – fogadta a lány mosolyogva, igaz, picit karikás szemekkel, hiszen alig aludtak talán két órát.
- Kire, rám? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.
- Nem, a hajó kapitányára… hát persze, hogy magára. – nevetett a lány.
- Mehetünk – nyújtotta a karját a lánynak, az belékarolt, vittek egy papírt a tengerészektől és a hídon lementek a partra.
Kellemes, napos idő volt, nem túl meleg, a levegőben sült hal illatát lehetett érezni.
Sétáltak a városban, fagyiztak, kávéztak, tengeri herkentyűket ettek… s mivel a hajó indulásáig még mindig több, mint három órájuk volt, az egyik étterem melletti kölcsönzőből egy csónakot kölcsönöztek, és lassan evezgettek a part mentén. A lány a csónak végében ült, nézelődött körbe-körbe, a férfi lassan lapátolt a két evezővel, néha kicsit ügyetlenül, mert a két evező vége egy vékony kötéllel volt összekötve, ami mindig elakadt a térdeiben.

- Mi a rossebnek ez a kötél ide? – morgott a férfi, és azt nézte, nem lehet-e valahogy leszedni, de nem lehetett.
- Hát hogy el ne vesszenek az evezők – mondta a lány, majd hozzátette:
- Azt hiszem, elalszom… - mondta mosolyogva és jó laposakat nézett.
- Nyugodtan dőljön le oda a csónak végébe, itt a mellényem, tegye a feje alá. – kapta le magáról a vékony mellényt és a lánynak nyújtotta. Ő pedig összehajtotta, letette a csónak végébe, fészkelődött kicsit, majd lefeküdt, fejét a mellényre hajtva.
- Maga nem álmos, dőljön le kicsit, elférünk ketten is. – mondta a lány, de mire a férfi válaszolt volna már aludt is.
- Istenem, de gyönyörű… - mondta a férfi, ahogy nézte az egyenletesen szuszogó szépséget a csónak végében. Órájára nézett, még két és fél óra az indulásig.
- Kicsit ledőlök én is, mondta csak úgy magának, hiszen a lány nem hallotta. Az evezőket a vízbe lógatta, az őket összekötő kötelet pedig beakasztotta a csónakon lévő kis kampóba.
Óvatosan a lány mellé feküdt, vigyázva, hogy fel ne ébressze. Csaknem azon nyomban elaludt ő is.

A hullámok, a lágy tengeri szellők pedig sodorták a csónakot, egyre messzebbre a kikötőtől… A hullámok emelgették a vízen úszó evezőket, amitől a kötél kiakadt és elindult, csúszott lassan a csónak orra felé, és néhány percen belül beleesett a vízbe. Most még talán ki tudták volna szedni – persze, ha felébrednek… de ők édesdeden aludtak, mint két kis csecsemő. A lány megérezve a puhaságot maga mellett, anélkül, hogy tudatosította volna, a férfi vállára hajtotta a fejét, aki szintén akaratlanul is átölelte őt… Aludtak, csak aludtak a csónak pedig sodródott, az idő pedig telt…

A hajó kürtje szólalt meg valahol a távolban. Először a lány ébredt fel a dudaszóra. Óvatosan lefejtette magáról a férfi ölelő kezét, aki erre szintén mocorogni kezdett…
- Úristen, hol vagyunk. – kiáltott fel a lány, amikor eljutott a tudatáig, hogy a hajó dudáját valahonnan nagyon messziről hallani, sőt, ha jól beélesítette a szemeit, látni is vélte a horizont alján.
- Mi, mi történt? – ugrott fel a férfi is, de még nem tért teljesen magához.
- A hajónk, nézze, ott messze, hol vagyunk az istenért… a hajó türkölt, rögtön indul… mi meg azt se tudjuk, hol vagyunk – kiabált kétségbeesve a lány.
- Legalább nem vagyunk a nyílt tengeren – mondta a férfi, amikor körülnézett és látta, hogy a csónak egy pálmafákkal körbevett homokos parton van, néha nagyot löknek rajta a partra vetődő hullámok…
- Héj, várjanak… valaki… itt vagyunk… - kezdett el kiabálni a lány és szaladgált fel s alá a parton.
- Fölösleges, úgysem hallja senki sem… - közölte a férfi a tényeket…
- És ez magát teljesen hidegen hagyja? Legalább telefonáljunk valakinek… - kapott a lány a táskájához, de még mielőtt belenyúlt volna, eszébe jutott, hogy reggel az éjjeliszekrényen hagyta a szobájában. Természetesen a férfinál sem volt mobil…
- Először is próbáljunk nem pánikba esni… állap9tsuk meg hol is lehetünk, keresünk valakit és visszavitetjük magunkat a hajóra – mondta a férfi tettetett nyugodtsággal, de közben ő is egy ideg volt, mert fogalma sem volt, mitévő legyen.
- Ne essek pánikba, ne essek pánikba? – ordította a lány. – Mindenem, az összes ruhám, pénzem a hajón van, arról már nem is beszélve, hogy egy valag pénzt kifizettem ezért a kibaszott útért, és itt vagyok egy kibaszott parton, azt se tudjuk, hol… - és a két csúnya szót jó erősen megnyomta, mintha az összes mérgét ebbe a két szóval akarta volna kiadni.
- Az biztos, hogy nem vagyunk messze a kikötőtől, a hajónk hangját halljuk, sőt azt hiszem látjuk is… Én is lefeküdtem maga mellé a csónakba és elaludtam.. a víz sodrása és a szél pedig ide erre a kibaszott partra hozott bennünket. – mondta a férfi teljesen nyugodtan, kicsit szintén hangsúlyozva a csúnya szót.
- Na jó, elnézést kérek, teljesen kétségbe estem… - erőltetett egy gyönge mosolyt a lány az arcára.
- Ne essen kétségbe, nincs egyedül, én is itt vagyok. – mondta a férfi, és kitárta a karjait. A lány hozzábújt és a férfi átölelte. Így álltak néhány másodpercet, majd a lány felnézett és megszólalt:

- Mi lesz velünk?
- Nem tudom, először is keressünk valakit, aki megmondja, hol vagyunk egyáltalán és lehet, hogy segíteni is tud rajtunk. A hajó ma este egy következő szigeten köt ki, ami nincs olyan messze és csak holnap reggel indul tovább, ha találunk valakit, utolérjük még. – hazudott a férfi, mert fogalma sem volt a programról, de így legalább megnyugtatta a lányt.
- Igen? Nagyszerű, akkor szerintem induljunk el a parton, hátha itt is találunk valamilyen kikötőfélét.
Alighogy elindultak a parton, egy bambusznádkunyhót találtak, ami egyszerűen, de mégis be volt rendezve, A két helységben két-két egyszerű ágy volt, asztal székekkel, pokrócok, edények is voltak… de a ház üres volt, és úgy nézett ki, már régen nem járt itt senki.
- Na látja, semmi baj, mindjárt találunk valakit… - mondta a férfi és megsimogatta a lány hátát.
- Még egyszer elnézést az előbbiért. Nem használok ilyen szavakat… - mondta a lány most már tényleg megkönnyebbülve.
- Kár, olyan jól hangzottak a szájából… - röhögött a férfi, mire a lány nagyot lökött rajta.
Kicsit felszabadultabb lett a hangulat, ahogy bandukoltak a parton. Viszont kb. egy óra múlva, amikor még mindig semmit és senkit nem találtak, a lány megint ideges lett.
- Na mi lesz, hol van már valaki? – kérdezte a lány abban reménykedve, hogy megint kap egy megnyugtató választ.
- Menjünk tovább… - mondta a férfi, és a fák közé lesett, nem lát-e valamilyen házat, tisztást… de egyelőre semmi…

Már órák óta gyalogoltak, de se ház, se ember, semmi mozgás, csak a homokos part, melyet állandóan fehér, habos hullámokkal mosott a tenger. Lassan lenyugodott a nap, először csupa narancssárga volt minden, aztán vörös, majd sötét, már alig láttak… amikor valamilyen fehérséget vettek észre a parton: a csónak volt az, amiben idesodorták őket a hullámok…
- Istenem, mi egy szigeten vagyunk, körbejártuk az egész szigetet… - kiabálta megint kétségbeesve a lány.
- Nem marad más hátra, üljünk a csónakban és evezzünk vissza a szigetre, hisz a fényeket látni, odatalálunk… - fogta könyörgőre a lány.
- OK, megpróbálhatjuk… - mondta a férfi és a csónakhoz futottak.
- Hol vannak az evezők? – sikoltott fel a lány.
- Fogalmam sincs… - csodálkozott a férfi és visszaemlékezett, ahogy az összekötött evezőket belógatta a vízbe. Talán a csónakba kellett volna raknom, mondta csak úgy magában, de nem merte kimondani a lánynak, aki már sírni kezdett:
- Te elvesztetted az evezőket? Hogyhogy elvesztetted az evezőket? –tegezte le a férfit és hangosan zokogni kezdett.
- Ne haragudj – ölelte át őt a férfi – elaludtam én is, nem tudom mi történt.
- Figyelj, ne pánikoljunk, élünk, ez a fontos, nem a nyílt tengeren vagyunk, ez is jó, van hol aludnunk, nem fogunk ázni, fázni ez is jó… És nagyon jó a társaság is…- próbálta viccesen befejezni a férfi, mire a lány mellbe vágta:
- Te elvesztetted az evezőket…
- Feküdjünk le, reggel frissebbek leszünk, körülnézünk és meglátjuk mi lesz. – fogta meg a lány hátát a férfi, és a nádkunyhó felé terelte.
- Hát jó, mást úgysem tehetünk… én is fáradt vagyok. OK, feküdjünk le. – mondta a lány beletörődve sorsába.

Bementek a kunyhóba, az egyik szobába, a férfi lefeküdt az egyik ágyra a lány a másikra. Betakaróztak a sós illatú pokrócokkal. Hallgattak. A férfi egyfolytában azon agyalt, hogyan megoldani ezt a képtelen helyzetet. Eldöntötte, hogy reggel keresnek valamilyen magaslatot, ahonnan belátni az egész szigetet, aztán vagy szerencséjük lesz, vagy nem… Az is eszébe jutott, amikor az egyik munkatársa azt magyarázta, hogy ha akar, még lakatlan szigetet is bérelhet, odaviszik csónakkal, és eltölthet ott néhány napot… Úgy látszik, ez az egyik ilyen sziget lehet.
Már éppen elszundított, amikor a lány megszólalt.
- Alszol?
- Nem – hazudott a férfi.
- Odabújhatok? – kérdezte a lány félve.
- Hát persze – emelte fel a pokrócot, mert a lány már ott állt mellette.
- Félsz? – kérdezte a férfi, amikor a lány befészkelte magát melléje.
- Igen, kicsit… ezek a hangok olyan félelmetesek… - mondta a lány és közelebb bújt.
- Ne félj, ezek csak madarak, különben is itt vagyok melletted, megvédelek… - szólt a férfi gyöngéden.
Így aludtak el, szoros ölelésben.

Korán reggel ébredtek a madarak rikoltozására.
- Szomjas vagyok – jelentette ki a lány.
- Én is. Az első dolog, hogy vizet kell keresnünk – mondta a férfi.
- És a másik? – kérdezte a lány.
- Keresünk valamilyen magaslatot, ahonnan belátni az egész szigetet, és meglátjuk, mit találunk.
- És ha semmit? – aggódott a lány.
- Majd akkor is kitalálunk valamit.
Elindultak a sziget belseje felé, be a fák közé. Egy emelkedő ösvényen indultak el, amely egy sziklás részhez vezetett. Elég meredek volt a sziklafal, ezért megkérte a lányt, üljön le az árnyékba és ő pedig felmászik a szikla tetejére és körülnéz.
- Itt akarsz hagyni? – kérdezte kétségbeesett hangon a lány.
- Ne félj kedves, csak néhány percre. Rögtön itt leszek. – próbálta meg megnyugtatni őt.
A kedves szavak hallatán a lány megnyugodott, és leült a sziklafal tövében.
- Elég kis sziget… - kiabált le a lánynak – kb. 4-5 m2 lehet, arra. Tőlünk jobbra egy kis vízesést látok, ivóvizünk tehát lesz… kiabált tovább.
- És házak? Valamilyen épület? – kiabált fel a lány.
- Semmi, sajnálom… - szólt le a férfi.
Lemászott a szikláról, a lány állva várta őt a sziklafal tövében.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte a lány megint kicsit kétségbeesve.
- Először is elmegyünk vízért. Keresünk valamilyen kaját, gyümölcsöt, erre jobbra láttam banánfákat. A következőkre jutottam: a hajóút két hétig tart. A lehető legrosszabb esetben tehát legkésőbb két hét múlva keresni kezdenek bennünket, amikor a szobáinkban megtalálják a cuccainkat. Jobbik esetben a csónakkölcsönző tulaja kezd el kerestetni bennünket, mivel hiányozni fog neki a csónak. Esetleg valaki, aki szeretne eltölteni néhány napot ezen a lakatlan szigeten, idehozatja magát csónakkal és minket pedig hazavisznek. Ez egy bérelhető sziget, azért az a kunyhó, a pokrócok, edények… olvastam egy katalógusban… Szóval, kedves hölgyem, bármennyire is élvezi a társaságomat, csak max. két hétig lehetünk együtt. – próbálta megint viccesre venni a figurát.
- Hát, szép… két hét… - szerinted tényleg csak annyi lesz?
- Biztosan, hidd el, ahogy felfedezik, hogy a cuccaink a papírokkal együtt a szobáinkban hagytuk keresni kezdenek bennünket. Szóval rendezkedjünk be erre a két hétre, ha tetszik, ha nem ez van.

Találtak gyümölcsöket, elmentek vízért, a kunyhóban volt öngyújtó, sőt, nem messze a házikótól egy rakás összevágott fa is volt. A férfi kihegyezett ágakkal halakat lándzsázott a part közeli sekély vízben… Szóval sütöttek, főztek,,. Igaz, fűszerek nélkül, de ehető volt minden. Sőt, egyik nap még egy gyöngytyúkot is sikerült nekik kosárral fogni.
Teltek, múlt az idő. Egy hét után már egész kellemesen érezték magukat a szigeten, sokat hülyéskedtek a vízben, röhögtek a tyúkfogáson…
Egy alkalommal, amikor a férfi éppen a halakkal kínlódott ismét, a lány odaszólt, hogy egy kicsit lejjebb megy a parton és megfürdik…
- OK, addig én kifogom a Moby Dicket… - szólt a férfi és fel sem nézett, a halakat figyelte a víz alatt. Sikertelen volt, a halak állandóan elúsztak előle. Követte őket a sekély vízben… Egyszer csak, ahogy felnézett, nem messze agy kis öbölben a lányt vette észre teljesen meztelenül, egy ferde sziklán feküdt szétvetett lábakkal, és… simogatta magát… vagy csak mosakodott? – már nem sikerült megállapítania, mert annyira bántotta a lelkiismeret, hogy kileste a lány titkát, hogy hirtelen hátat fordított a lánynak és megindult vissza, a kunyhó felé.
Mire a lány visszaért, már sült a hal, amit végül mégiscsak sikerült megfogni.

- Milyen volt a fürdő? –kérdezte a férfi sanda mosollyal.
- Szuper – felelte a lány, és a férfi csalódottnak érezte magát, hiszen a lány inkább magához nyúl, minthogy vele…
Amíg ettek, szeme sarkából a lányt figyelte. Vajon mit titkol előtte, miért nem mondja el neki, mi is az oka a szemében lévő szomorúságnak… Annak ellenére, hogy olyan jól érezték magukat egymással, titkait nem fedte fel…
Eltelt a következő nap is, beesteledett. A tűz mellett ültek, beszélgettek, arról, hogy ki mit csinál majd, ha innen elszabadulnak… Nevettek a jobbnál jobb ötleteken, de amikor a lány ahhoz a részhez ért, hogy a kislányát megdajkálja, elsírta magát…
- Istenem, nagyon hiányzik… - zokogott…
- Ne félj, nemsokára a kezeidben tartod őt. – próbálta vigasztalni.
- Tudod, az apja… nagy szerelem volt, de teljesen más arcát mutatta, amíg együtt jártunk, mint a valóságban volt. Aztán amikor terhes maradtam, teljesen megváltozott. Alig volt otthon, a barátaival a bárokat járta, állandóan veszekedtünk.. a nagy szerelemnek vége szakadt… elegem lett, otthagytam. Úgy látszik, egyedül kell majd őt felnevelnem. Nagyon megviselt a dolog, máig nem hevertem ki, ezért is küldtek el a szüleim erre az útra, hogy felejtsek… de nehéz, nagyon nehéz.. Nagyon nagy csalódás volt ez számomra… Sírta el egy leheletre az egész mondandóját és szinte szemlátomást megkönnyebbült.
- Örülök, hogy elmondtad. Az első találkozásunk óta látom a szemeidben azt a végtelen szomorúságot. Azt hittem, meghalt valakid, nem akartam kérdezősködni.
- Hát, végül is én haltam meg egy kicsit, meg minden, amiben addig hittem…
- Sajnálom. – ölelte át a lányt gyengéden a férfi.
- Menjünk aludni. – szólt a lány, és a férfi tudta, hogy következik az, amit minden este eljátszanak: lefekszenek, mindenki a saját ágyára, aztán az Odabújhatok? És végül egymáshoz szorosan odabújva alszanak el és úgy is ébrednek.
Már túl voltak az „Odabújhatok?”-on, amikor a lány megfordult, háttal a férfinak feküdt, szorosan hozzábújva, fenekét a férfi ágyékának nyomva…

A férfinek mindene bizsergett. Eszébe jutott az, amit ma látott: ahogy ott fekszik szétvetett lábbal a sziklán és simogatja magát… Istenem, de szép is volt – gondolta, és érezte, hogy férfiassága megtelik vérrel és egyre keményebb lesz. Ideges lett, a lány nemsokára észreveszi, hogy felállt a farka, rettentő kínos helyzet lesz…- gondolta, és próbált más helyzetbe fordulni, de a lány nem engedte, sőt, inkább még jobban hozzá tolta fenekét. A férfi meglepődött. Provokál?

A lány mocorgott, a tök sötétben nem látta, mit is csinál, de mintha egy pillanatra leszállt volna az ágyról majd visszabújt mellé. Ugyanúgy hozzátolta a fenekét, és lassan mozgatni kezdte… A férfi lenyúlt a pokróc alá és majdnem megállt benne az ütő: a lány levetette nadrágját, bugyiját és meztelen fenekével dörgölődött a férfi álló farkához. Most a lány nyúlt hátra, a férfi nadrágjának cipzárát kereste és meg is találta. Lehúzta, kigombolta a nadrág gombját is és lehúzta róla, miközben a férfi kicsit megemelte csípőjét, hogy könnyebben megbirkózzon vele. Nem volt rajta alsónadrág, így a férfiassága – ahogy kiszabadult fogságából – nekiütődött a lány finom, meleg fenekének. A lány megemelte fenekét, hogy a férfi farka fenekének két félgömbje között összezárt lábai közé csússzon… Becsusszant… és a lány elkezdett mozogni csípőjével, így a férfi makkja a nedves redők között mozgott, de mivel a lány csípője rossz szögben állt, barlangjába nem jutott be…

A lány megemelte egyik lábát, hátranyúlt és megfogta a férfi farkát, és makkját barlangjának sikamlós bejáratához tette…
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte a férfi elborult aggyal.
- Iiiigen… - sóhajtotta a lány és rácsusszant a kemény farokra… Tologatta a fenekét föl-le, miközben próbálta magáról leszedni az ingét. A férfi segített neki, leszedte róla az inget és magáról is… Ledobta magukról a pokrócot és előrenyúlt, hogy a lány melleihez érjen… elkezdte masszírozni őket, miközben hátulról a nyakát csókolgatta, ott a hajánál…
A lány hangosan sóhajtozott, megfogta a férfi kezét, és segített neki a melleit masszírozni. A férfi másik kezével átnyúlt a lány feneke alatt, puncijához nyúlt és csiklóját kezdte izgatni. A lány rátette kezét és megadta neki itt is a ritmust… Még jobban megemelte lábát, könnyebb utat engedve puncijába, amely sikamlós nedvekben úszott.
A ritmus egyre gyorsult…
- Ne hagyd abba, kérlek, csináld még…. –sikoltotta a lány és egyre gyorsabban nyomogatta a fenekét a férfi ágyékának… majd hirtelen megfeszült, nagyot sóhajtott és elélvezett…
Még reszketett, amikor megfordult, szembe a férfinak, egyik lábát átdobta rajta lenyúlt, és a nedves farkat ismét barlangjának bejáratához illesztette majd óvatosan rácsusszant. Nagyot sóhajtott, amikor az egészen eltűnt a nedves punciban. Szorosan átölelték egymást, csókolózta, a férfi simogatta a lány arcát, izzadt testét, fenekét… Egyszerre mozogtak, csípőjükkel egymással szembe és a farok bejárta a sikamlós punci minden zegét-zugát…
- Nem sokáig bírom, kérlek siess… - sóhajtozott a lány fülébe a férfi…
- Még egy kicsit, még egy keveset bírj ki kérlek… - nyögött vissza a lány és egyre gyorsított a ritmuson…
- Moooost, már lehet… ó istenem… - sikoltott és a férfi érezte, ahogy az élvező punci szorongatta farkát, majd ő is lövellni kezdte forró láváját és megtöltötte a sikamlós barlangot.
- Iiiiistenem… - remegett még mindig a lány , amikor megszólalt– ez fantasztikus volt… - és megsimogatta a férfi arcát.
- Igen, csodálatos volt – simogatta a lány vállát, izzadt hátát, fenekét a férfi…
- Gyere, fürödjünk meg. – kiáltotta a lány és leugrott az ágyról, majd kifutott az ajtón le a parton a tenger felé. A férfi utána futott….

Ezek után már minden nap szeretkeztek, érzékien, egymást simogatva, ölelgetve, csókokkal elhalmozva… már nemcsak este, vagy éjjelenként, hanem nappal is a parton, amikor csak kedvük tartotta…
- Ez itt maga a paradicsom… - nevettek, amikor épp egy szeretkezés után ott feküdtek meztelenül a parton.
Nagyon egymásra hangolódtak, mindketten tudták, mi az, amit a másik a legjobban szeret, kóstolgatták egymást nap mint nap.. sőt, az utolsó napokban már fel sem öltöztek, hanem meztelenül tették-vették dolgukat a kunyhó körül, és amikor csak tehették, szeretkeztek…
Tizenöt nappal a partra szállásuk után találták meg őket. Egy nagy motorcsónak jött értük… de szinte már nem is nagyon örültek a szabadulásuknak…
A lány szülei riasztották a rendőrséget, mivel már napok óta hiába hívták, csak csörgött lányuk mobilja, de senki se vette fel. Sejtették, hogy valami nincs rendben. Két nap után a csónakoshoz is eljutottak a nyomozók, aki emlékezett rájuk, tehát tudták, hogy túl messzire nem juthattak. Reggel kezdték keresésüket, délutánra már megvoltak.
Furcsa volt két hét tábori körülmények közötti élet után a négycsillagos hotelben, amit az utazási iroda ajánlott fel nekik kárpótlásként – persze, ez jó reklámfogás volt számukra is, hiszen minden újság erről cikkezett.

A lány a szüleivel volt egy szobán, akik rögtön ideutaztak. A szomszédos szoba a férfié volt. Este átjött hozzá a lány és szeretkeztek… Szenvedélyesen, érzékien, hosszan, mintha csak sejtették volna, hogy ez lesz az utolsó szeretkezésük…
- Reggel találkozunk az állomáson… - mondta a lány és egy csókot nyomott a férfi orrára.
- Talán… - mondta a férfi és a szíve a torkában dobogott.
- Mit jelent az, hogy talán? – kérdezte a lány értetlenül.
- Én nem tudom, nem sejtem, mit kellene tennem. – mondta a férfi, és a szőnyeg bolyhait rugdalta a lábával…
- Nézd, ami köztünk történt, az nem azért történt, mert kéznél voltál… mert nem volt más választásom… hanem azért, mert nagyon akartam, érted? Azért, mert… mert szeretlek… igen, beléd szerettem, még ott, abban a pillanatban, amikor ott a hajón a korlát mellett találkoztunk… - mondta a lány és hatalmas könnyek potyogtak a szeméből – és te azt mondod,”talán”?
- Ne haragudj, én is… én nem tudom… én megijedtem ettől az egésztől… én erre nem vagyok felkészülve… idő kell, érted?
- Idő? Volt két hetünk azon a kibaszott szigeten… ebből egy hetet végigdugtál velem… és te nem tudod?... Tudod mit, vagy ott leszel az állomáson, és együtt felszállunk a vonatra… vagy teszel, amit akarsz… Jó éjszakát. – mondta a lány sírva és becsapta maga után a szoba ajtaját.
A férfi nem aludt egész éjszaka, csak járkált fel s alá a hotelszobában…
Reggel bekopogott a lány szobájába, de már nem volt ott senki. Taxit fogadott, és rohant ki az állomásra. A vonat még nem ment el, de már éppen jelentették az indulását. Meglátta a lányt, ahogy éppen felszállt a vonatra és az ajtóból még egyszer körülnézett az állomáson, majd becsukta maga után a vonat ajtaját.
A férfi oda futott az ajtóhoz, majd tovább, az ablakokban keresve a lányt. Megtalálta, ahogy ült magába roskadva, bámulva a semmibe…
Bekopogott. A lány felkapta a fejét és egyenesen a férfira nézett. Kezét az ablak üvegére tette, és a szeméből hatalmas könnyek potyogtak. A férfi is az ablakra tette a kezét,oda ahol a lányé volt és rázni kezdte a fejét, nemet mutatva a lánynak, aki zokogásban tört ki. Ebben a pillanatban elindult a vonat. Amíg bírt, a férfi futott, de aztán megállt, és csak bámult a vonat után, amíg az el nem tűnt az állomás utáni kanyarban.

Nem volt ideje, alkalma, mersze… nem tudta elmondani a lánynak azt, amit akart. Hogy ő ugyanazt érezte, abban a pillanatban, amikor találkoztak ott a hajón, mint a lány. Nem volt alkalma azt sem elmondani, megmagyarázni, hogy miért ijedt meg azoktól az érzéseitől, amiket a lány ébresztett benne… Azt, hogy ő képtelen lenne normális családi életet élni, ő nem az az otthonülős, főzős-takarítós, porszívózós-mosogatós típus, se nem az a munkából hazajövős, a gyereket térden dajkálós, esténként az asszonnyal beszélgetős, hétvégén ne adj isten anyóst látogatós, vagy valahová vacsorázni beülős… Éveken keresztül egyedül élt, nem kellett senkihez és semmihez sem alkalmazkodnia…
Nem tudta elmondani, hogy az, amit átéltek a szigeten, még egyszer már nem élhetik át, és a valós életben talán mindketten másképp viselkednének…
Ha most felszáll a vonatra, talán később mindketten megbánták volna….

A férfi hosszú éveken keresztül a szigeten átélt emlékeiből, emlékeinek élt… Néha felhívta azt a telefonszámot, amit annak a képnek az alján látott amit a lány mutatott neki még a bárban a hajón…
Nem szólt semmit sem a telefonba – eltitkolt számról hívott mindig – hanem csak hallgatta Anita Hallózását, a kicsi gügyögését a háttérben, majd amikor egyszer egy ismeretlen férfihang szólt a telefonba, nem hívott többet…

Az, amit ott a szigeten átéltek, egy életre betöltötte a szívét, és már senki másnak nem volt ott hely…