A londoni lány - 2. rész: Befogadva

Strauk Zsófia kényelmesen pihent karosszékében, miközben az elmúló éveken gondolkodott. Magányos társaságát egy csésze citromos tea és a kandallóban táncoló tűz gazdagította.

 

Alig három év telt el azóta, hogy szeretett Ellie nénikéje halála után megörökölte ezt a házat, mégis úgy érzi, mintha egész életét itt élte volna le. Lelki szemei előtt jelenlegi otthona valóságos kastély volt ahhoz képest az albérlethez, amiben régen lakott.  Azt még kunyhónak se lehetett nevezni. Sötét volt kis ablakokkal, dohos levegővel, penészes, koszos és persze papírvékony falakkal, amelyeken keresztül hallgatózás nélkül is hallani lehetett a szomszéd lakók mindennapjait. Ugyan volt benne néhány bútor, de ami fémből volt azt a rozsda, ami fából volt azt a korhadás ette meg. Ami pedig a kettő közül egyik kategóriába sem tartozott, azt a pók hálózta be.

 

A másik aggasztó tényező a főbérlő, Wilson úr volt. Külsőre '50-es lehet, borostás, a haja őszes, felül kopaszodó. Inget viselt, hozzá tréningnadrágot, zokni - szandál kombóval megfűszerezve. A koszos és ápolatlan ruházatához hozzá tartozott még egy állandó orrfacsaró bűz is. És hogy miért nem tisztálkodott? Azért, mert van hogy olyannyira megszomjazik, hogy azt nem tudja anyagilag finanszírozni. Így hát néha - néha eladott pár holmit. Hol egy poharat, hol egy széket, de volt hogy a fürdőkádat is. Nála házsártosabb emberrel aligha lehetne találkozni Londonban. Soha semmivel nem volt megelégedve. Ha megérdeklődnénk tőle a kedves egészségét, ő csak annyit felelne, hogy húzd ki a nyelved a seggemből, a bérleti díj fix. Viszont ha szótlanul elsétálnánk mellette, akkor azt hinné, hogy mi vagyunk az atyaúristen és a köszönés is márcsak luxus.

A munkát csak hírből ismeri, az albérlők pénzén éli napjait. Egyedül akkor nem lehet rá panasz, amikor a sok szesztől elnyomja az álom. Aztán másnap minden kezdődik elölről.

 

Jogosan felmerül az emberekben a kérdés, hogy miért is akar valaki egy ilyen személlyel egy fedél alatt lakni. A válasz pedig egy nagyon egyszerű indok: a szükségszerűség. Wilson úr háza ugyanis London központjában helyezkedett el. Mondhatni úgy is, hogy egy összekötő csomópont volt a város nevezetesebb pontjai között. Nem mellesleg aligha kaphatna azon a környéken az ember ilyen "jó" minőségő szállást, ilyen kedvező áron. Hiába, a szükség nagy úr, ahogy mondani szokás.

 

De térjünk vissza Zsófi jelenlegi lakhelyére. Itt ahogy belépünk a házba, balra található a tágas nappali, ahol szabadideje nagy részét szokta tölteni. Jobbra a konyha, mely igaz jó ha volt fele akkora mint a nappali, viszont mindene megvolt, ami egy remek ételhez kellett, a mikohullámú sütőtől kezdve a kenyérpirítón át, egészen a gofrisütőig. Az ajtóval szemben volt egy lépcső, mely az emeleti folyosóra vezetett. Itt volt a hálószoba, a fürdőszoba, egy kisebb gardrób, illetve egy padlásfeljáró, melyet egy kötéllel lehetett lehúzni. A berendezés javarészt Ellie néni hagyatéka. Zsófi csupán néhány ingóságot hozott magával egykori lakhelyéről. Olyanokat, mint az aloe verája, a kávéfőzője vagy a könyvei. Új lakhely, új élet. Minden a lehető legnagyszerűbben alakult ezen a legeslegjobb világon. Néha ugyan úrrá lett rajta a egyedüllét, de megtanulta elfogadni a magány társaságát. Háziállatokat nem akart tartani, mert ahogy ő fogalmazna: a madár nem tud relülni a kalitkában, azaz udvar híján attól tartott, hogy az állat nem érezné jól magát. A férfiak pedig...na az egy külön fejezetet érdemelne. Ígyhát egyedül a munkájának és a szenvedélyének, a virágoknak. Miközben életén és eltelt évein gondolkodott kint ugyanúgy szakadatlanul szakadt az eső.  Magában arra gondolt, hogy milyen rossz lehet most annak, aki valamilyen oknál fogva az utcán rekedt.

 

 

 

És láss csodát, ebben a pillanatban valaki kopogtatott...