A sors fura fintora

Őrült nagy zaj, gomolygó füst, villódzó fények, rángó testek… Miért is hagytam magam rábeszélni. Sosem rajongtam a diszkókért, de Petra barátnőm erősködött, a Bahnhofe az más.
Én eddig nem sok különbséget vettem észre az említett szórakozóhely és a többi (általam igen csak ritkán látogatott) létesítmény között, de mindegy, ő tudja. Elmélázva kortyolgattam az italom, s egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy lelépek. De jaj, Petra közelít, s tudtam valami turpisságon töri a fejét. Bámultam őt. Súlyos egyéniség volt, kilóinak számát három számjeggyel tudtam volna leírni. Mégis olyan boldog, felszabadult tudott lenni. Általában zajlott körülötte az élet s nehezen viselte el, ha a körülötte lévők „punnyadnak”. Márpedig én az ő meghatározása szerint igen csak „punnyadós” vagyok.
- Persze, mert téged az kielégít, ha éjszakákba nyúlva egy könyvbe temeted magad, és a csöpögős musicaljeidet hallgatod, vagy az oviban a kölykeiddel játszadozol. - hallom hangját visszhangozni fülemben .– De mikor lesz az, mikor a valóságban egy pasi elégít ki téged? - kérdi huncutul. Én persze pirultam, mint mindig, ha csak érintve is, de szexről van szó.

Petra odaért mellém és vigyorogva mondott valamit, de a harsogó zene elnyomta a hangját, így csak foszlányokban jutott el hozzám mondanivalója: - Te ….. két pasi….irtó édesek…- s vont is maga után a bárpult felé. Én kelletlenül letettem a vodka-narancs felmelegedetett maradványát és megadva magam a sorsnak – vagy inkább barátnőm akaratának? – követtem őt és megpillantottam a Petra által kiszemelt két srácot. Egyikőjük magas, vékony, barnafürtös volt, görögös arcvonásokkal, Őt Péternek hívták. A másik alacsonyabb, zömök testalkatú, tüsi hajú, Ákos. Én magamban Mokánynak kereszteltem el. Miután túlestünk a bemutatkozáson leültünk a fiúk mellé.
Mivel Petra rajongó pillantásokat vetett Péterre, tudomásul vettem, hogy Mokány van nekem szánva. Igazából mindegy volt, hogy melyikőjük jut nekem, ugyanis álmaim férfija egész másként élt képzeletemben.

Barátnőm meghallva kedvenc számát kézen fogva a táncparkettre vonta Pétert és táncolni kezdtek. Én pedig beszélgetésbe elegyedtem Mokánnyal. Egyszerű, kedves srácnak tűnt. Elmesélte, hogy informatikusként dolgozik, és egy kutyával osztozik egyszobás lakásán. S mivel én is egy rakoncátlan eb gazdája voltam, egymást szavába vágva ecseteltük kedvenceink bohóságait. Kis idő múlva a történetekből kifogyva Mokány megkérdezte: Hölgyem szabad egy táncra? – én kissé vonakodva, kifogásokat keresve próbáltam elhárítani, arra hivatkozva, hogy nem tudok táncolni, de hajthatatlan volt. A táncparkettre érve váltott a zene. Az eddigi fergeteges tempójú számok helyett lassú, andalító zene töltötte be a helyiséget. Lágyan magához vont, s átölelve derekam lassúzni kezdtünk.

Vagy 10 perce táncoltunk már a parketten, mikor szemem rátévedt egy srácra, ki nem messze tőlünk lazán a falhoz támaszkodva nézett. Azt hittem csak véletlenül találkozott tekintetünk, zavaromban lesütöttem a szemem. De meggyőződhettem róla, hogy nem volt véletlen, hiszen szándékosan kereste velem a szemkontaktust. Mikor szemembe nézett, furcsán rándult össze a gyomrom. A zsigereimben éreztem valamit, valami ösztönös vonzódást hozzá.

Az agyamban egymást kergették a gondolatok, s magamban fohászkodtam, hogy legyen az ismeretlennek bátorsága Mokánytól lekérni. Még végig sem gondoltam kívánságom, már ott volt mellettünk s valamit mondott. Nem értettem, azt hittem a zene hangos annyira, hogy nem vettem ki tisztán a szavait. De mikor megismételte, villámként hasított belém a felismerés: angolul beszélt. Egy pillanat alatt omlott össze bennem minden. Én ugyanis csak németül beszéltem társalgási szinten, az angolt sosem szerettem. Ó, hogy átkoztam magam, miért nem tanultam inkább angolt. Szerencsére Mokány perfekt beszélt angolul, s kétségbe esett tekintetem láttán, lefordította az ismeretlen szavait. – Azt kérdezi szeretnél-e vele táncolni? Hát persze válaszoltam- habozás nélkül, de Mokány furcsa pillantását észrevéve még hozzátettem- de csak ha nem bánod. - Nem, menj csak nyugodtan - s kezem az ismeretlen kezébe helyezte.

Steven - mert úgy hívták - határozott mozdulattal fonta jobbját derekam köré, én pedig odaadóan simultam hozzá. Szavak híján csak szemeink beszélgettek. Huncut, mosolygós szeme megbabonázott, szája szeglete pajkosan felfelé kunkorodott, s egyre csak az járt a fejemben, hogy megcsókolhassam, de nem volt hozzá bátorságom.
A DJ lemezt cserélt, s újfent fergeteg lett úrrá a táncparketten. Steven még mindig kezem fogva Petráékhoz kísért az egyik boxba. Azt hittem akkor most ennyi volt, és köszöni szépen a táncot, de Mokányt félrevonva hosszas tanácskozásba kezdtek.
Petra egyből kérdésekkel bombázott, melyekre nem igazán tudtam felelni, egyre csak azt hajtogattam, hogy hogyan lehetek ennyire szerencsétlen, hogy nem tudok vele kommunikálni. Drága barátnőmnek más volt a véleménye: a test nyelve nemzetközi- vigyorogta, én pedig nyelvet öltöttem rá. A srácok eközben befejezték a diskurzust, Mokány tolmácsolta Steven szavait:
- Szeretne veled beszélgetni, s ehhez az én segítségemet kéri. Ha gondolod, szívesen fordítok nektek.

Csodálkozva néztem rá, hiszen azzal, hogy másik srácot szeretnék megismerni nem pedig őt, megsérthettem az önérzetét,de ő mégis vállalja a tolmács szerepét. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna a kedvességéért. Leültünk és Steven elkezdett magáról beszélni. Kiderült egy amerikai kisvárosban lakik, de mivel haditudósító, az élete nagy részét utazgatással tölti. Boszniába igyekezett, hogy a háborús helyzetről tudósítsa honfitársait. A kollégája Pesten várta, de majd csak két nap múlva indulnak útnak. Addig kicsit lazítani akart, így a nap folyamán a városban ismerkedett a nevezetességekkel, s végül itt kötött ki. Nem szándékozott sokáig a Bahnhofba maradni, de most már addig nem tágít, míg minél többet meg nem tud rólam.

Jólesően hallgattam szavait és én is meséltem magamról, Mokány pedig buzgón fordította szavainkat. Hajnalig beszélgettünk így kettesben (hármasban), én pedig egyre inkább megbizonyosodtam róla, hogy ő az, akire mindig is vágyakoztam.
Hajnalodott, a szórakozóhely bezárt. Mivel én laktam legközelebb, kis társaságunk a Dohány utca felé vette az irányt. Steven egy csókkal búcsúzott tőlem a holnapi viszontlátás reményében. Petráék még maradtak egy kicsit, bár legszívesebben egyedül maradtam volna az este csodás élményével. Mokány felajánlotta, hogy reggelre hoz angol szótárat meg egy fordítógépet . Nem tudtam neki elégszer megköszönni a segítségét. Ő szomorkás mosollyal mondott szívesen-t.

Másnap szótárral és fordítógéppel felszerelkezve vártam, hogy Stevent. Minden főzőtudományom latba vetve vacsorát készítettem, gyertyát gyújtottam. Végre csengetett. Mikor az ajtóban megláttam kezében egy csokor fehér tulipánnal szavam elállt az örömtől. Kézen fogva vezettem a terített asztalhoz, de szemében azt láttam ő másra éhes, nem vacsorára.
Maga felé fordított, arcom két tenyerébe fogta s megcsókolt, úgy hogy beleborzongtam. Nyakát átkarolva viszonoztam a szenvedélyes csókot.

Folyt. köv.