A meccs 1. rész - Az első gólok

Megállt a vonat. Felnéztem a tankönyvből, hogy merre járunk, de persze alig haladtunk még csak 30 kilométert. Aztán rápillantottam az oldalra: 37. Már ennyit elolvastam, de fogalmam sem volt, hogy miről szól a könyv, de talán a címét sem tudtam volna megmondani. Becsuktam és félretettem. Soha nem tudtam utazás közben tanulni, mint ahogy aludni sem. De –ahogy mondani szokták- a remény hal meg utoljára, így mindig megpróbáltam.

Az ablakon vakítóan sütött be a délutáni nap, éppen rám, így megvolt az ürügyem arra, hogy anélkül vegyem fel a napszemüvegemet, hogy majomkodásnak tűnjön. Szeretek elrejtőzni a sötét lencsék mögé. Olyan érzés, mint kiskoromban, amikor azt hittem, hogy ha eltakarom a szememet, akkor engem sem látnak. Kényelmesen elhelyezkedtem a fülkében, hátamat az üvegnek döntve, a lábamat pedig félig felraktam a designos MÁV-zöld ülésre, bekapcsoltam a CD-játszót, és kizártam magam körül a világot.

A kabinban rajtam kívül csak egy fiú ült. Nagyon magas, tenyeres-talpas srác volt és Márait olvasott. Őt néztem, persze csak titokban, úgy fordítva a fejemet, hogy még véletlenül se hihesse azt, hogy bámulom. Nem akartam megzavarni, csak lefényképezni az agyammal. Nem tudom, miért tetszett meg. Talán, mert annyira illett a kölyök képének és a nagy testének a kontrasztja a hangulatomhoz, talán, mert csak szép volt a délután, és ehhez a naphoz ő is hozzátartozott. Eszembe jutott, hogy jó volna vele beszélgetni, de ahogy én a zenébe, ő a könyvbe rejtőzött. Hangulatos pillanat volt.

- Új felszálóóóóóó! – visított egy éles hang mögöttem, és egy pillanattal később egy kék zubbonyba tuszkolt hatalmas has villant elém. Akkorát ugrottam, hogy a srác is felkapta a fejét, és elmosolyodott. Kénytelen-kelletlen előkotortam a jegyemet, de a kalauz olyan szigorral nézett rám, hogy megilletődöttségemben kérés nélkül átadtam a diákomat is. Máskor direkt nem veszem magamnak a fáradtságot, hanem megvárom, hogy felszólítson a kedvezményre jogosító okmány bemutatására, és akkor én élvezettel húzom hosszú pillanatokig a kényes-feszült várakozást, hogy megbüntethet. Aztán amikor már készíti elő a csekkfüzetet, és morális szónoklat tartására nyitná a száját, akkor diadalittas mosollyal előkapom az igazolványt. Ilyenkor rendszerint csalódottan forgatják, számolják rajta a matricákat, reménykedve, hogy talán mégsem stimmel valami, de végül be kell látniuk, hogy én is csak egy pofátlan, ámde szabályosan közlekedő egyetemista vagyok. Most viszont zavart a kalauz a nagy hasával és az idétlen egyenruhájával, mert nem illett a délután hangulatához.

Amikor végre elment, hogy mást ijesszen halálra, a kölyökképű fiú visszabújt a könyvébe, én pedig az ablakhoz mentem. A vonat ismételten megállt. Csak egy helységtáblát láttam, kb. annyi betűvel, ahány lakója a településnek lehet. A falucska nem szerepelt a menetrendben, így furcsa volt, miért állunk. Nem csak nekem, a lakóknak is: kiálltak a kertek végébe, és a vonatot nézték. Régebben én is sokat néztem a szerelvényeket: a vasútállomásnál volt egy felüljáró, ott álltam, kihajolva a korláton bámultam a gépeket. Akkor menni akartam valahová, most már meg szeretnék érkezni.

Teljes szélességemben ráhajoltam az ablakra, és kinéztem, hogy kiderítsem, ki lett öngyilkos, vagy miért állunk itt a világ végén. A távolról vonathangot hallottam, úgyhogy még kijjebb dőltem. Hiba volt. BUHHH – csak ennyit hallottam, és ijedtemben reflex-szerűen hátralöktem magam. A hajam a légnyomástól össze-vissza állt, én meg néztem bután: beléptünk az EU-ba és a MÁV máris meghonosította a TGV-t? Persze nem, csak egy IC robogott el, de azért egy pillanatra olyan jó volt azt hinni, hogy mégis csak van haladás.

Ahogy döcögve mi is elindultunk, újra kihajoltam az ablakon. Az a fajta májusi napsütéses délután volt, amikor egyébként szinte mindenre allergiás vagyok, ami a levegőben van, de mégis olyan furcsa örömmel tölt el. Banális, de jó volt látni az orgonákat, a zöldellő búzát, hallani a madárcsicsergést, és jó volt érezni, hogy részese lehetek ennek. Becsuktam a szemem, hallgattam a komótosan zakatolva gyorsuló vonat zenéjét, és élveztem, ahogy a huzat belekap a hajamba és simogatja az arcomat. Csak magamra figyeltem, éreztem, ahogy a szél kifújja belőlem az elmúlt napok stresszét, fájdalmát, a borús gondolatokat. Teleszívtam a tüdőmet a friss vidéki levegővel, kimosva magamból a szmogot és a bűzt, és igyekeztem nem gondolni semmire.

Épp valami nagyon gagyi dalt énekeltem magamban, aminek az egyik sora az istennek sem akart az eszembe jutni, amikor valaki megkopogtatta a vállamat. Bosszúsan fordultam hátra, mert megint megzavartak. A nagydarab srác állt mögöttem. Az első, ami eszembe jutott, az volt, hogy sokkal magasabb, mint gondoltam. Simán átsétálhattam volna a hóna alatt, ha kitartja a kezét. Valószínűleg nagyon bután nézhettem a mellkasát (tovább nem jutottam felfelé), mert kicsit begörnyesztette a térdét, hogy majdnem szemmagasságba kerüljön velem, és valami vicces mutálós bariton hangon szólalt meg:
- Bocs, hogy megzavarlak a nagy elmélkedésben, de csöng a telefonod.
- A mim? Ja, a mobilom! – kapcsoltam, és próbáltam a kabin felé indulni, de a fiú elállta az utat. Erre ő is rájött, ezért amennyire tudott, az ablaknak simult, de még így is összeért minden testrészünk (pontosabban, az én egész testem ért hozzá az ő altestéhez), amikor elnyomtam magam mellette.

A fülkébe érve valóban az én telefonom csilingelt. Eltartott egy ideig, amíg a kupis táskámból előkotortam a készüléket. „Rejtett szám” – írta rajta. „Frankó” – gondoltam, - „remélem nem valami hülye telemarketinges talált meg.
- Tessék, Zora vagyok! – mondtam ezt olyan hangsúllyal, hogy simán hozzátehettem volna, hogy „mi a fenét akarsz”!
- Szia kislány! – szólt bele egy férfihang. Persze nem mutatkozott be, én meg az erős háttérzajtól nem tudtam nevet és arcot kapcsolni a köszönéshez.
- Szia. – válaszoltam zavaromban. – Mizu? – „Na, gondoltam, ennél több is eszembe juthatott volna.”
- Semmi. – felelte roppant ötletesen a kreatív kérdésre, még mindig beazonosíthatatlan módon. – Gondoltam, most nem számítasz rá, hát felhívtalak!
- Nem számítottam! – „Jó vicc, honnan számíthattam volna, ha nem tudom, hogy ki vagy. De most már ciki megkérdezni.”
- Amúgy, BOLDOG KARÁCSONYT! – kiabálta a hang, nekem meg leesett a tantusz. Ki is lehetne más, mint Ő, aki májusban képes ilyet mondani, és aki valóban a legváratlanabb pillanatokban hív fel, mondjuk, egy interjú alatt, vagy az államvizsga kellős közepén. Próbáltam úgy csinálni, mintha az első pillanattól kezdve nyilvánvaló lett volna, hogy ki Ő, és mintha nem vártam volna ezt a hívást hónapok óta, amióta utoljára találkoztunk.
- Remélem, nem zavarok! – folytatta. – Amint hallom, utazol. Hozzám?
- Háááát… - makogtam, és bármennyire akartam laza lenni, valószínűleg nem jött össze.
- Mindegy. Ma este úgyis nálam alszol el. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Szerettem ezt a magabiztosságot, de őszintén szólva nagyon zavart, hogy nem tudok és nem akarok neki nemet mondani. Próbáltam ugyan valami ellenkezésfélét produkálni, mégis tudtam, hogy alig másfél óra múlva ott fogok állni vele szemben a Déli Pályaudvar valamelyik peronján, és elfogadom, sőt, hálás leszek az egy éjszakás ajándékáért. Kedvesek leszünk egymással, sokat beszélgetünk és szeretkezünk, aztán másnap kikísér a vonathoz, megcsókol, és újabb hónapokig nem hív. Aztán, ha eszébe jutok, elővesz a szekrényből, leporol, és megint bebújtat maga mellé az ágyba.

- Nem is tudom, miért tűröm el, hogy ennyire ő irányítson mindent. – meséltem most már a magas fiúnak. – Én egy nagyon büszke ember vagyok, az „emancipált” nő, de ő, ő valahogy megbabonáz. Uralkodik rajtam.
A srác eléggé lesajnálóan nézett rám, de végül is értette, amit mondtam. Más kérdés, hogy érdekelte-e: így visszagondolva folyton a könyvét bámulta. Arra nem emlékszem, hogy miért kezdtünk el beszélgetni, vagy hogy én miért meséltem el neki az abszolút magánügyemet, az én titkos-titokzatos szeretőmet. Talán, mert már valakinek tudni kellett róla. Talán, mert egy idegennek könnyebben megnyílunk. Talán, talán…

Elmeséltem neki, hogy hogyan kezdődött. Egy bulin ismerkedtünk meg, és szinte azonnal összevesztünk azon, hogy szabad-e a konyhában cigiznem, ha ő is ott van. Aznap este nem is beszéltünk többet, de másnap mégis felhívott – hogy honnan tudta meg a számomat, az rejtély. Hirtelen nem is tudtam belőni, hogy ki ő, és őszintén szólva csak homályos emlékeim maradtak a buliról. Mindenesetre nagyon jót beszélgettünk, aztán a következő, meg az azután következő alkalmakkor is. Néha, mint haverok, néha, mint barátok, és néha, mint szerelmesek.

Egyszer aztán beállított hozzám. Majd kiesett a kezemből a kilincs, ajtóstul meg mindenestül, amikor megláttam a „meglepetések emberét”. Dél körül ért oda –én akkor keltem-, de aznap már nem beszélgettünk, csak sötétedésig szeretkeztünk. Hajnalban ment el: dolgoznia kell, mondta. Soha nem árulta el, mi a munkája. Nem tudtam a vezetéknevét, a címét de még a telefonszámát sem. Biztos élvezte, hogy titok lengi körül. Vagy CIA-ügynök volt. Pedig én akkor is kívántam volna, ha tudom, hogy utcaseprő, árufeltöltő vagy miniszterelnök.

Az első együttöltött alkalom után sokáig nem jelentkezett, e végül is újra felhívott. Hosszas beszélgetés után –mintha mi sem történt volna korábban- elhívott (rossz szó: kijelentette, hogy menjek) magához. Gondoltam, végre tisztázom, milyen a kapcsolatunk, de aztán a tervet a kimerítő ágycsata utánra halasztottam. Reggel a következő telefonbeszélgetésre, aztán pedig a következő találkozóra. Aztán az utána következőre, és így tovább.

- És hát itt tartok most. – summáztam a kölyökképű idegennek a történetet. – Most megint felhívott, és én sutba dobva minden tervemet a hétvégére, ma valóban nála fogok elaludni. Tudod, az a legviccesebb, hogy ő szinte mindent tud rólam, mert én nagyon könnyen megnyílok –itt a srácon egy „lááááátom” pillantást vettem észre- olyan dolgokat is, amit más nem. Én is ismerem, de mégis vadidegen.
- Ha érdekel a véleményem, - „Jééé, tud beszélni”- elsősorban magaddal kell tisztáznod ezt a kapcsolatot, és ha tudod, mit akarsz, elmondani neki is.
- Kösz, eddig már én is eljutottam. – mondtam enyhe gúnyos felhanggal, hogy nehogy már azt higgye, hogy ő csinálta azt a bizonyost a spanyolviasszal. Mindenesetre –látva rajta a meglepettséget a flegmaságom miatt- elmosolyodtam, és próbáltam hálásan ránézni. Elgondolkodtam, hogy miért tudok egy idegennek jobban megnyílni, mint mondjuk a barátaimnak, aztán arra jutottam, hogy azért, mert nem kell félnem a véleményalkotás súlyától. Aki szeret, az természetesen módon meg akar védeni minden fájdalomtól, ezért a monológom végén úgy kezdte volna, hogy „Zora, te hülye vagy, hagyd a fenébe ezt a fiút!”. A srác a fülkéből viszont nem ítélt el, mert nem ismert.

Már besötétedett, amikor Pestre értünk. Nagy levegőt vettem, magamra húztam a mázsás hátizsákomat, rámosolyogtam alkalmi barátomra –akit, mint annyi más embert- soha nem fogok újra látni, ő pedig jó szerencsét kívánt - mintha bányász lennék. A tömegben a kijárat felé vonulva próbáltam magabiztosságot sugárzó képet vágni, nem keresni őt minden pillantásommal, úgy üdvözölni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ma este találkozunk. Már majdnem a metrónál jártam, de ő még mindig sehol nem volt, ezért kezdtem azt hinni, hogy én értettem félre valamit, és mégsem akar ma velem lenni. Körülnéztem még utoljára, aztán nagyot sóhajtva indultam volna a mozgólépcső felé, amikor egy koszos kisfiú nekem rohant.
- Héééé! –kiáltottam rá (amióta „nagy” vagyok, rendkívüli módon élvezem a szigort gyerekekkel szemben). – Jobban is vigyázhatnál!
- Öööö… bocsánat. – mondta nem túl meggyőzően a kissrác, és nagy boci szemekkel nézett rám úgy, hogy kedvem lett volna megsimogatni a fejecskéjét. – Ez a nénié! – nyomott a kezembe egy fényképet, amin egy –bár ebben nem voltam biztos- számomra ismerős villamos-megálló volt. – Tessék elolvasni, mi van ráírva! – folytatta a kisfiú, aki még mindig ott állt velem szemben. Megfordítottam a lapot: „Tedd le a táskád a csomagmegőrzőbe, és gyere ide!” Aha, szóval játszani akar, hát akkor játszunk.

Meg akartam köszönni a kissrácnak a postás szerepet, de ekkor ő követelőzve kinyújtotta a markát felém:
-A bácsi, aki adta a képet, azt mondta, hogy a néni annyira fog örülni ennek a meglepetésnek, hogy biztos ad egy kétszázast.
Felment bennem a pumpa, szinte láttam őt magam előtt, ahogy vigyorog most rajtam. „No, megállj csak, háromszor adja ezt Ludas Matyi vissza!” – gondoltam, és behúztam a kisfiút az egyik boltba, hogy válasszon magának valamit. Szegénykém nem nagyon lehetett tisztában a Forint aktuális vásárlóerejével, mert egy 110 Ft-os csokit kért, ami mellé kapott egy rágót is. Kicsit hitetlenkedve nézte a kincseket, amiket még ott a boltban magába tömött, és csokis-maszatos kézzel egy gyűrött, ragacsos cetlit adott nekem:

- Ja, ezt is a bácsi küldi. – mondta teli szájjal, aztán elrohant. Kisimítottam a papírt: „1:0 J”

Teljesítettem a kérést és a pakkomat valóban leadtam a csomagmegőrzőben, azután a megjelölt villamosmegálló felé vettem az irányt. Odaérve mindössze két ember ácsorgott a járdaszigeten, és azt már messziről megállapítottam, hogy sajnos egyik sem lehet ő (bár egy olyan 70 éves bácsikában sokáig reménykedtem – mentségemre legyen mondva, jól tartotta magát). Tanácstalanul ültem le a kényelmetlen és hideg ülésre, és azon gondolkodtam, hogy nincs nálam annyi pénz, hogy Budapest összes utcagyerekét megvacsoráztassam, amikor egy taxi dudálni kezdett. Arra nézte, de nem ismertem a sofőrt, viszont az egyre gyűlő BKV-s népesség egyre idegesebben tekingetett a jármű felé. Már én is furcsálltam a percek óta tartó dudaszót, amikor a taxis megunta, és kiszállt az autóból.
- Kisasszony, abban a kapucnis kardigánban, magát várom! – kiabálta. Körülnéztem, csak rajtam volt ilyen ruhadarab, ezek szerint nekem szólt. „Na neee!” – gondoltam – „Taxira igazán nincs pénzem!” Elindultam felé, hogy megkérdezzem, hova kéne vinnie, és majd elmegyek inkább tömegközlekedéssel, de ő egy szó nélkül kinyitotta a hátsó ajtót, és be akart ültetni. Valószínűleg látta rajtam a meglepettséget és az aggodalmat, mert közölte, hogy a fuvar ki van fizetve, csak szálljak be egész nyugodtan.

Amikor beültem, és ő is, udvariasan megkért, hogy kössem a szememre a mellettem található kendőt.
- Miiii? Na ezt nem gondolja komolyan! – ellenkeztem.
- Sajnálom kisasszony, ez esetben nem vihetem sehova. Az úr, aki a taxit kérte és busásan fizetett, azt mondta, hogy játszani csak a szabályok betartásával érdemes. – válaszolta, bennem pedig forrt a düh. Szabályok, amiket ő állított fel! Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom: sms. „Kislány, vedd fel a kendőt! Ígérem, nem bánod meg!” Nem tudom, miért hatott meg ez a gyenge üzenet, de mégis feltettem a kendőt, ráadásnak úgy, hogy tényleg nem láttam semmit. Ha már egyszer csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen, nem?
- Helyes. – mondta a sofőr, és beindította a motort.
- És mit mondott az úr, hova vigyen? – kérdeztem, de persze nem gondoltam komolyan, hogy feleletet is kapok.
- Sajnálom, ennek az információnak a közlésére nem vagyok felhatalmazva. – válaszolta rendkívül diplomatikusan a taxis, aki valószínűleg azt hitte, hogy most FBI-osat játszik. Jelezve, hogy véget akar vetni a beszélgetésnek, bekapcsolta a rádiót.

A jó fél órás utazás alatt azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani Neki, amikor meglátom. Először is jól elküldöm a fenébe, mert jóformán elrabolt, azután bevasalom rajta a gyerekre költött pénzt és a csomagmegőrző díját. Már épp lejátszottam magamban az összes lehetséges forgatókönyvet, amikor az autó megállt. A sofőr kiszállt, valakivel beszélt, én meg azon meditáltam, hogy levehetem-e már a kendőt, vagy majd ha csak engedélyt kapok rá. Kinyílt az én ajtóm is, egy kéz megfogta a karomat és kisegített a kocsiból. Nem a sofőrt volt, ezt tisztán éreztem, mivel hallottam a másik ajtó csapódását, de még utánam szólt, mielőtt beindította az autót:
- Azt üzenik magának, hogy 2:0!