Történetek
a a
2012.12.05 | badam987 | Regény | Megtekintések száma: 826
A kőtrónus I.fejezet Septimus császár utolsó útja
A császári palota nagy csarnoka leginkább templomhoz, mint trónteremhez volt hasonló. 100 lépés volt az út a bejárattól a megszentelt körig, ahol a csarnok oldal és kereszthajója találkozott, innen még ötven lépés volt a kőtrónus, ami most üresen állt. A csarnok magas volt, karcsú oszlopok tartották a főhajót, rajtuk az egykori császárok szigorú kőszobraival, a birodalomalapító Eudorus Imperatortól kezdve az utolsó, kihagyott helyig, amire majd Septimus császár szobra kerül.
A csarnok ezen a nyári délelőttön zsúfolásig megtelt, az egész birodalom útra kelt, hogy búcsút vegyen a császártól. Septimus a második, a Pomonus dinasztia kilencedik császára több mint fél évszázadon át uralkodott egy kontinensnyi birodalmon, melyet keletről a végtelen óceán, nyugatról a hold tengere, északról a fagyos tundra, délről a forró sivatag határolt. Hosszú uralkodása békésen telt, a császár igazsággal kormányzott és igyekezett egységet teremteni széthúzó és állandóan torzsalkodó népei között, legyen szó akár a birodalmi nemesekről, a mindig békétlen északi hadurakról vagy a déli kereskedő fejedelmekről. Három feleségtől és számtalan ágyasától tíz fia született, négyen fiatalon haltak meg, az öt gyermek, akik az ágyasoktól születtek és még csecsemők vagy totyogó babák voltak, pár órával a császár halála után eltűntek az asszonyok házából, az anyákkal együtt.

Ezek után egy 11 éves kisfiú, Optius lett a trón egyetlen örököse. Az anyja Flora, immár császári özvegy, a néhai Septimus császár harmadik felesége volt. Hosszú volt az út, amíg idáig eljutott, egy déli kereskedőfejedelem lányaként született, az apja öt éves korában ajándékként küldte a császári palotába, a kislány az asszonyok házában nőtt fel, és 15 éves korára már az udvar legszebb lánya lett. Igazi forró, déli szépség volt, lángvörös hosszú hajjal, formás, telt alakkal, hatalmas barna szemekkel, amikkel úgy tudott nézni, mint egy ártatlan bárányka. Kevesen tudták, hogy ezeket az ártatlan szemeket pillantok alatt el tudta önteni a harag és a dac vad tüze, azé a vad dacé, amivel a lány túlélte az asszonyok háza összes intrikáját, kikerülte az ágyasok és császárnék halálos csapdáit, és egészen a császárnéi trónig küzdötte magát.

Az ártatlanság már rég eltűnt a nagy barna szemekből, ahogy állt a szent kör közepén felállított ravatal mellett, szorosan markolva kisfia vállát, ellenségesen mérte fel a körülötte állókat. A ravatalt a birodalmi nemesek vették körül, a birodalom legnagyobb urai. Tízen voltak, öt birodalmi és öt északi nagyúr. Lavernus, Licornus, Tiburnus, Eponus és Palicus, a birodalmi urak azoknak a vezéreknek voltak a leszármazottai, akikkel hajdan az Iliodus nép, mely a birodalmat uralta kikötött a hold tengernél és megalapította az első királyságot. A családjaik azóta voltak a király első emberei, a császárné szinte mindig valamelyik család lányából került ki, ahogy a magasabb rangú ágyasok is. Az öt északi urat, Rőtszakállú Thorvaldot, Hosszúbaltájú Snorrit, Aranyhajú Ulfot, Acélkezű Haraldot és Nagylábú Morderedet maga Septimus császár emelte a birodalmi nemesek közé és vette be a királyi tanácsba, hogy megbékítse a lázongó északiakat, és hogy még jobban a birodalomhoz kösse őket, a fiaikat a birodalmi urak lányaival házasította össze, a lányaikat pedig a fiaikhoz adta, így már nemcsak szövetség, hanem atyafiság is összekötötte a két népet.

A császári özvegy kívülálló volt ezek között a nemesek között. Nem tartozott egyik családhoz sem, déli volt, akiket mind az északiak, mind a birodalmiak megvetettek. Amikor Mutina császárné, a Tiburnus család sarja megfulladt egy körtétől (amit a rossz nyelvek szerint maga Flora nyomott le a torkán) az ősi szokás szerint valamelyik birodalmi családból kellett volna választania, de a nemesek azt is elfogadták volna, ha északról jön az új császárné, ehelyett a császár kedvenc ágyasát emelte maga mellé.

Flora tudta, hogy férje halálával új háború kezdődik ezúttal a fiát kell trónra emelnie és megvédenie, és úgy döntött az első nyilat ő lövi ki ebben a háborúban.
Pontosan délben, amikor a nap sugarai megvilágították a szent kört, a birodalmi nemesek a vállukra vették a császár hordágyát, és a gyászkürtök szomorú zenéje és a főpapok és szerzetesek kántálása mellett elindultak kifelé, a palota előtti térre, ahol már felállították a halotti máglyát és leölték az áldozati állatokat. A díszes hordágyat szomorú menet kísérte, húsz hófehér halotti ruhába öltözött lovag, a császár vértestvérei, vagyis a legszemélyesebb testőrök csapata, akik a császárral együtt égtek el a máglyán, hogy védelmezzék majd a soha vissza nem térés útján, ami az Egyetlen isten palotájába vezet. A lovagokkal együtt öt asszony is a menetben haladt. Ez volt az első nyíl a háborúban.

A császár halálakor az asszonyok házát feloszlatták, az előkelő ágyasok visszatértek a családjukhoz, aki pedig gyereket szült, azt gazdag hozománnyal férjhez adták, a gyermekét pedig az új férj a magáénak ismerte el, így a kicsinek nem volt többé joga a trónhoz. Akiknek nem volt hová menni, az asszonyházban maradtak, többnyire szolgáló ágyasként. Ezek a nők az asszonyházban élték le az életüket, itt öregedtek meg, és ha egy császár meghalt, a legöregebbek abban a megtiszteltetésben részesülhettek, hűségük és szolgálatuk jutalmaként, hogy elkísérhették a császárt az utolsó útjára és a máglyán elégve, az Egyetlen isten palotájában szolgálhatták tovább.

Most azonban nem öregasszonyok, hanem gyönyörű, fiatal leányok vonultak a máglya felé, az asszonyház legelőkelőbb ágyasai, egy-egy minden birodalmi nemesi családból. A leányok szemmel láthatóan nem vették kitüntetésnek a máglyahalált, rettegve próbáltak ismerős arcokat keresni a tömegben, a lovagok szorosan körbefogták őket, néhányat, köztük Eponus nagyúr egyetlen leányát, aki a császár gyermekét hordozta a szíve alatt támogatni kellett, hogy nehogy elessen.

Az Eponusok voltak az elsők a birodalmi nemesek között, nekik voltak a legnagyobb birtokaik, maga Eponus Magnus nagyúr a királyi hadak fővezére volt, és a várost védő fellegvár kapitánya. Az öreg mindent megtett, hogy megmentse a lányát, azzal érvelt, hogy a leány terhes, tehát az anyával együtt a magzat is meghal, az Egyetlen pedig megtiltotta, hogy gyermekeket áldozzanak neki, a főpapok és a mesterek azt válaszolták, hogy csak a megszületett gyermek számít gyermeknek, ha az anyja hasában ölik meg az nem gyilkosság, a császárné pedig azt vágta az arcába, hogy a császár nyílván örülni fog, hogy a gyermekével együtt teheti meg az utat.

De nemcsak Eponus gyászolt, minden család elveszetett valakit ezen a temetésen. Licornus a királyi pecsét örzője és Palicus a császári tanács priorja, vagy is a császár helyettese, szintén a lányukat gyászolták, Lavernus, a déli végek kapitánya az unokahúgát, az öreg Tiburnus, a néhai Mutina császárné bátyja pedig az unokáját siratta. Az apák és anyák tehetetlen, néma gyűlölettel nézték, ahogy a félelemtől, szinte őrjöngő lányaikat (a császárné megtiltotta, hogy elkábítsák őket) a máglyához vonszolják és megkötözik. A lovagoknál erre nem volt szükség, engedelmesen körbeülték a máglya tetejére helyezett hordszéket, és lassú, komor gyászénekbe kezdtek. Az északiak némán figyelték a jelenetet és áldották a jó szerencsét, hogy nem küldtek ágyasokat a császárvárosba. Északon is ugyanígy égették el a halottakat, de az áldozatok mindig önkéntesek voltak. Úgy gondolták, hogy a császárnő azzal, hogy áldozatra kényszeríti ezeket a nőket szentségtörést követ el, ráadásul a sikoltozás megzavarja a temetés ünnepélyességét is. Az északiak szerint, akik nagy része még mindig pogány volt, az ilyen szertartás gyűlöletes az istenek előtt. 
Miután mindenki elfoglalta a helyét és a papok elvégezték a szükséges szertartásokat, meggyújtották a máglyát. A harangok zúgása, a lányok sikolyai, a lovagok gyászéneke és a papok kántálása szörnyű hangzavarral töltötte be a teret, ahol lassan terjedni kezdett a füst, az égő bőr és hús fojtogató bűze. Majd a hangok elnémultak, a lovagokból, ágyasokból és a császárból nem maradt más mint csontok és hamu, amit összekevertek és egy urnában a néma testvérek templomába vittek ahol a többi császár is pihent.

A császári özvegy elégedetten vonult vissza a szállására. A császárnői termekből a császár halála napján ki kellett költöznie, az új otthona a palota egyik félreeső tornya volt, amit az özvegy császárnéknak tartottak fent. 
A mai napon sikeresen végezte be a harcot, amit aznap kezdett el, amikor 15 évesen először a császár hálókamrájába vezették. Mindenkit eltüntetett, aki az útjában állt, a császár előző házasságából származó fiai a néma testvérek templomában pihennek, az ágyasok kölykei, anyáikkal zsákokba varrva a Küdon folyó mélyén, az utolsó trónkövetelő pedig az anyja méhében égett el.

Ma megnyert egy háborút, de tudta, hogy holnap, ha összeül a királyi tanács, új háborúba fog menni. A szövetségesei Desiderius a kancellária vezetője, Flavius a kincstárnok, Phoebus a testőrség parancsnoka és a legszentebb atya, az Egyetlen legfőbb papja már várták az özvegyet. Egyikük sem született nemesnek, közrendűként érdemeik és a császári özvegy kegyéből kerültek az udvar legmagasabb pozícióiba, kaptak nemesi címet és birtokokat.

- Nos Urak – kezdte az özvegy és intett, hogy üljenek le – Holnap összeül a királyi tanács, hogy régenst válasszon a császár nagykorúságáig. Mit várhatunk?

- Nem kérdés, hogy egyetlen jelölt lehet a régenségre felség – mondta volna az atya, de az özvegy egy intéssel véget vetett a hízelgésnek

- A birodalmi nemesek soha nem választanának meg régensnek, a mai nap után különösen nem. Maguk közül fognak régenst választani, engem rövid úton megölnek, valószínű, hogy titeket is, és a kezük között a fiamnak sem jósolok hosszú életet. Mit tehetünk ez ellen?

- A tanács 15 főből áll – kezdett számolni a kancellár – A régens beiktatásáig császári felséged, az öt északi és öt birodalmi nemes, a tiszteletre méltó atya, Primus a nyugati területek, és Loric az északi uradalom főpapja. A nemesek nem fogják felségedet támogatni, ahogy Loric sem

- De hát Loric főpapként az én emberem, azt teszi amit mondok neki – csattant fel az atya

- Loric északi, és azt teszi amit a hűbérura Mordred mond neki.

- Tehát két szavazatom van – összegezte az özvegy, majd Phoebushoz fordult – Elküldtelek az északiak szállására, mire jutottál velük?

- Azt mondták a birodalmi rokonaikat támogatják a választáson – mondta halkan – Próbáltam meggyőzni őket, de a követeléseik lehetetlenek voltak. Azt akarták, hogy hívjuk haza a kormányzót északról, vonjuk ki az összes légiónkat a határ menti erődökből, engedjük, hogy összehívják a gyűléseiket és a kormányzó helyébe saját maguk közül válasszanak vezért.

- Nem mondtam neked, hogy ígérj meg bármit, amit kérnek?

- Nem hittek nekem felség. Azt mondták, nem érik be többé a sötét hátsó szobákban elsuttogott homályos ígéretekkel, azt akarják, hogy a császári özvegy adja ezeket az ígéreteket írásba, azt hirdessék ki a nép előtt és az Egyetlen templomában tegye le a legszentebb esküt, hogy mindezeket megtartja, ahogyan azt Fulvius császár is tette, amikor kiadta az északiak kiváltságlevelét. Ha ezt elfogadjuk, akkor még ma éjjel üzennünk kell nekik, és akkor addig nem jelennek meg a tanács ülésén, amíg a levelet ki nem adtuk és az esküt le nem tettük.

- Mit számít az, hogy ott vannak e vagy sem? – kérdezte Flavius

- A szokások szerint a tanács döntései csak akkor érvényesek, ha a 15 főből legalább tíz jelen van. Ha az északiak és Loric nincs ott, a tanács nem dönthet a régensről.

- Nem adhatom meg az északiaknak amit kérnek – mondta az özvegy – Ezzel lemondanék mindenről, ami a fehér hegységen túl van. Az esküt sem tehetem le, mert ha megszegném egész észak ellenünk jönne, kiegészülve a birodalmi urak seregeivel, az Egyetlen isten haragjáról nem is beszélve.

- Ez csak egy eskü – vonta meg a vállát Phoebus

- Ez nem csak egy eskü ostoba – torkollta le az atya – A legszentebb esküt az Egyetlen előtt teszed le, aki megszegi, átkozottá válik. Egy ígéretet meg lehet szegni, egy lázadást is el tudnánk hárítani ami ezzel járna. A legszentebb eskü megszegése zászló lenne az ellenségeink kezében, még a saját népünk is ellenünk fordulna, és az egyház sem támogathatná tovább a császárnét, saját magamnak kellene megátkoznom!

- Csak kifogásokat hallok urak, de megoldást egyikőtök sem tud – mondta, most már lángoló szemekkel az özvegy – Egyikőtök sem fogja fel, hogy mi a holnapi nap tétje. Reggel összeül a tanács és délre vagy régens leszek, vagy halott. Egyetlen út van, hogy túléljük a holnapot.

- Az, ha a birodalmi nemesek maradnak holtan a tanácsteremben – fejezte be a császári özvegy mondatát a kancellár

- Pontosan – bólintott

- Felséged azt akarja, hogy a tanácsteremben öljük meg a birodalmi és az északi nemeseket? – kérdezte döbbenten az atya

- Jól értetted

- De hát ez lehetetlen felség, szentségtörés vért ontani a tanácsteremben

- Nem fogunk vért ontani emiatt nem kell aggódnod – mondta a kancellár – Emlékezz csak Publius császárra. Amikor összehívta a tanácsot, az ősi szokás szerint körbe adta az egyetértés serlegét, amibe bort és a temetésen leölt bika vérét keverték. A nemesek ittak belőle, ő azonban nem. A borban méreg volt, Publius egy csapásra megszabadult az elégedetlenkedőktől. Nem folyt egy csepp vér sem.

- Azok más idők voltak, ha megöljük a tíz nagyurat a rokonaik és a kíséretük felkoncol minket, olyan vérfürdő lenne amit még nem látott a város – ellenkezett továbbra is az atya

- Nem, ha jól szervezzük meg – mondta a császári özvegy – Egyszerre kell lecsapnunk, és egyik sem maradhat életben. Az egész csak szervezés kérdése. A tanácsülést reggelről áttesszük délre, és az urakkal együtt meghívjuk a feleségeket és a gyerekeket is, hogy amíg mi tanácskozunk, vendégül lássuk őket az asszonyházban. Ha a méreg hatott lezárjuk a városkapukat, megöljük az asszonyokat és a gyerekeket az asszonyok házában, a kíséretet pedig a szállásaikon.

- Védekezni fognak

- Nem fognak védekezni, a szokás tiltja, hogy a birodalmi nemesek fegyvert hozzanak a városba, és a meglepetés ereje is a mi oldalunkon lesz. Estére nem marad senki, aki veszélyt jelenthet a fiamra. A birtokaikat hozzánk hű lovagok kapják, északra pedig sereget küldünk, és telepeseket. Holnap egy csapással levágjuk a kígyó fejét, nincs több ígéret, nincs több alkudozás.

- Mi lesz a fellegvárral és a városi őrséggel? – kérdezte Phoebus – Ők Eponus emberei.

- Csak amíg Eponus a kapitányuk. Amint meghalt a régens parancsára átveszed Eponus posztját, onnantól neked engedelmeskednek. Ezt rád bízom. Te vagy a testőrség parancsnoka, a te embereid dolga, hogy lezárják a hidakat és a kapukat és megöljék akit kell. Ha nincs elég embered, akkor van éppen elég gazember az alsó városban, fogadj fel annyit amennyire szükséged van, de vigyázz, hogy ne fecsegjenek. Mindennek titokban kell maradnia. Desiderius, te még ma éjjel szedj össze minden megbízható írnokot a kancellárián és szerkeszd meg a szükséges parancsokat. Legszentebb atyám a te dolgod, hogy az asszony házba csald a nőket és a gyerekeket, és a te felelősséged, hogy a méreg a serlegbe kerüljön. Nem hibázhattok, ez a játék mindannyiunk bőrére megy. Megértettétek a feladatot?

- Megteszünk mindent felség, amit parancsolsz – mondta Desiderius

- A sorsunk egy a tiéddel nagyasszonyom – mondta Phoebus

- Akkor tegyétek a dolgotokat – mondta és elbocsátotta őket.

Odakint a város néma volt a gyászidő alatt minden mulatozás, zene, tánc tiltva volt. A császári özvegy szokatlan nyugalmat érzett, amikor nyugovóra tért. Az elmúlt napok nehezek voltak, szörnyűbbnél, szörnyűbb döntéseket hozott és tudta, hogy ezzel az utolsó paranccsal elindított egy gépezetet, amit már nem állíthatott le, ami vagy magasabbra emeli, mint valaha is képzelhette, vagy elpusztítja mindennel együtt, amiért harcolt. Győznie kell, és győzni is fog, nincs más választás. Tudta, hogy bűnös, tudta, hogy könyékig véres kézzel jutott el a kőtrónusig, nem lehet, hogy mindez a semmiért legyen. A cél szentesíti az eszközt, de csak akkor, ha elérik azt a bizonyos célt.

A holnapi nap az ellenségei vérével fogja tisztára mosni, értelmet és célt fog adni minden bűnnek, amit elkövetett. Ha veszít értelmetlenné válik minden amit elkövetett. A végzet vezette idáig a kezét, és nem fogja engedni, hogy a cél előtt engedje el.

Holnap ilyenkor nem lesz senki aki gúnyolni merje a kis senkit, a déli szajhát, holnap estére minden ellensége halott lesz, a fia trónja pedig biztosítva. Ezt már akkor eldöntötte, amikor a császár meghalt, megjárta a kötelező köröket az északiakkal és a birodalmi nemesekkel, de tudta, hogy akármilyen döntést is hoznak, veszniük kell. Csak az ártalmatlan, aki halott, és nem hagy senkit aki bosszút álljon értük.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között aludt el, az özvegyek tornyában, Flora özvegycsászárné.
Hasonló írások
Hozzászólások
(4) bemba100
2014-04-16 00:58:37
Hello,
How are you today? My name is Penda
I saw your profile on my search for a nice and trusted person so i decided to write to you, I will like you to write and tell me more about yourself direct to my email.( pendabemba) (@) (yahoo.com )
from there i will reply you with more of my details and pictures,
I will be waiting to receive your email,
Have a nice day.
miss Penda

thanks

aaaaa

Helló,
Hogy van ma? A nevem Penda
Láttam a profilt keresni egy szép és megbízható ember, így úgy döntöttem, hogy írok neked, én szeretném, ha írni és mesélj még magadról közvetlenül az e-mail címemet. (Pendabemba) (@) (yahoo.com)
Onnan fog válaszolni neked több az én részletek és képek,
Én is arra vár, hogy megkapja az e-mail,
Have a nice day.
miss Penda

köszönöm
(3) Marokfegyver
2012-12-05 16:05:15
Szívesen eltekintek az írásjelektől, amelyektől a szerző is gyakran eltekintett. (Nagy igazság: ne írjon összetett mondatokat az, aki nem ismeri a vesszők helyes használatát!) Talán éppen ezek a nem mindig indokoltan alkalmazott, hosszú mondatok okozzák, hogy kifogyott a szusz, és ugyanazon szavak ismételgetésével biztosítod a gördülékenységet, pl: "...a dac vad tüze, azé a vad dacé...", ilyenkor ellenkező hatást lehet elérni, hiszen az olvasó visszalépést érez.
Összességében kissé távolságtartóan szürkének érzem a történetet, s nem szeretem, ha olvasás közben nem látom, akár egy filmet... de ez a későbbiekben bizonyára változni fog.
(2) D.S.
2012-12-05 14:27:16
Nekem a stílusa nem tetszett, a történet tovább is érdekel.
(1) mariusdyne
2012-12-05 10:35:12
Szia!

A rövid leírás alapján döntöttem úgy, hogy elolvasom az írásod. Számomra furcsa volt, hogy egy fantasy világ keveredik a Római birodalomra utaló elemekkel (nevek, császár, légió, stb.)ez miatt a szemem előtt a filmekből ismert ruházatú emberek jelentek meg, s nem egy fantasy világbeli karakter. Bár lehet épp ezt akartad. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, tetszett. Néhol ugyan részletesebb kifejtést is szívesen olvastam volna (pl.: a máglyán elégetésnél), illetve voltak elemek amelyek némileg sablonszerűek (vértestvérek--> trónok harcára emlékeztet). Persze ez utóbbi egy fantasy írás esetében nehezen elkerülhető, illetve más könyvek hatása miatt véletlenül is belekerül. Mindenesetre ígéretesnek tűnik, és ha egy kicsit jobban szabadjára engeded a fantáziádat, akkor sok jó dolgot kihozhatsz ebből.
Persze ez csak az én véleményem, és mivel én is írok, szintén fantasy témában és még kezdő vagyok, így megeshet, hogy elkövetem ugyanazokat a hibákat, mint te, ezért nem kell megfogadni minden tanácsomat. :)

Üdv,
Marius
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak