Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A nők bosszúja, 1. felvonás. történetnek a folytatása.
(Fantázia történet)
A történet a fantázia szüleménye, BDSM és Horror keveréke, de alapvetően a horrorba tartozik....
Lecsúsztam a fal mentén, és széttárt lábakkal csupasz fenekemmel a padlóra ültem. A fejem...
Sziasztok! Ez egy skicc, az első írásom. Szeretnék rá őszinte kritikát kapni! A történetet...
Friss hozzászólások
Materdoloroza: Pedig én is vártam a folytatás...
2024-03-27 22:41
Dr. Stephen P. St.John: Sajnálom, hoyg nem tette egyér...
2024-03-27 20:43
lalityi9346: Várom nagyon a folytatást!
2024-03-26 17:27
kaliban: Hát ez q..va gyenge, a helyesí...
2024-03-24 15:19
golyó56: Tetszett. Folytatás?
2024-03-22 11:42
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A Kán 3.

Lüktet a szemem. Érzek magamban minden kis eret, ahogy a zúzódott csontok körül feszengenek, akár valami túlhúzott halászháló. Csak a gondolataim nincsenek meg, sötétség ül bent is, kint is.
Aludni akarok.
Azt hiszem.

Aztán lassan a zúgás abbamarad, és összevissza karistolt emlék-szellemek kezdik kergetni egymást körülöttem. Képek arcokról, tompán nyögő emlékeket húzva maguk után. Először egy kopaszt látok, azt mondja „Dúgjál Kottye!”. Aztán gunyoros fanyalgással a kezembe nyom egy sárga kis könyvecskét, „ennek hasznát veszed”. Másik férfi arc, szakállas; savanyú izzadtságszag, túl édes parfümmel keveredve, azt mondja „Ezért kellesz te.” Átfut a megdöbbenés kicsit megkésve, fordít egyet a gyomromon. Aztán lovakat látok, valami mély hang a hátam mögött szól, „meg kell tanulni lovat lovagolni.”
Valami megmelegszik belül, ez eddig a legjobb érzés. Lányillattal telik meg az orrom, mellettem áll valaki, érzem a kezét az enyémben. Oldalra akarok nézni, rá, de a fejemet nyomja a hideg kő, amin fekszem, nem tudom elfordítani.
Nyögve áthemperedek, csak azért is, a vállam iszonyúan fáj, tépi le saját magát a helyéről. Még mindig itt áll, ráteszi a kezét, már csak sajog. Köszönöm. Látom az arcodat, közel van. Szia. A vérrel ne törődj.

A látványomtól megijed a mosoly a szája szélén, elbújik a szeme mögé, várja, hogy mondjak valami vicceset. Vajon meg szabad csókolni? Nem tudok hozzá közel hajolni, a fejem érzem, csúszik a hideg kövön.
„Egész ügyes voltál ma, kis kozák.” – csicsergi, színpadiasan felhúzva fitos orrocskáját. – „Ma csak tizennégyszer pottyantál le.”
Villámgyors puszit kapok, puhát érzek az arcomon, és valami meleg csíkot, ahogy folyik le rajta a számhoz. Esik? Az ablakból látom, a zivatar-függöny pocsolyákat dagaszt az ügetőn, ő azzal a hogyishívják lovásszal suttog. Csalódottság és féltékenység keveréke nyilall a vállamba. Fáj. Csak áltattam magam. Végül is én, olyanhoz, mint ő…
„Csönd!” – torkol le, betapasztja a számat, nem az ujjával. Milyen finom a bőre, elbódít, körbeölel az illata mindenütt, puha és meleg az ajka, a sóhajtásait ízként érzem. Kár, hogy ezen a hideg, kemény kövön kell feküdnie,
„Ne haragudj” – kérek elnézést érte.
„Miért?” – kérdez bele a nyakamba, milyen finom.
„Miért tettél úgy, mintha jó lenne?” – Ugye nem te is csak azért, mert azt mondták.
Mérgesen ég a szeme, fölpattan és belém rúg. Oroszul ordít:
- Budjes gavaritj! Zádjéjes, ty kuvsjn! – újabb rúgás, most már nem látom magam előtt őt, csak egy bakancsos lábat látok. - Budjes gavaritj!
Csattog az arcom, az ütések hangjára emlékszem, arra is csak egy darabig, aztán elfogy a külvilág és csak a hideg marad a helyén.

Udvari séta. Ennél legfeljebb az ebéd a nagyobb büntetés. A mínusz húsz fokban az embernek az arcára fagy, milyen napja volt addig, ezeket olvasgatjuk egymásról. A rabok jó része nagyobb volt nálam, formátlanná izmosodott alakok, túl egyszerű, vagy éppen túl bonyolult lélekkel. Hogy ne fagyjanak álmosra, jobb elfoglaltság híján egymást verik. Ha valaki elesik, a pajtások körbeállják, rugdossák pár percet, nehogy odadermedjen. Én, mivel az őrökön kívül mindenkinek tabu voltam, inkább futottam, vagy ha az nem ment kapkodva bicegtem.
Mikola.
Így hívják. Mikola Nemtudomki. Alig egy napot töltöttem Kijevben, várva és félve az apámmal való találkozást, mikor előadták mi is lesz a nemes feladatom.
- Testvériség érdeke, - fordította Vorone egy szakállas fickó krákogásokkal szaggatott mondatait. – hogy az oroszokkal barátság legyen. Volt közös üzlet, nem sikerült, most Nagyorosz fia börtönben. És Nagy Kán, mutat testvér példa. Kozák hagyományos. Saját fiát is börtönbe enged. Amíg Nagyorosz fia, Mikola ki nem jön, te is bemész. Te leszel pecsét barátságra. Ezért kellesz te.
A szakállas állítólag apám közvetlen titkára volt. Az öreg keveseket enged a közelébe, valóságos kultusz lengi őt körül, akárki beszélt róla, mindig lesütötte a szemét.
Vorone még a kezembe nyomott egy kis, borító nélküli, sárgára vénült könyvecskét, ’Tanuljunk könnyen gyorsan oroszul’, aztán faképnél hagyott. Alattam lepusztult szobák váltották egymást, hideg vagonok, fekete ablakos kisbuszok, végül ki tudja melyik részén a másvilágnak, egy betonvárban kötöttem ki. A túlzott önsajnálatot megelőzendő, ájulástól ájulásig vertek, mint később megtudtam vallatás gyanánt, papára sokan kíváncsiak. Aztán orvosi javaslatra lecsökkentették a „budjes gavaritj” (beszélni fogsz) foglalkozások számát havi egyre, végül úgy fél éve már teljesen abbamaradtak. Ezért kellesz te.

Sok idő telt el - csodálkozva tapasztaltam a külső, belső érést, elsajátítottam az orosz nyelvet, sokan dicsérték, hogy undorító kiejtéssel - míg az egyik egyforma színű napon különös vendégem érkezett. Egyenesen a fegyházigazgató irodájába vezettek, ott egy sötét bőrkabátos, magas alak várt rám, nekem háttal, az íróasztal papírjait sodorgatva. Szénfekete haja volt, mely túlért a nyakán, a végén kócolódott csak, egyébként egyenes szálú. Akár egy démon - jutott eszembe.
- Jó mulatsz itt? – kérdezte évődve, továbbra is háttal. A magyar szó fejbekólintott, hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni.
- E. – szerettem volna mondani. Végre megfordult.
Alexander volt az. Végigmért, valami olyasmi arccal, ahogy egy antik tárgyat szokás, a megbecsülést leszámítva, majd summázta a véleményét:
- Úgy nézel ki, mint egy kapkodva sminkelt hulla.
- Mi…mi… - furcsa volt újra magyar szót ejteni. – Mit keresel itt?
- Mikolát kiengedték. Tegnap.
- Hol van Viki? Jól van? Van róla képed?
- Hogy jön ez ide?
Sehogy. Igaz. Egy pillanatra elfelejtkeztem magamról. Arról, hogy nincs. Nem is létezett. Csak egy régi baromság volt.
- Valami jogi suliba jár.
- És szép? Boldog? Van valakije?
Van, vagy nincs, mit sem számít. Régi baromság. Alexander mosolyog. Tegye.
- Holnap visznek ki innen, valószínűleg egyből a reptérre. Onnan nem tudom hová, de… - itt szünetet tart, várja, hogy közbe kérdezzek. Aztán mivel hallgatok, folytatja. - …de ami a lényeg ott lesz az apád is. A kán.

- És?
- És te meg fogod ölni. – a szavai jeges ítélet, a szeme már a hóhéré inkább. Volt időm rajta gondolkozni, kinek mi lehet az érdeke, Alexander volt ebben a sötét folt, ez most tisztult kissé. Már csak azt nem tudtam, mivel akar rávenni.
- A Kottyét hagyomány szerint nem nagyon ellenőrzik, ráadásul egyenesen a hűvösről jössz. – Felteszi a lába mellett nyugvó fekete táskát az asztalra és precíz nyugalommal kotorászni kezd benne. – Kapsz egy rejtett pisztolyt, látod, ilyen csuklópánton van. Ide nézz, ne a táskát bámuld! Ezt megnyomod és hopp! előugrik a kis játékszer, pont a kezedben. Három cső, három lövés, ennyinek elégnek kell lennie. Próbáld meg minél közelebbről és a fejé…
- Miért?
- Lehet, hogy golyóálló mellény…
- Nem! Úgy értem, miért tenném ezt meg neked?
- Nem nekem. – szűri a fogai között, továbbra is a kis szerkezetet mustrálva. – Magadtól akarod majd, jobban, mint bármi mást. Én csak adok hozzá eszközt.
- Miért fogom akarni!?
- Kettő okból. – feleli, abbahagyva a csomagolást. Egy fényképet tart az orrom alá. – Az első, a kis románcod. (a képen két meztelen hempereg egy tóparton) Mi ott voltunk. Ők is tudnak róla. Meg ki tudja még ki. És mivel a csaj a te gyenge pontod (mint azt bemutattad az előbb is), amint maga mellett tud az apád, kinyíratja. Emlékszel, régen azt mondtam, ne hagyd, hogy nő legyen a gyengéd?
- Ez hülyeség! – tiltakozik mindenem. Nem azért, mert érdekelt, mert bármi is. Csak egy. A sok közül.
- A második ok. – folytatja ügyet sem vetve rám. – Ha golyót küldesz belé egy hajszálad sem fog meggörbülni. Merthogy a vére vagy. A tetted pedig kozák szemmel igény a trónra. Persze körülötted vérfürdő lesz, de ami a lényeg, más nem lévén belőled akarnak majd kánt csinálni. Mi pedig kihozunk, a hangyaboly meg úgy dől össze, hogy rásegíteni is alig-alig kell. És végül még búcsúajándékként új életet is kapsz, turbékolhatsz szabadon a kis picsával, senkit nem fog érdekelni.
- Ki vagy te? – a szavai festette képek betelítették a fejemet.
- Elég annyi, hogy közösek az érdekeink. – a semmit adó válaszhoz még megeresztett egy mosolyt, aztán a táskával együtt kiment.
Az irodában nem volt időm töprengeni, sietve felcsatoltam a pántot, a biztonság kedvéért a bokámra, nehogy észrevegyék, amikor visszavezetnek a cellába.

Embert ölni. A lövöldözést annak idején játéknak vettem, akarattal nem gondolva bele, hogy egyszer valakire kelljen. Az éjszakát végigvirrasztottam. Úgy döntöttem, bármit is tegyek végül, mostantól szerepet fogok játszani, azt, amit elvárnak, vagy én jónak tartok. Úgy teszek, mintha az életem színdarab lenne, mintha nem fenyegetne semmi, legfeljebb a taps elmaradása a meghajlás után. Másnap hűvösen fogadtam a két kísérőmet, a repülőn beszéltem csak velük keveset. Megtudtam, hogy Lengyelországba megyünk, a kán egyik kastélyába, napok múlva díszestélyt rendeznek ott az orosszal, ünnepelve a két fiú szabadulását. Egyre inkább kezdtem úgy látni, hogy a fényes, jelmezes tragikomédiának az az este lesz a záró felvonása. Aztán meghajlás. És taps.

Lengyelországban, a szolid öt fokot kánikulának éreztem, az erős szél ellenére is pulóverben sütkéreztem, töltődve a langyos levegővel, amit végre nem fájt belélegezni. Késő őszre járt, mint megtudtam három és fél évet voltam bezárva. Csak? jutott eszembe rögtön. Három év elég ahhoz, hogy szinte már kívülállóként gondoljak vissza önmagamra, az élményeimre? Vorone szakállt növesztett, más jegyeiben alig változott. Nem tudom, mit éreztem iránta, volt benne megvetés és barátság is. Ő láthatólag örült nekem.
- Koottye! Jól kinézni! – lelkendezett.
-
- Háhá. Beszélni széporosz? És szépukrán?
-
- Ocsen Csorószij! Csak kiejtésed undorító. Beszélj inkább velem magyar. Mit szenvedtem én, mire megtanul. Attól lettem kopaszáá-háháá-háá. Ne légy szomorni. Elviszlek dúgni! Az kell vidámságnak.

Szőke lány volt, tetszett, hogy az, bár valószínűleg festette. A kozák előbb megvárja a magáét, - így mondta Vorone - hogy a nő élvezetet okozzon. Beleképzeltem magam, hogy én vagyok akár a kán, akár valamelyik tuskó embere, és lefitymáló ábrázattal néztem, ahogy túljátszott kéjelgéssel kigombolja az ingem és végignyalja a mellkasom. Zörgő bordákig lesoványodva, tele fehéres hegekkel, mekkora átverés ez a vonzalom. Az ajkai cuppogása a bőrömön, az arcába hulló szőke haj, megmagyarázhatatlan, kongó, éhségszerű érzést kavartak bennem, olyan ismerős volt, és mégis hidegen más. Mielőtt a nyakamhoz ért volna, ellöktem a fejét magamtól. Nem szeretnél engem? A hátára feküdt és az ujjaival széthúzta a vágatán a hússzirmokat. A fojtogatás odabent elmúlt. Ez csak egy nő. Idegen. Közönséges. És vonzó. A puncim már nagyon szeretne. Angolul beszélt. Szeretnélek leszopni.
Tedd. Te idegen.

A hajamat fazonra nyírták, kaptam selyem öltönyt, még ékszereket is, habár az előtt nem hordtam soha. Az egy rövid hétnyi kényelem és a háromszori étkezés bár csodás változást hozott, beesett szemeimmel még mindig úgy festettem, mint egy kialvatlan fiatal, aki éjjelente a számítógép előtt görnyedve erotikus novellákat írogat egy internetes oldalra. A pisztolyt a csuklómra erősítettem, az öltöny ujja tökéletesen takarta. Azt mondták az estély előtt a kán fogad. Hát igen. Az utolsó felvonás. Persze körülötted vérfürdő lesz, de ezzel ne törődj.

A kastély hatalmas, régi mívű épület volt, előtte kövezett körforgalom, ahol most a lovas kocsik elmúltával limuzinok követték egymást. Nyolc óra. A nyitás kilenckor, sokan már megérkeztek hamarabb. Mint megtudtam, nem csak az alvilág képviselteti magát, sőt. Színészek, gyármágnások, sportolók, politikai személyiségek, mind, akár feldíszített, mozgó-beszélő kellékei a programnak, úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lenne, kik a házigazdák. Talán néhányuknak nincs is.
Émelyeg a gyomrom, ahogy átvonulunk testőrök kíséretében a hallon, aztán fel a kétszárnyas, múzeumi lépcső együttesen. Mindenhol kíváncsi, páváskodó tekintetek, zavartan próbálok a szerepemre koncentrálni, lekezelő pillantás, felhúzott orr. Át hosszú folyosókon, díszajtók tucatjain és a helyszín egyre sivárabb, árnyasabb tónust vett, nyilván csak az elülső részt újították fel pompázatosra.

A protokoll testőrség szálanként leválik, végül, mire egy sötét szobába érek, észre veszem, egyedül vagyok. Illetve mégsem, az ok szemben villanyt kapcsol. Fekete öltöny, fekete szaténing. Fekete szakáll. Sötétített szemüveg. Jó lehet neki.
- Remélem érted, amit mondok. – oroszul beszél, idegesítően belekrákva a mondat végébe. Bólintottam, ő folytatja, olyan hangon mintha listát olvasna. – Részt veszel az ünnepélyen. Átadod atyád üdvözletét mindenkinek, és mondod, hogy gyengélkedik, de televízión követi az eseményeket. Különösen Szirij úrral, az orosszal beszélgetsz sokat. Mondod, hogy örömmel mentél te is a börtönbe, hiszen ez egy kozáknak nem büntetés. Ott leszünk többen, ne aggódj, de ezeket magadnak kell mondanod. Mindenkivel legyél kedves, de tartózkodó. Világos?
Átfut rajtam a méreg, érzem az izzadságcseppet a hátamon lecsorogni, érzem a csuklómon a pánt szorítását is.
- Azt ígérték, láthatom az apámat. – a hangom remegett, igyekeztem minden szónak nyomatékot adni.
- Ehh. Undorító a kiejtésed. – jegyzi meg. – Nem láthatod most.
- Ennyi talán járna, azok után, hogy…
- Nem! – csattan fel dühösen. – Nem jár neked semmi! A nemzetségért tetted, amit kell, és ennyi. A Kánod utasított, te pedig engedelmeskedsz!
- Ha a kán utasít, engedelmeskedem. – felel hűvösen a színész. – De egyelőre csak egy temetkezési vállalkozót látok. Aki elfelejti, hogy a Kottyével beszél.

A dühe elpárologni látszott, gúnyos, fölényes mosolynak adva át a helyét a sápadt képén. A szavait finom undorral fűszerezve döfködi belém:
- Te egy idióta vagy. Kottye..háh-háh. Nem vagy te senkinek a vére. Csak kellett valaki, akivel eljátszuk a Kán fiának szerepét. Látni akarod? Háh. Itt áll előtted az egyik. A Nagy Kán, bölcs, a megfoghatatlan, a félelmetes.
- Mi van?
- A testvériséget egy szindikátus irányítja, heten vagyunk a Kán. És ezért, csak ezért működik a birodalom ennyi ideje. Vérszerinti uralom. Páh. Régen szétment volna az ilyenek keze alatt, mint te. Most pedig húzzál le, és tedd, amit a Kán parancsol. Azt a szart meg vedd le a csuklódról, úgyis kivettük a golyókat, amíg aludtál. Kis hülye.

Rosszulléttel a nyomomban, végigittam az estét, bájologtam, ahol kellett, kézbesítettem a Kán személyes üdvözletét. Az igazságot közzétenni, a szakállasnak igaza volt, nem lett volna értelme. Már semminek sem volt igazán. A buli után az orosz hazarepül, a szerepemnek vége, így a szükségnek is, hogy életben legyek.
Aztán felderengett a hajnal, sötét várakozással eltelt a másnap, és semmi. A szükségességemet rosszul ítéltem meg. A következő hónapban több helyen is megmutattak, neontól rikító bároktól kezdve szolid, célszerűen rendezett irodákig, közben pedig sok mindent megértettem a birodalom működéséből. A befolyó pénz koránt sem mind fekete, sőt egy jó része csak valamilyen üzlettárs, barát útján van kapcsolatban a rendszerrel, talán anélkül, hogy az tudna róla. A látszat így rendkívül fontos, a nagyfőnök fiának jelenléte megtiszteltetés a tárgyaláson, még ha meg sem szólalnom jóformán, akkor is. Arra is rájöttem, hogy a titokról az oly kánhű emberek sem tudnak, Vorone és a többiek, mint közvetve kapják az utasítást. Így, bár nyilván a szindikátus akaratából élek, a függés kölcsönös, bizonyos látszat hatalmat is kaptam, néhány saját embert magam alá.

És végül levontam, jobban mondva elfogadtam egy fontos igazságot, amit addig próbáltam elásni magamban. Sohasem szűntem meg szeretni őt és az emléket, amit bennem hagyott. Talán, mert otthagytam vele mindent, ami jó volt és lehet egyszer, nekem pedig újra azok az érzések kellenek. És főleg az ő érzése. Muszáj magam mellett tudnom, biztos közelségben, hogy erőt adjon, mielőtt véget vetek a szindikátusnak. És a Kottyéból Kán lesz, ha szerencsém van anélkül, hogy a hátterét bárki észrevenné.
„Persze körülötted vérfürdő lesz…” – suttognak a fülemben Alexander szavai, tapssal vegyülve.
Hozzászólások
További hozzászólások »
Titina ·
Nos...khm...a párom szólt, csukjam be a szám, mert észre sem vettem, tátott szájjal olvasom.
Szerintem nagyon is érthető, olvasható,kerekedő egész lesz belőle.
Ott jártam Én is, és éreztem amit Kottye. :)
Félelmetes. Izgalmas. Elképesztő. Profi.
KÖSZÖNÖM!!!!!
Kéjek még.... :D
Whym ·
kőőszii

:)

:flushed:

bot ·
Ide nagyítóval érkezzen az erotikát olvasni kívánó idegen! Az eleje kissé zavaró lehet, ahol esetleg arra asszociálna az olvasó, valami szappan-felvevős homoerotika következik a börtönből? De nem! Egy mondat tömény szex! A szerzők fejlettsége ezen a téren mégis mellbevágó. Az óvszer és egyéb fogamzásgátló cégek itt jelentik be a csődöt!
libido ·
Kiengedtek a rehabról?
Titina ·
Érdekes, nekem is ilyesmi jutott eszembe, mikor megláttam tevékenységét több fórumban.
Konkrétan: Megjöttél??? Ddddddeeeeeeeeejóóóóóóóó! :grinning:

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A Tortenetek csapata új oldalt nyitott a lányokkal való szex randevúzáshoz: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: