A látogatás

1.

>Most szálltunk be. Elvileg 15 perc az indulásig. Egy ronda, kövér pasi ül mellettem, és izzad. Brr.
>Várlak!
>Rajtam nem fog múlni. Szeretlek.

Én is utazom: irány B., ahol egy konferencia keretei között végre megint találkozhatok Grétával. Gréta a barátnőm. Kicsit több mint egy éve ismerkedtünk meg, amikor stopposként felvettem őt és a barátnőjét a Balatonról hazafelé menet. Ő is egyetemre jár, ahogy én is (egy másikra), de én most épp külföldön vagyok, egy egész ösztöndíjas tanévre. Jó kis hely, a tanulással sincs gond, viszonylag jól viselem a távollétét is – persze leszámítva, hogy már ébren is róla álmodom, és lassan megbolondulok, annyira hiányzik a jelenléte, a hangja, az érintése... Éjszakai és nappali álmaimat bőven ellátják munícióval az emlékeim, és mióta megszerveztük ezt a találkozót, a fantáziám is.

>Hiányzol, kedves.
>Te is nekem, édes.

Hát tessék: ilyen és ehhez hasonló nyálas üzenetváltást teljesen random módon tudnék idézni szinte bármelyik napról. De persze nem csak ilyen visszafogottan írogatunk egymásnak.

>Megint rólad álmodtam.
>Remélem, szépet.
>Naná. Ha csak rá gondolok, majdnem elsülök.
>Akkor gondolj rá!
>Gondolok is. Rád. És nem vagy felöltözve, biztosíthatlak.
>Naná. 

És így tovább.

Bevallom, ez a konferencia valójában csak ürügy. Legfeljebb annyi tanulmányi, pláne tudományos haszna van, hogy megkóstolhatom egy másik tájegység helyi ételeit. Viszont nagyban (tulajdonképpen az egekig!) emeli a rendezvény vonzerejét, hogy Gréta eddig nem tudott eljönni hozzám látogatóba, erre a konferenciára viszont sikerült kibuliznia a részvételét. Jó egy hónapja csak ezt tervezgetjük, ezt várjuk, és most itt ülök a vonaton, már csak félórányira úti célomtól, és párórányira attól, hogy újra lássam az én kicsi barátnőmet.

Nos, igen, látni – azzal még nem is lesz gond. Egyéb akadály viszont derült ki bőven, természetesen csak mikor már éppen beleéltük volna magunkat a háromnapos non-stop (a látszat és a teljesítés kedvéért azért persze mégis némi szünettel megszakított) ágyban hentergésbe. Kiderült, hogy a konferencia és egyben a szállás is egy igencsak konzervatív, katolikus helyszínen lesz, valahol egy szép, kietlen, elzárt (hogy ne mondjam ebben az összefüggésben: Isten háta mögötti) helyen, és a konferencia szervezői – érthető módon – kimondottan ragaszkodnak ahhoz, hogy ne sértsük meg vendéglátóink ilyesfajta érzékenységét. Így tehát nemhogy „koedukált” szobák nem lesznek, de írd és mondd, külön épületben szállásolják el a pasikat és a csajokat, a bejáratok előtt várhatóan egy-egy kerub áll majd lángpallossal, vagy valami ilyesmi.

Felteszem, bele is őrülök, ha végre újra találkozom az édes Grétával, de csak láthatom, és nem vehetem megint birtokba azt a csodás, finom, adakozó testét. Szép kis kihívás, mondhatom.

>Milyen ruha van rajtad?
>Találd ki.
>Oké. Szerintem fekete bugyi piros mintával, meg a fekete melltartó, amit annyira szeretek levenni rólad, aztán lássuk csak… van fölötte egy fekete trikó, ami kiváló betekintést enged az édes melleidre, ha ügyesen föléd hajolok, miután levettem rólad a beatles-es hosszú ujjú pólót, és persze előbb a szürke kötött pulóvert. Van rajtad harisnyanadrág is, nagyon jól áll (nekem is a gondolattól), aztán sötétkék farmer a szuper kerek fenekeden, amit annyira szeretnék most megsimogatni. Egyébként pedig bakancsban vagy.
>A melltartó stimmel. De a többi is tetszik. Főleg az a simogatós rész. Nagyon várom a találkozást.

2.

Azt egyelőre sajnos – a fentebb vázolt okokból – nem tudtam leellenőrizni empirikusan, hogy vajon tényleg stimmelt-e a melltartó, viszont a lélegzetem így is elállt, amikor végre találkoztunk. A reptérről kisbuszokkal hozták be a konferencia résztvevőit, és én ott fagyoskodtam a parkolóban, amikor végre Gréta is kiszállt. Hosszú szárú csizma volt rajta (nem bakancs); fekete farmer (nem sötétkék); és nagyon klassz kabát, ami kiemelte a szerelmem csodás alakját. Fekete haja vidám incselkedéssel kunkorodott ki a kötött sapka alól.

Ölelés, visszafogott csókolás, még egy kis ölelés, kibontakozás – úgy véltük, ennyi belefér a nyilvános interakcióba, amit szürke csuhába öltözött kommandós szerzetesek erkölcsrendészeti közbeavatkozásának kockáztatása nélkül megengedhettünk magunknak és egymásnak. Persze csak viccelek: nem láttam sehol ilyeneket (pedig mókás lenne), viszont amióta megérkeztem, tényleg éreztem az egész helyen a szexmentesség kimondott elvárását. Maradt hát a beszélgetés; volt bőven mit mondanunk egymásnak, de mivel magyarok is bőven voltak a résztvevők között (ugyan hol nincsenek?), igyekeztünk nem túlzottan szókimondóan fogalmazni. Még jó, hogy van wifi: mehetnek az üzenetek végig a három nap során.

Korlátozott találkozási lehetőségeink: étkezések, plenáris ülések, workshopok (persze hogy együtt választunk), séta a –5 fokos hidegben és tíz centis hóban, ahol nagyjából méterenként ütközünk bele sétáló, beszélgető, okoskodó, vitatkozó, dohányzó konferencia-résztvevőkbe.

Természetesen igyekeztünk mindegyik lehetőséget a lehető legjobban kihasználni. Közben pedig mentek az üzenetek.

>Hiányzol. Pedig itt vagy mellettem.
>Te is nekem. De itt vagy mellettem.

Igen, már megint ilyen nyálasak is. Meg ilyenek:

>Tudod, mire gondolok most?
>Mire?
>Arra, hogy szeretnélek a számba venni, és addig nyalogatni és szopogatni, amíg csak vissza bírod tartani. Sőt, még tovább.

És közben ültünk a konferencián, és megpróbáltunk úgy tenni, mintha követnénk a vitát, én meg ráadásul megpróbáltam úgy ülni, hogy ne látsszon, mennyire nem fér a nadrágomba az, amit az üzenet oly érzékenyen érintett.

Este, vacsora után még kimentünk sétálni a sötétbe, kihasználva minden pillanatot, amikor úgy gondoltuk, hogy nem keltünk megütközést azzal, ha csókoljuk és simogatjuk egymást, mint két gőzölgő gyapotbála kesztyűs kezekkel. (Marha hideg van odakint, na.)
– Hát, ez nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Megőrülök, annyira vágyom rád – mondtam.
– Én is rád – felelte ő, és újra csókolt, jó hosszan, érzékien, mohón, forrón. Nem fagyott össze a szánk.
– Biztos, hogy nem tudok felmászni hozzád valami ereszcsatornán?
– Még ha tudnál is, nem tudom, mit szólna hozzád a szobatársam. Nem szívesen venném be a buliba, és szerintem te sem, amilyen bányarém. Egyébként is odafagynál félúton.
– Azt inkább kihagynám.

Így váltunk hát el az első este: ő jobbra a lányok épületébe, én balra, a nemek szerint elkülönített másikba. Most pedig csak arra figyelek, hogy a szobatársam (nekem is van sajnos, egy egyébként egész jó fej koreai srác) valamennyire azért tudjon aludni a szüntelen üzenetváltásaink miatt világító mobilomtól, és ne veszítsem el a fejemet, kirontva a mosdóba, hogy végre könnyítsek magamon a beteljesületlen vágyakozás miatt.

3.

>Nem vettem bugyit.

Ez az üzenet várt másnap reggel a telefonomon.
Kell-e ennél hatásosabb ébresztő?
Az étkező felé bandukolva azon gondolkodtam, vajon mi hasznom származhat ebből a fejleményből jelen körülmények között. A tálcámat megpakolva szétnéztem, keresve Grétát, de nyomát se láttam.

>Az igen! Viszont merre vagy?

Semmi válasz.
Gréta sehol.
Visszamentem fogat mosni, átöltözni, aztán irány a plenáris.
Még mindig sehol.
Szünet.
Még mindig sehol.
Workshop. Mindjárt kezdünk.
Még mindig sehol.

Már éppen kezdtünk, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Gréta.
Szoknyában.
Harisnya nélkül.
Nagyjából ennyit bírtam elsőre felfogni az öltözékéből, ami összességében, egy átlagos napon a „csinos!” megállapítást hozta volna ki belőlem, ám most érthetően másra koncentráltam, amikor leült... ráadásul kivételesen nem mellém, hanem velem szemben.
És keresztbe vetette azt a gyönyörű kis csupasz lábát. Ó, ügyes kislány ez! Nem látszott ott semmi akció közben sem! De amit a lelki szemeim láttak a testiek mellett, az több volt, mint amire fel voltam készülve. Minden kis mozdulatára, minden újabb lábátrendezésére leizzadtam, alig bírtam ültömben maradni.

>Megőrülök érted! Meg akarlak baszni. Most.
>Gyere ide, és bassz meg. Most.

Természetesen nem tettem. De biz’ Isten nem sok hiányzott.

A workshop végeztével együtt mentünk ki a teremből, át az étkezőbe.
– Hogy tetszett? – kérdezte nevetve.
– Életemben nem éreztem magam ilyen nyomorultul – válaszoltam. – De életemben nem élveztem ennyire, hogy nyomorultul érzem magam.
– Szeretlek.
– Én is.
– Délutánra azért melegebb cuccot veszek fel.

Ebéd alatt végre már tudtam a szoknyáján és a lábán kívül máshová is nézni, főleg hogy volt köztünk egy asztal, ami jótékony fizikai akadályt jelentett ebből a szempontból.
A délutáni workshop előttre egy kis sétát beszéltünk meg, a parkolóban találkozunk fél kettőkor.

Fél kettő előtt öt perccel ott voltam. Ahogy mentem a parkoló felé, a szemem sarkából, egy gazdasági épületnek tűnő gazdasági épület előtt mintha Grétát láttam volna – ó, igen, biztos, hogy ő az –, ahogy egy szakállas, helyinek tűnő fickóval beszélget. Na, ez aztán a meglepetések napja. Ki a fene lehet az? Na, majd megmondja. Próbálkoztam egy-két integetéssel, hátha felém néz, és észrevesz, de ha meg is látott, nem adta a jelét.

Fél kettő után öt perccel aztán (pedig nem az a késős fajta ő sem) kezet ráztak; a szakállas elindult az erdő felé, Gréta pedig felém.
– Ki volt az az ősember? – kérdeztem tőle, egy kicsit talán bántottabb hangon, mint amit magamról feltételeztem.
– Miféle ősember? – kérdezett vissza ártatlan tekintettel, de kicsit mintha játékos pillantással is. Esküszöm, ő tud ilyet: egyszerre a kettőt.
– Akivel beszélgettél az előbb.
– Ja, hogy az az ősember? Hát az titok.
– Titok.
– Az bizony. Megyünk sétálni?
– Persze – öleltem át megenyhülve, és indultunk az erdő felé, de nem az ősember után, hanem a másik úton. – Szóval már titkaid is vannak?
– Eddig is voltak. És előbb-utóbb az orrodra is szoktam őket kötni.
– Mint a bugyidat?
– Mint a bugyimat.
– Már attól is boldog lennék, ha az orromra kötnéd a bugyidat.
– Ne légy gusztustalan.
– Tudod, hogy értem.
– Persze hogy tudom.
És nagyjából így folytattuk tovább a napok óta igencsak beszűkült témájú beszélgetésünket a nagy hidegben.

4.

Az utolsó nap reggele. Ma is üzenet várt:

>Van egy meglepetésem. Felkészültél?

A tegnapiak után ugyan mire számíthattam? Grétám, hát lehet rád eléggé felkészülni?

>Kíváncsian várom. Te vagy a legjobb.

Nem úgy, mint tegnap reggel, Gréta már ott várt az étkezőben, egy félreeső asztalnál. Nem úgy, mint tegnap délelőtt, látványban semmi meglepetés, ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna nekem még mindig, és egyre inkább – hát még így kiéheztetve! – szemkápráztató, étvágygerjesztő, izgató.
Az volt.
– A következő a helyzet – kezdte aztán a lány. – A tegnapi ősember egy itteni karbantartó.
– Mindjárt gondoltam. És ő kezdett ki veled, vagy te vele?
– Ha félbeszakítasz, később fogod megtudni, milyen meglepetéssel készültem. Pedig szerintem örülni fogsz neki.
Vigyorogva jeleztem: befogtam.

– A szobatársam, tudod, akit nem akartunk bevenni harmadiknak, az a nem annyira világszépe, nem éppen észlénynek kinéző csaj, mint kiderült, igazából egy földre szállt angyal, csak nem ismertük fel. Legalább tudjuk, hogy tényleg vannak bajszos angyalok.

Kuncogás.

– Na mármost. „Angel” tegnap ebéd után, amikor fölmentem átöltözni, azzal fogadott, hogy jelentőségteljesen rám nézett, és megkérdezte, hogy mikor voltam veled együtt utoljára. És hogy mikor találkozunk legközelebb. Megmondtam neki, ha már úgy nézett ki, hogy így rátapintott a lényegre. Hümmögött egy kicsit, aztán kicsit olyan izgulósan, szégyellősen belekezdett. Ő már volt itt, többször is: konferenciákon, sőt nyaralni vagy telelni is voltak itt a szüleivel. A lényeg az, kapaszkodj meg, hogy ennek a konferenciatelepnek van ám néhány kis különálló, megbúvó erdei kunyhója. Amit külön is ki szoktak ám adni azoknak, akik egyedül érkeznek, és magányra vágynak. És ezek a kunyhók fűthetők ám. És van ám kulcsuk is. Méghozzá a karbantartónál, aki elő szokta készíteni a kunyhókat a vendégeknek. És az én angyali szobatársam ráadásul ismeri a karbantartót. És amikor ezt elmondta, érdekes módon elpirult. És szerinte beszéljek vele, mondjak el neki mindent, mert szerinte jó ember, és ezekről a kunyhókról tudja, hogy nagyon tetszene nekünk. És erre még jobban elpirult. Többet nem volt hajlandó elárulni, csak annyit mondott, hogy ha beszélek a mi kedves és szerinte megértő ősemberünkkel (ő persze nem így nevezte), mondjam meg neki, hogy ő küldött hozzá.

A kávém kihűlt, a reggelim érintetlenül hevert a tányéron. A szám valószínűleg tátva, és ha valaki megméri a pulzusomat, feltehetően orvosi konzíliumot hív össze sürgősséggel.

A szőrmók végighallgatta Grétát, aztán bólintott, és annyit mondott, hogy délután egy órától kettőig rendelkezésünkre áll a fantáziadús névre hallgató Kettes Számú Kunyhó, kb. húszpercnyi erdei sétára a főépülettől. Befűtve.

Mint egy álom.

A délelőtt nagyjából a szőrmóktól kapott térkép memorizálásával, valamint intenzív, infarktus közeli, feszült várakozással és vágyakozással telt. Aztán végre eljött az idő: kesztyűs kéz a kesztyűs kézben, keveset szólva, ballagtunk a kitaposott havas erdei ösvényen a kunyhó felé. Ami egy emelkedő után, megbújva várt minket. Igen, mint egy álom.

Alig találtam be a kulcslyukba, és a kezem elsősorban nem a hidegtől remegett. Odabent kellemes meleg fogadott, és legalább ilyen kellemes környezet, de ebből nem sok mindent fogtunk fel. Mert amint becsuktuk magunk mögött az ajtót, téptük le magunkról-egymásról a sapkát, a sálat, a kesztyűt, a kabátot, a cipőt, a csizmát, a nadrágot, a zoknit, a harisnyát, a felsőt, az alsót, a bugyit, a melltartót, és végre mindent levetkőzve öleltük egymást, szorosan, talán durván is, de egyikünk se bánta; éreztem, ahogy Gréta körmei a fenekemet, hátamat karmolják; magamhoz szorítottam az édes kicsi testet, mohón csókoltam-nyaltam és harapdáltam, ahol értem, aztán letepertem odaadó, engedelmes asszonyomat, széttártam a lábait, és már toltam is bele a péniszemet, ami olyan kemény volt, mint még talán sosem. Nem finomkodtunk, nem óvatoskodtunk. Lihegés, csattogás, cuppogás, egyre több nyögés és kiáltás hallatszott, és ez csak tovább hergelte a vágyat bennünk, ha még volt hová hergelni. De már nem sokáig volt tovább: csillagokat láttam, miközben úgy éreztem, végtelen sugarakban lövellem bele Grétám forró puncijába a magot, de csak mozogtam, mozogtam benne tovább szerszámommal, míg végül kimerülve terültem el, még mindig benne maradva, kedvesemet ölelve, simogatva lassú, kielégült mozdulatokkal.

Gréta pár perc múlva lejjebb csúszott a karjaimban, és mélyen a szemembe nézett. Még mindig nem szóltunk semmit, mintha az elmúlt hónapok üzenetváltásai és az elmúlt napok kényszerű szóbeli érintkezése kimerített volna minden lehetőséget, és utat készített volna a szó nélküli érintkezés oly sokáig gátak mögé szorított áradatának. A tekintete is érintés volt, amit a csókja követett, és nem hunyta le a szemét, hanem a hosszú csók közben is a szemembe nézett, pillantása hívott, kért. Odalent pedig máris éreztem a megújuló vágy ébredezését.

Most nyoma sem volt a sürgető vadságnak, amivel az előbb estünk egymásnak. Az imént még nem finomkodtunk, most viszont a finomság ideje jött el: kínzó éhségünk csillapítása után jöhetett a fő fogás, a séf kedvence, az ínyencfalat. A hátára fektettem Grétát, és lassan megsimogattam a hasát az ujjaimmal, felülről lefelé, majd alulról fölfelé. Azután a jobb melle felé indultak az ujjaim, és a tenyeremmel alulról fogtam meg a kicsi halmot. A bimbó ágaskodva emelkedett ki az ismerős, nagy, rózsaszín udvarból. Fölé hajoltam, és a nyelvemmel kezdtem játszani vele, majd a számba vettem, szoptam, óvatosan meg-meg is harapdáltam, miközben a kezemmel is masszíroztam, simogattam, kényeztettem kedvesem cicijét. Aztán a másik mell felé indultak az ujjaim, nyomában a csókjaimmal, és körkörös mozdulatokkal édesgettem azt is. Gréta halkan sóhajtott, majd a tarkómnál fogva lefelé irányította a fejemet. Amit eddig csak mellékesen fogtam fel, most teljes valójában szemem elé tárult: a szerelmemnek még arra is volt figyelme és energiája, hogy egészen simára borotválja a punciját, csak egy kicsi sávot hagyott meg a szeméremdombján, mintegy vakvezetőként. Csupasz ajkait először ujjaimmal érintettem, simogattam, majd megcsókoltam, és nyelvemmel nyalogattam körbe-körbe, nyálazva és egyre nyitva rajta, míg hamar feltárult a merevedő csikló, és alatta a nedvesen csillogó nyílás. Kényeztettem tovább, körbe-körbe, a csiklóját nem érintve, míg kissé remegő kézzel megint közelebb nem húzott magához Gréta. Most már az ujjaim vették gondozásba nemcsak a csikló környékét, hanem magát a csiklót is, simogatva, finoman dörzsölve, majd nyelvem, szám következett, miközben ujjaim a bejáratban jártak, és közben a feneke lyukát is meg-megérintettem. Egyre növekvő intenzitással, kitartóan játszottam vele, meg-megmarkoltam fenekét, combját, tártam szét combjait, hogy még mélyebben hozzáférjek puncijához. Most a lentebbi lyukához letévedt a nyelvem is, és ahogy nyalogattam, láttam, ahogy néhányszor meg-megrándul a puncija. Aztán hirtelen eltolt magától, feltérdelt, és most én dőltem hátra, ő pedig lábaim között hajolt rá közben már fickósan álló farkamra. Kezébe fogta, megcsókolta, aztán szájába vette, és nyalta-szopta behunyt szemmel, testével az ütemre ringatózva. Kezével meg-megszorította a golyóimat, és ő sem fogta vissza magát, ujjaival a fenekem felé is el-elkalandozott. Lassan rajtam volt a sor, hogy megállítsam, mielőtt elveszítem az uralmat az irányítás fölött. De nem pihentünk: lábait átvetve ölembe ült, és hátradőlve, karjaival támaszkodva meglovagolta a nyálától csillogó, a gyönyörű igénybe vételtől vöröslő, sajgó péniszemet, csípőjét felém-felém tolva az általa diktált, egyre gyorsuló ütem szerint. Megfogtam a fenekét, és most törökülésben ültettem őt az ölembe; teljes könnyű testsúlyával csúszott rám, én pedig még húztam közelebb, lejjebb, majd toltam feljebb magam, egyre mélyebben, belé. Így mozogtunk, és közben csókoltam, simogattam apró, táncoló melleit, karcsú nyakát, élvezettől kipirosodott arcát, levegőt kapkodó száját, kéjesen kalandozó nyelvét.

Aztán megint megálltunk, feltérdelve fordította felém fenekét, én pedig ráhajolva, félig mellé, félig rátámaszkodva hatoltam bele hátulról az édes, csupasz punciba, fel-felszabadítva egyik kezemet mellei, hasa, feneke felváltott simogatására. Megint gyorsult a mozgásunk üteme, gyönyörünk hangjai egyre fokozódtak, és egyszerre megint ott találtam magam háton fekvő kedvesemen, és csak basztuk, basztuk egymást, hol oldalra, hol egymásra hengeredve, hol csókolva, hol szorítva, hol karmolva, hol harapva. Megint közeledett a csúcspont, és úgy éreztem, ő is közel jár már. Farkam meg-megremegve spriccelte a maradék spermát Gréta puncijába, és mi csak mozogtunk, mozogtunk tovább, amíg csak bírtuk szusszal.

Pár perc kellett megint hozzá, hogy magamhoz térjek, de ezzel így volt a kedvesem is.
– Éljenek a bajszos angyalok és szakállas ősembereik – mondta Gréta halkan.
– Vivát – értettem egyet a megállapítással.
– Még lepedőt is terítettek a kanapéra. Micsoda előrelátás – tette hozzá, én meg csak most vettem észre az alattunk valamiért jócskán összegyűrődött, vastag lepedőt, amire bőven jutott mindkettőnk nedvéből. Aztán a szemem az órára tévedt.

Négy percünk maradt kettőig. Négy perc az újabb hosszú várakozásig. De már tudom, hogy van, amire érdemes várni.

>Még négy hónap!
>Már csak négy hónap!
>Így is lehet számolni.
>Találj ki minden napra valamit, amit szeretnél velem csinálni, amikor majd hazajössz.
> Valami pajzánságot?
>Naná.
>Hmm. Oké. A konferencia óta eltelt napokat is beleértve?
>Te mohó állat. Imádlak.