BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

A Les-hegy titka 06. Visszapillantás

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. - Énekek Éneke

Ahogy oldalvást mentek a hegyoldalban, a fák kissé ritkultak, így ráláttak a szemközti hegyre. A hegyjáró megállította őket.
- Nézzenek oda! Ezt még meg akartam mutatni, mielőtt felérünk, talán megértenek belőle valamit. Látják azt a kis kápolnát? – és a kezével vezette a többiek szemét. – A legendák szerint még az első telepesek a hódoltság után építették, Szent Anna tiszteletére.
- Azt hiszem, látom… Szépen felújították – állapította meg a tudó.
- Délnyugatról ez a kápolna védte a falut a rontás ellen. A régiek úgy gondolták, hogy ha a falu határában keresztet vagy kápolnát emelnek, az meg fogja védeni őket. De a kő nem volt elég; mindig fát is ültettek mellé, hogy az élettelen és élő anyag együtt őrizzék az igazakat.
- Nem látom a fát, akármennyire is erőltetem a szememet… – jegyezte meg a férfi.
- Nem, és ennek oka van, egy talán igaz mese. Egyszer falusi beleszeretett egy asszonyba, s az asszony is megszerette őt, s bár lángolt köztük a szenvedély, az nem hagyta el a férjét. A férfi naponta elment a kápolna előtt, s szeretőjéért imádkozott, hogy szeretetük olyan erős legyen, mint az évszázados vadgesztenyefa a kápolna előtt, s addig is éljen, mint az a fa. Úgy mondják, hogy szerelméhez kötötte a fát.
- Nagyon szép és megható történet, még ha nem is egészen erkölcsös. Sőt, kifejezetten nem, nekem a vallásos emberek álszenteskedésére példa. Imádkozni és paráználkodni egyszerre? – jegyezte meg a tudó.
- A történetnek még nincs vége – folytatta a hegyjáró. – Ahogy meséltem, az asszony szerelmével megkötötte a férfit, a férfi a fát, de mind a ketten sorvadtak ebben a szerelemben, hiszen tudták, helytelen úton járnak. Egy nyár végi napon az asszony kitépte szívét és közölte a férfival, hogy nem folytatja tovább, a szerelmét a férjének tartogatja, még akkor is, ha tudja, hogy az sohasem fogja őt úgy ölelni, csókolni, mint a kedvese. És aznap éjjel hatalmas vihar csapott le a falura, de csodák csodája, nem okozott semmi kárt, egyedül a fát döntötte ki. Így mesélik.
- Igazi Deus ex machina – ismerte el a tudó. –  Egy emberileg megoldhatatlan konfliktust az isteni közbeavatkozás old fel. Szép mese. Azt hiszem, értem, miért mondta el. Egy kápolna, amiből minden második faluban építettek egyet, egy giccses szentkép, mégis ettől a mesétől egyedivé válik, mondhatni a szerelmesek romantikus zarándokhelyévé.
- Igen, azt hiszem ezen az úton először értettük meg egymást – nyugtázta boldogan a hegyjáró. – Van, amit csak ezekkel a mesékkel lehet megérteni. Ezek fizikailag nem mérhetők, történelmi források nem igazolják, mégis, ugyanolyan igazak. Majd mutatok önöknek köveket, csak attól függ, mit látnak bele, hogy mit képesek belelátni.
- De mi akármit is látunk bele, az igazság még ugyanaz marad. Én elképzelhetem, hogy ezen a hegyen egy történelem előtti erődítmény van, ettől még nem változik meg a múlt. Vagy volt, vagy nem.
- Ebben igaza is van – ismerte el a hegyjáró, – de a mesékre való nyitottság segít felismerni az igazságot. Aki ragaszkodik ahhoz, ahogyan a világot látja, az sohasem fog újat felfedezni. Legfeljebb szorgos munkával tisztáznia tud valami apró részletet, ami rajta kívül igazából senkit sem érdekel.
- És maga szerint vannak még álmai az emberek ilyen idős korában? – legyintett a tudó. – Huszonévesen még arról álmodtam, hogy a felfedezéseimmel megváltom az emberiséget, hogy rendkívüli Nobel-díjat kapok… Ma már csak az, hogy elkészüljek a tervekkel, hogy tartsam a határidőket, hogy kifizessenek, hogy megépüljön az út és kapjak újabb megbízatást. Már leszámoltam azzal, hogy bármi újat képes legyek létrehozni. Talán igaza van a barátunknak, hiába gúnyolódtam, az előbb: étel, ital, álom, elég ez a három. Csak én más dimenzióban fogalmazom meg ugyanezt. Tulajdonképpen semmi különbség nincs: a kutyák a csontokon marakodnak, a férfiak az asszonyokon, mi meg különböző elméleteken. Száz év múlva már senki sem fog emlékezni egyikre sem, trágyává válunk a föld alatt.
- És a mese? - kérdezte a férfi. - Lehet, hogy a ma képleteit már régen túlhaladja az idő, de a mesék örökké élnek.
- Na jó – bólintott a tudó, – ezt mondjuk mesélik talán kétszáz évig. De ha jönnek a harmadik világból a bevándorlók, és megváltozik a falu etnikai összetétele, ugyan kit fog érdekelni, hogy hogyan szerettek az egykor itt éltek?
- Igaza van… Csak fokozatok kérdése, hogy az életünk nyoma mikor tűnik el. Mégis, most még mesélik ezt a mesét. Engem érdekelne a vége is. Hogyan folytatódott? – fordult a férfi a hegyjáró felé.
- Pedig csak ennyi volt. Mire lenne még kíváncsi?
- Hogy mi történt velük azután. A nő boldog lett-e a férjével? A férfi el tudta-e felejteni?
- Azt mondják, a nő egyik napról a másikra megöregedett. Már nem volt kiért fiatalnak lennie. Megkeseredett. Ha az utcán találkoztak, gyűlölettel nézett felé, ha megemlítették a nevét előtte átkozódott, hogy az a hűtlen alak elhagyta.
- Nem értem… Nem ő szakított vele? – kérdezett vissza a férfi.
- De igen. Abban az időben azonban másképpen gondolkoztak az emberek. Az ember ember, az asszony pedig asszony, szólt a mondás. Egy nő tehetett akármit, mondhatott bármit, csak nő volt, akinek el kellett nézni a tetteit, a szavait nem lehetett számon kérni. De a férfinak mind a tetteiért, mind a szavaiért felelősséget kellett vállalnia, még a legkisebbekért is. A nő mondhatta, hogy szakít a férfival, de ez csak akkor lett végleges, ha a férfi is elfogadta ezt. És mivel csak ekkor vált hivatalossá, tulajdonképpen a férfié volt a szakítás felelőssége. Más világ volt még. A férfinak a falusiak még elnézték, hogy szeretőjévé tett egy asszonyt, de azt már nem, hogy elhagyta és boldogtalanná tette. Nem fogadta senki a köszönését, minden ajtó zárva maradt előtte, így el kellett vándorolni a faluból. Ennyi a mese.
- Tulajdonképpen szép történet – gondolkozott el a férfi. – Valamikor még képesek voltak szeretni az emberek. Ehhez képest a mai világunk rend nélküli és felszínes. Valamikor még a bűn is nagyszerű volt, egy szakításba évszázados fák dőltek ki, egy házasságtörés felmorzsolta a lelkeket. Mi miért nem vagyunk képes ilyen szerelemre? Miért a jobban-gyorsabban-olcsóbban elv alapján éljük meg a szerelmet? Azon gondolkoztam, hogy vajon a feleségemmel valaha megéltünk-e olyan pillanatot, ami túlmutat a felszínen? És azon is gondolkoztam, hogy egyetlen bűn milyen rombolásra képes. Hogy egykor egy csók, egy meztelen ölelés olyan súlyos vétek volt, hogy nem volt rá feloldozás. Ma meg már a szótárunkban nem is szerepel az a szó, hogy „jó”, legfeljebb olyan értelemben, hogy célszerű. Megkívánjuk egymást egy nővel, a testünknek és a lelkünknek is az a célszerű, hogy lefeküdjünk egymással, ez célszerű, nem ítéli senki sem el. Látszólag szabadok vagyunk, de közben mindennek eltűnt az értelme. Tudom, azt mesélte, hogy a nő megkeseredett, a férfi pedig hontalanná vált, mégis azt gondolom, hogy ők boldogabbak voltak így is, mert legalább a boldogtalanságot megismerték. Jól gondolom?
- Nem tudom, ez túl van azon a valóságon, amiben én élek – rázta meg a fejét a tudó.
- Nem tudom, ezen az úton nincsenek válaszok, csak kérdések – rázta meg a fejét a hegyjáró.
Folytatások
Apám sokat mesélt önről. Tudja, ő volt a harmadik azon az úton...
Annyi csapástól megtörve, meglátogatta őt a Szentlélek; és mert a csapásoktól nem lett keményebb, és nem küzdött önfejűen Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte a nagy irgalommal büntető Isten kezét, vétkeit emlékezetébe idézve föl-jajdult, és - amennyire emberi ítélettel helyesen meg lehet ítélni - szívének töredel-mével és vezekléssel bánta meg vétkeit. Valóban boldog kényszerűség, mely a javulásra ösztönöz. Mert valójában szükségszerű dolog, hogy akit a világ gyűlöl, azt Isten...
Ha szakadékkal találkozik, akkor ne essen bele. Ha patakhoz ér, akkor forduljon jobbra. Ha úthoz, akkor balra. A világ valójában sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Csak a mai korban próbáltuk meg barbár módon leegyszerűsíteni, megtisztítani minden feleslegesnek tűnő titoktól és mesétől, így viszont érthetetlenné válik a nagy leegyszerűsítésben.
Itt állunk ez előtt a valami előtt. Évtizedek óta járom a hegyet, mindennek kitaláltam már egy mesét, ami vagy igaz, vagy nem, ez már nem is izgatott. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. Nem számít. De itt van ez a valami. Talán egy ajtó, talán csak egy véletlen sziklaalakzat, nem tudom. Én félek megbolygatni, mert lehet, hogy valóban van valami mögötte
Gondoljon Macbethre. Igaz, hogy ma a neveknek nincs jelentésük, de nem is bilincselik meg a sorsot. Macbethnek királyságot jósolnak, és ő beleőrül ebbe, a barátjának, már nem emlékszem a nevére, azt jósolják, hogy a fiai királyok lesznek, de ő csak nevet ezen, és persze nem is lesz király, se ő, se a gyerekei. Megmaradt az áldott középszerűségben. Nem jobb, ha szabadon éljük az életünket, nem vagyunk jóslatok foglyai.
Előző részek
- Szóval – a tudó nagyon élvezte, hogy intellektuálisan megalázhatja a férfit, – a bűnöknek is lehet helye Isten, most a hipotézis kedvéért nevezzük így a magasabb rendű erkölcsi igazságot, tervében? - Tulajdonképpen igen. Végtére is Júdás nélkül nem lett volna feltámadás, hiszen halál sem lett volna. - Nem gondolja – mutatott a tudó az alattuk elterülő medencére, – hogy ezzel a világ összes gazemberségét alapjában véve helyesnek ítélte meg? Júdás nélkül nem lett volna megváltás, éljen Júdás!...
Itt nincsenek utak. Sok úton el lehet indulni, de kétszer nem lehet ugyanazon az úton eljutni a célhoz. Ezt magyarázom. Itt nincsenek térképek, csak érzések. Hogy, ha felfele megyünk, akkor célhoz érünk. Ha rossz érzés tölt el, akkor kerülni kell, mert leszakadt az út, vagy valami hasonló.
Nem arról van egyszerűen szó, hogy maga csak addig érzi magát férfinak, amíg újabb és újabb hódításokat tudhat a magáénak? Ugyanazt csinálja, mint nagyban az emberiség. Megszerez egy területet, civilizálja, azaz lerabolja, majd unottan, feneketlen éhséggel tovább akar állni, hogy újabb területeket hódítson meg. Most éppen bajban vagyunk, mert a globalizációnak köszönhetően gyakorlatilag az egész bolygót leraboltuk, tovább kellene állnunk, hogy újabb zsákmányt találjunk a naprendszerben, de...
...De minden viszonylagos – bólintott a tudó: – a háborúban a kitörő német és magyar csapatok képtelenek voltak megtenni azt a rövid utat, amit mi most könnyedén bejárunk. Ők akkor egy másik földön jártak, mint mi most. Nekik ez egy harctér volt, a többségnek alkalmas hely a piknikre, de maga mindenféle ősi titkokat lát ebbe. Régen sokat mondogatták, hogy Magyarország véráztatta föld, titkokat rejt, csak le kell ásni érte. De senki se tuja, hogy az ásó csontokat, töltényhüvelyeket, vagy...
Nincs unalmasabb, mint a tudomány. Mindig ugyanazok a törvényszerűségek. Egy után mindig kettő jön. Néha egy pillanatra felbomlik egy rend, de akkor is előbb-utóbb kiderül, hogy csak egy másik unalmas törvényszerűség áll a háttérben. Aki ezt felfedezi, azt ünneplik, mint egy új világ felfedezőjét, aztán elfelejtik. Vagy ami még rosszabb lesz, őt is unalmasnak tartják. Mégis. Minden tudóst ez a remény éltet: hogy felfedez valamit, ami, ha egy rövid időre is, de megtöri az agyonszabályozott,...
Hasonló történetek
Mindkettejüknek vannak ki- és bemenetei. Az övéi a szokásosak: szem fül orrlyuk száj pina segg. A kimenetek is mindennapiak: ujjak, kezek, lábfejek és nyelv. Karok. Lábak. Dolgok, amiket bele lehet dugni más dolgokba...
Ment is minden, mint a karikacsapás. Tényleg nem számítottak ránk, és tíz perccel a kezdés után már bent voltunk, a foglyokat bezártuk és elkezdtük az anyagok felpakolását. Ekkor csesződtek el a dolgok véglegesen. A levegő megremegett, és ahol eddig csak a puszta volt, most három céges csapat vette körül a bázist. Az egész bázis csak csali volt és tudták, hogy rá fogunk harapni...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned