A nászéjszaka

Az erkélyemen állva átgondolom a mai napot, őszintén szólva nem mondhatnám, hogy ez volt életem legszebbje. Tybalt leszúrta Mercutiot, Romeo megölte az unokabátyámat, a herceg száműzte a férjemet, mindennek a tetejébe, hamarosan hozzá kell mennem, ahhoz az idióta Parishoz.

Furcsa úgy Romeora gondolnom, mint a férjemre és a testvérem gyilkosára. Iszonyúan groteszk helyzet! Annyiféle érzés tombol bennem! Egyszerre szeretem és utálom Romeot.

Szeretem a fénylő hajáért, a ragyogó mosolyáért, karcsú termetéért, huncutul villanó barna szeméért, édes csókjaiért. Utálom meggondolatlanságáért, forrófejűségéért és azért, mert nem tudott gátat szabni a dühének.

Két tenyerembe teszem a fejem, és úgy nézem a fent hunyorgó csillagokat. Jaj, Tybalt! Bizosan látsz, és tudom, hogy megbántad már, amit tettél.

Gondolataimból halk nesz zökkent ki, ami az erkély alól, a bokrok közül jön. Ki járhat ott?

Beljebb húzódom a korláttól, már majdnem az ajtóban állok, amikor meglátom a nesz forrását:

Romeom húzza fel magát a korlátra, és könnyedén beugrik az erkélyemre. Kissé sápadtabbnak látszik, mint amilyen szokott lenni, bár lehet, hogy csak a szobámból kiszűrődő gyertyafényben látom olyannak. Pillanatokig csak nézünk egymásra, mire végre megszólal.

- Nem baj, hogy eljöttem? - kérdi bűntudattal a hangjában.

- Nem. Örülök neked, de veszélyes itt lenned - felelem, és közelebb lépek hozzá. Mégiscsak a szerelmem, hiába ölte meg Tybaltot.

Mintha csak hallaná a gondolataimat, szintén közelebb lép és lassan a kezemért nyúl.

- Nem akartam ekkora bánatot okozni, de úgy éreztem, nincs más választásom. Elvesztettem a fejemet, nem is tudtam, mit teszek - mondja csöndesen.

Miközben beszél, összeér a kezünk, sajátom szinte elveszik az övében.

- Lehet, hogy én is ezt tettem volna a helyedben - vallom be őszintén. Látom, megkönnyebbül szavaim után.

- Szerintem menjünk be, nehogy meglásson valaki - javaslom, és bevezetem a szobámba, ahol három gyertya pislákol sejtelmes, táncoló árnyékokat vetve a falra. Elengedem a kezét és leülök az ágyamra. Ő követ és lekuporodik előttem a szőnyegen.

- Mikor indulsz? - kérdezem száműzetésére célozva.

- Ma vagy holnap hajnalban. Gondoltam, előtte eljövök hozzád - hangja úgy tetszik, mintha sírból szólna. Kicsit kiugró arccsontján megtörik a gyertyák fénye, sötétbe vonva szemeit.

Hirtelen megtelik a szemem könnyel.

- Úgy szeretlek! - szakad ki belőlem, leborulok az ölébe, és olyan erősen megölelem, amennyire csak tudom. Képtelen vagyok utálni! Szeretem, mint még senkit e világon. Viszonozza az ölelésemet, és a hajamat kezdi simogatni.

- Én is szeretlek - suttogja a fülembe. - Kis feleségem.

Elmosolyodom és letörlöm könnyeimet az arcomról.

- Olyan furcsa, hogy a feleséged vagyok.

- Gondolom, fényesebb esküvőről álmodoztál, és nem olyan férjről, aki megöli az unokatestvéredet - mosolyodik el kényszeredetten.

Mutatóujjamat formás ajkaira teszem.

- Ne beszéljünk erről többet - kérem tőle. Egy darabig így ülünk a szőnyegen a gyertyák kísérteties fényében, a bejövő szellő meg-meglibbenti hajunkat. Kis idő múlva szájára rakott ujjamért nyúl, kezemet a sajátjába veszi, és lehunyt szemmel lágyan csókolgatni kezdi. Kellemes borzongás fut rajtam végig. Érdekes érzés kerít hatalmába, ahogy sűrű szempilláit nézem, amelyek néha meg - megremegnek az adott csókok hatására. Látom, ahogy egyre mélyebbeket sóhajt, amikor elveszi a kezemet a szájától és megcsókol. Csókja sokkal szenvedélyesebb, mint amilyeneket eddig kaptam tőle. Kissé megdöbbenek, amikor nyelvét átdugja a számba. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog és a furcsa bizsergés is tovább fokozódik.

- Várj - mondom, kiszabadítom magam öleléséből, és az éjjeliszekrényemről elvett kulccsal bezárom az ajtót. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha ránknyitna valaki. Visszaülök melléje a szőnyegre és ő rámmosolyog.

- Nekem eszembe se jutott volna bezárni.

- Lehet, hogy valaki be akar jönni jó éjszakát kívánni, de így majd azt fogják hinni, már alszom - mondom és odabújok hozzá.

Egy kis ideig egyikünk se mozdul, végül én folytatom azt, amit abbahagytunk. Megcsókolom, közben halántékát és a füle mögötti kis részt kezdem cirógatni. Viszonozza csókomat és a mellem után kezd tapogatni, míg rá nem talál céljára. Nem tudom, mi történik velünk, eddig sose csináltunk ilyet, mondjuk nem is volt nagyon alkalmunk rá. Lélegzésünk, szívverésünk felgyorsul, olyan szenvedélyesen csókolózunk, hogy még jobban kell levegő után kapkodnunk.

Közben egyik gyertyám csonkig ég és a kis láng kialszik. Romeom végül elengedi ajkaimat, mikor újra levegőhöz jut, felkel, és magával húz, majd az ágyamra fektet. Nem kell beszélnünk, szavak nélkül is megértjük egymást. Fölém hajol, és lehúzza könnyű ruhámat a vállamról. Mire fölocsúdom, már csak az alsóneműm van rajtam. Egy pillanatra megrémülök. Dadussal már beszélgettünk a férfiak és a nők kapcsolatáról, de akkor még azt hittem, messze van, míg idáig eljutok. Romeom észreveszi ijedségemet, és újabb csókokkal halmoz el, mintegy megnyugtatás -

képp. Erős kezével karomat, derekamat simogatja. Teljesen elengedem magam, tudom, ővele biztonságban vagyok és ha azt mondanám, nem akarom a dolgot, ő tudomásul venné. De nem mondok semmit, mert ugyanúgy kívánom őt, mint ő engem. Míg ezen morfondírozok, már le is vetkőzik, ruháit a szőnyegre dobja, oda, ahol még nemrég ültünk. Újra fölémhajol, és lehúzza a fehérneműmet. Csókokkal árasztja el a köldököm táját, és az eddig érzett bizsergés egyre nagyobb hullámokban áraszt el. Feljebb jön, a melleim közé csókol, én pedig végighúzom hosszú körmű kezemet a gerince vonalán. Érzem, ahogy megremeg az érintésem nyomán és teste készen áll, hogy birtokba vegye az enyémet. Már a számat, arcomat, szemhéjamat, orromat kényezteti ajkaival, amikor gyengéden széjjelebb tolja lábaival az enyémeket, és megtörténik az, amiről Dadussal beszéltünk. Nyilalló fájdalom veszi át egy pillanatra az eddigi kellemes remegést, most vagyok életemben először fiúval. Fájdalmasan felnyögök, a kedvesem pedig szorosan átölel, és homlokon csókol. Nem kell félnem, ezután nem fog fájni többé.

A bizsergés visszatér és ritmikus mozgásunk nyomán már hatalmasabb hullámokban önt el.

Aztán egyszer csak, amikor a legnagyobb hullámban vesz minket birtokba, érzem, hogy valami meleg folyadék árad szét bennem. Olyan heves a szívverésünk, hogy szinte félek, lelkünk kiszakad belőlünk. Romeom rámhanyatlik, és az az érzésem támad, egyszerre zakatol a szívünk. Aztán lehengeredik rólam és percekig nézzük egymást a félhomályban. Öltözőasztalomon lévő gyertyám is kialszik közben. Ahogy lassul a lélegzésem, és a szívem dobogása is normálissá válik, fázni kezdek.

Hallom az előtérben álló ingaóránk kongatását. 1... 2... 3... 4... számolom az ütéseket, 5... 6... 7... 8... 9... 10... 11... 12. Éjfél van.

Felülök, széthajtogatom az ágyam végében lévő paplanomat és betakarom vele kettőnket. Szorosan egymás mellé fekszünk, és úgy fürkésszük a másik arcát. Romeom egyre laposabbakat pislog, biztos vagyok benne, perceken belül elalszik. Ébenszínű haja szétterül a párnámon, egyik tincse a nyakába hull keretbe foglalva szép arcát. Végigsimítom a tincset, mire ő halványan elmosolyodik.

- Aludj csak, drága férjem, majd őrzöm az álmod - suttogom neki, viszonzom a homlokomra adott csókot, mire lehunyja a szemét és lassanként mély álomba szenderül.

Én is bóbiskolok, de tudom, fenn kell maradnom, hogy vigyázzak a férjemre.

Gondolatban többször lejátszódik bennem első szeretkezésünk. Sose adott még ilyen csókokat és sosem bánt még ilyen gyengéden velem.

Az idő meglepően gyorsan telik, minden órában számolom az óra kongatását. Sajnos hamarosan elérkezik az a pillanat, amikor már négyet üt. Ilyenkor, nyáron korán világosodik, úgy vélem, Romeonak lassan indulnia kéne, hogy az első napsugarak felbukkanása előtt hagyhassa el a várost.

Gyöngéden megrázom őt, és a nevén szólongatom, de csak jó néhány perc múlva nyitja ki a szemét.

- Négy óra van. Szerintem indulnod kellene - susogom a fülébe.

- Igazad van, de nekem semmi kedvem sincs itt hagyni téged - mondja, és megfogja a kezem a takaró alatt.

- Pedig menned kell - szólok rá tettetett szigorral.

- Amíg nem vagyok itt, vigyázz magadra - kéri és megcsókol.

Amikor elenged, sietek közölni vele a tervemet.

- Elmegyek Lőrinc atyához, biztos van valami ötlete.

- Úgy legyen - bólint, felkel az ágyból és felszedi a földről a ruháit. Pillanatokon belül felöltözik, közben én is kiszállok az ágyból, magamra veszem a köntösömet és belebújok a papucsomba. Kimegyünk az erkélyre és váltunk még egy rövid csókot. Aztán Romeom a falra kúszott erős növényen lemászva elhagy engem. A hajnali szürkületben látom, ahogy a kertünk vége felé siet, de a sűrű lombú fák egy idő után eltakarják a szemem elől.

Vajon láthatom - e őt még valaha?A kérdés a tudatalattimból kúszik a gondolataim közé. Biztosan! - adok választ magamban. Muszáj találkoznunk, muszáj látnom, különben belehalok a hiányába!

Az égre emelem a tekintetem, úgy imádkozok istenhez.

- Kérlek, engedd, hogy együtt lehessünk, és ne szakítsanak el minket egymástól. Kérlek!

Szavaim után nyomasztó csend öleli körbe a házunkat. Hirtelen fáradtság telepszik rám, a szememet alig bírom nyitva tartani. Most jut csak eszembe, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Bemegyek a szobámba, levetem a köntösömet és belebújok a hálóingembe. Anyáméknak nem szabad gyanút fogniuk, de erre elég sok esély lett volna, ha meztelenül találnak az ágyban. Elfordítom a kulcsot a zárban, hogy reggel be tudjanak jönni.

Pontosan tudom, mi lesz az első mondatuk. Az, hogy hozzá kell mennem Parishoz. Épp ezért haladéktalanul fel kell keresnem Lőrinc atyát. Bebújok az ágyamba, oda, ahol nemrég még Romeommal feküdtünk. Szemem lecsukódik, szám pedig szerelmem nevét formázza.

Annyira szeretlek Romeo... nem kell félned, hamarosan újra együtt lehetünk, de addig még várnod kell.

Végül minden gondolatom a távolba vész, és az utolsó, amit a külvilágból felfogok, az az ingaóra visszhangos kongatása. 1... 2... 3... 4... 5. Harmadik gyertyám lángja is kialszik. Ütött az órám. Az utolsó. A végítéleté...