Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A nők bosszúja, 1. felvonás. történetnek a folytatása.
(Fantázia történet)
A történet a fantázia szüleménye, BDSM és Horror keveréke, de alapvetően a horrorba tartozik....
Lecsúsztam a fal mentén, és széttárt lábakkal csupasz fenekemmel a padlóra ültem. A fejem...
Sziasztok! Ez egy skicc, az első írásom. Szeretnék rá őszinte kritikát kapni! A történetet...
Friss hozzászólások
Dr. Stephen P. St.John: Sok gondolatom volt, de végül...
2024-03-28 20:01
Marthy: Mmm! Lányként os imádós történ...
2024-03-28 16:03
Marthy: Tökéletes ritmusú, nagyon jól...
2024-03-28 15:47
Marthy: Tökéletes ritmusú, nagyon jól...
2024-03-28 15:46
Materdoloroza: Pedig én is vártam a folytatás...
2024-03-27 22:41
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

A kán 2.

A nő. Vikinek hívják. Nem lehet rá nem figyelni. Olyan képtelenül makacs, öntelt, pimasz, ostoba, körmönfont kis, megértő, kedves, gondoskodó, szeretni, félteni és félni való, gyönyörű lángban úszó száz éltű jégvirág. Ha az egész forgatagot, amit az életemnek szólíthatnék, egyben figyelem, ő lenne az angyal.

Alexandr. Azt hiszem ő a démon. Hosszúkabát, bőrkesztyű, sápadthold gyermekarc delejes félmosollyal, amitől a hideg futkározik az ember hátán. Zöld szemek. Fagyosak és vesében kotorászóak.

Tom. A filmekben az ilyen fickókra esik rá valami nehéz sokszögletes, nem értem most miért nem.

Amikor legelőször ébredtem arra, hogy az arcomat nyomkodja egy revolverrel, emlékszem nagyon kínzott a másnap. Nem akartam semmit a világon kevésbé, mint fölülni, tudván, hogy az állapotváltozástól a lé a fejemben újra forogni kezd, beindul a centrifuga..zakatt..zakatt…
- Kussolj már! – sziszegett félbe. Miért akarja az orromba feldugni ezt a vascsövet? Nem fér bele.
- Kussolj már! – ismétli önmagát. Harmatban fürdő vörös homlokát nézve az jutott eszembe, ahogy „Nem állíthatsz meg!” rikoltja és beleugrik egy kútba.
- Tom. - higgadtan remegő női hang állt mögötte, gyötrelemmel sikerült elfókuszálnom odáig. – Figyelj rám. Most! Nézz rám!
Az idomár lány. Vérbeli profi, még egy ilyen szeszélyes állatot is kötőféken tart, mint a lovászfiú. Szerettem volna rögtön megosztani vele, hogy ő a második nő, akit meztelenül láttam közelről, aztán a centrifuga zajában csak meghallottam a vészcsipogót és meggondoltam magam.

Az ablakon másztunk ki, hátul, nekem pedig kísértetiesen olyan érzésem volt, mint az azelőtti nap, a hálószoba ajtajában. A friss levegő jót tett a halálfélelmemnek is, nem tudtam nem észrevenni, hogy Tom, az ősakarat, egy hajszálnyira volt csak, hogy egy figyelmeztetőlövést adjon a tarkómba, amiért abban az ágyban talált.
- Ezt keservesen megbánod te kis fasszopó. – bőszítette magát, mintha nem lenne elég zabos így is. Azóta megtanultam, fel kell olvasni, hogy szokja a hangomat, almát kell enni, hogy lássa bennem a családtagot.

Az autó márkájára nem emlékszem, úgy hajtotta, mint egy holdkórós. A város nátriumsárga fényei idővel elkomorultak mögöttünk, mi pedig némán robogtunk kivilágítatlanul, elmerülve terhes gondolatainkban. Az oktatólány mellettem szipogva küzdött a kopogtató pánikérzéssel, a hideg ülésen átkarolta a felhúzott lábait és gubbaszkodva didergett. Én is fáztam. És sajnáltam is. És tetszett is. Át kellett volna ölelnem, bár visszagondolva biztosan szétharapdál.
A monoton robogás és a rosszul záró ablakon beszúró hideg levegő Tomot is lehűtötte negyven fok alá, láttam, most már nem akar nyolcast formázni a kormányból, megelégszik, ha az alsóajka néha nincs a fogai között, a tempó is ráér 120 alatt. Aztán ahogy eszébe jutott, az én elveszejtésemen kívül számos értékért felel most, hirtelen lelassított, és lehúzódott az út szélére.
- Most…most mi a fasz legyen? – fordult hátra a lányhoz, frissen öblített szemekkel.
- Ez tőlem kérdezed, te nemnormális?! – Vikiből is fakadoznak a könnyek. – Mi a francot képzeltél azzal…meg ezzel… - rám bök, a második számú problémára a pisztoly után.
- Én…csak féltettelek. – megfogja a kezét. A lány nem húzza el. – És nem akartam, hogy hozzáadjanak ehhez… Aztán megtaláltam az ágyadban… - felém fordul - te szemét görény!…
- Hülye vagy? – csattant fel egyszerre a hátsó sor.
Egy darabig próbálkoztam, hogy Tomot szidjuk együtt, de ők régebb óta ismerték egymást, így a káromkodások megtisztelt alanya én lettem. Valószínűnek látszott, ha a buzgó rokonságom rájön az eltűnésünkre, a családját veszik először elő. Amilyen hangsúllyal Vorone az „ügyletes” szót ízlelgette, nem sok jóra számítottam tőle. Én ezt nem akartam. Francnak kell lovagolnom.
- Azonnal vissza kell vinned! – förmedtem rá Tomra. Egy szívdobbanásnyi ideig megszeppent, fordult is az engedelmesség felé, aztán eszébe jutott kinek mi a szerepe. – Kussolj már! Látod ezt? Ezt? Ha még egyet vakkantasz…
Az ígéretet metsző lámpafény szakította meg, autó reflektorai, közvetlenül mögülünk. A későnyári levegő fagypont alá hűlt.
Idegen nyelvű beszéd.
Ajtócsapódás.
Tétova mozdulattal nyúltam a kilincs felé, tudván, jobb, ha én köszönök ki, mintha ők be, aztán megálltam a bennem émelygő rosszallástól. Hallgatóznom kellett.
- „Dabash burzuj nyere nyavaja nemtudom.” - Aztán fémes kattanás, annyira jellegzetes, nem hittem el először, aztán a lányra pillantottam és az ő szeméből már elhittem.

Egyszerre buktunk le, a gépes ropogás pedig darabokra tépte a világot fölöttünk, rongyáment ülés szivacsbélése porzott, szilánkok borítottak be mindent.
Az ujjamat egy kéz szorította, vagy én az övét, az órává fagyott percet egyetlen levegővel sikoltottam végig. Aztán az autó testén csattogó ezer harang kiszállt a káosz szimfóniából, a gépfegyver basszusa megmaradt, ki is bővült, csúcspontját érve hatalmasat csattant az örömzene, a fény rá kialudt és csak a néma csend maradt nekünk.
Újabb órányi perc.
Portól vakon és a robajtól süketen a boldogság netovábbja volt a kezemen matató lánypracli, bizonyítékul, hogy élek, legalább másodmagammal. A tévedésből sivatagban rekedt sarkkutató örülhet így, ha embert talál.

A szoba apró volt és rémesen szegény. Főzött ürülék színű keményre bolyhosodott antik komód, szemközt kis asztalkán kopott Orion tévé. A falon halványra sárgult képek, mintha együtt vénültek volna azzal, akit megörökítettek. Mindegyiken egy ember; kucsmás, bajszos férfi vadászpuskával a kezében.
- Az apám. – szólalt meg, követve a tekintetem. – Jó lélek, jobbára csak állatra lőtt, jobbára csak öregre.
Hosszú, merev, szénfekete bőrkabátot viselt, a haja – hasonlóan sötét – túlért a nyakán, a végén kócolódott csak, egyébként egyenes szálú volt. Cigarettára gyújtott. Büdös, régi vágású bagó, ciril feliratú dobozból.
- Neked mi neved? – köhint oldalra egy sámlin feszengő alaknak.
- Tom.
- Tedd le azt a szart, mert leharapom kezed!
Letette. (jó kutya)
- Alexandr Borovics Zonu! – visít fel a konyha. – hányszor megmond, hogy tisztességgel viselkedj! Öreg létemre fel kell pofoznu?
Megélt asszony csoszog be, teáskészletet egyensúlyozva egy jobb napokat látott rozsdakóstolta fémtálcán. Előbb a komódhoz ment, amin Viki gubbasztott egy plédbe bugyolálva.
- Igyé kedveském. – hízelgett. – A nagy ijedségre no. Jovu. Alexandr mondta, hogy lőtték szét autót, egyszer, még Szibériában a házunk, képzeld két álló hétig lőtték. Doborzse pászáhics akurdje. Nekem közbe meg tennem vennem kellett, etetni uramat, tölteni puskát, kályha fűtéséről nem is beszélni. Mínusz hideg sok fok, nem vicc. – A lány fáradtan mosolygott, először talán az este. Vértelen volt a szája, a szeme alja pirosveretű. – Aztán ahogy kis Alexicska feljebb nőtt, bírta ő is fegyver, nagyobb lett a derűsség, igaz minden lövés után repült hátra a kincsem…jó van no…Keznyu boludanya. Te meg…a Kottye, igaz? Hát, szentem. Nyogurusztye pruzsuj, báj nye atujszu. Így mondjuk.
- Megeszem kalapom, ha te megéred jövő nyarat…kb. ezt jelenti. – fordított Alexicska élvezettel megszívva a füstöt.
- Nagyon köszönöm. – motyogtam száraz torokkal és elvettem a felém kínált teát.

A néni a konyhába hívta a lányt sztorizgatni, mindeközben a fia engem vont félre. Hallottam, Viki szája is kinyílt, úgy tűnt jól megtalálták a hangot. Alexandr egy darabig fürkészően nézett, aztán elmosolyodott, teszem hozzá inkább vérfagyasztóan, mint kedvesen.
- Szóval el akartál szökni, ezeket meg magaddal hoztad, mi? – rekedt hangon kuncogott. Nekem sem tűnt hihetőnek. – Legközelebb gondold meg. Amíg a takarítás tart öt percig sem maradsz meg kint.
- Milyen takarítás? – kérdeztem vissza azonnal.
- Nem mindenkinek vagy szívügye. Voronénak sem értem miért. Nem kaptál még szépen csomagolt borotvát ajándékba? Azt jelenti, légyszíves vágd el a saját…
- Akik ránk lőttek is a mieink voltak?!
- Naná. – bólintott. - És a kislány? Csak nem ő tanít lovagolni?
- Ő.
- Kár érte.
- Eszetekbe ne…
- Vissza az agarakkal, ifjú herceg! Ne legyenek neked is a nők a gyenge pontod. – egy pillanatra sötét árnyékot véltem átsuhanni az arcán. Az első jele az életnek benne. – Menj, vidd el őket, szembe az úton van egy boldogság pékség.
- Mi?
- A hátsó ajtón menjetek be, a kurvaház részébe, és keressétek Lajost. Meg fogod ismerni, jól elbaszott figura az is. Talán még árengedményt is ad.
- Miért…

Nem jött miért, visszalökdösött a nappaliba, ahol a többiek már menetkészen vártak. Vikiniki kapott egy levendulaszagú, tehénlila melegítő fölsőt, meztelen lábaival, és megviseltsége dacára is szépvonású arcával együtt úgy festett, mint egy eladó a boldogság pékségben. Kifelé menet Alexandr is szóvá tette.
- És mondják nincsenek angyalok. – hajolt hozzá félig leeresztett szemmel. – Az ilyen arc bizonyítéka, hogy van. Lábról nem is beszél.
Tom felcsikordult mögöttem, jelezve, hogy egyébként hasonlóképpen gondolkodik.
- Vaffankúló. – dorombolta a választ rezzenéstelen arccal az angyal. – Olasz így mondja ilyen bókra köszönöm.
- Te meg én egyszer fognak nagyon kellemes időt együtt eltölteni. – kacsintott a démon, én pedig furcsálltam az akcentusát, most tűnt csak föl, mintha az előbb négyszemközt hibátlanul beszélt volna, akár egy ide született.
- Aha, persze miért ne. – replikázik Viki az utolsó szó jogán, nem látszott hogy fél, bár biztos, hogy igen. - Majd kellemesre nyírjuk a füvet egymás sírján. Alig várom.
- Cordiali saluti. – szólt ki az előszoba férfihangja, mikor már a lépcsőházban jártunk, a lány összerezzent, motyogott valamit, de nem fordult hátra. Biztosan valami sokatmondó latin idézet, amit ilyen esetben használnak a felek.

A nyári ég komótosan öltözködött a későkékből hajnali karmazsinba, alatta pedig az ürességtől kongó utcán három tétova járású fiatal masírozott keresztül, láthatóan kerülni igyekezve a hosszabb kint létet.

Lajos a 200 kilós Feng Sui megszállott strici-góré, végig a kezén annyi aranypánttal, hogy könyökből be se tudja hajlítani tőle a karját. Van valami bizalomgerjesztő a zsírszalonna ábrázatában. Van valami bizalomgerjesztő abban, ahogy a hatalmas teste különböző régióin vékonytestű lányok csimpaszkodnak. És van valami nagyon aggasztó abban, ahogy rádermed a mosoly az Alexandr Zonu név hallatán, és ahogy azt bizonygatja, hogy az az ember nem is létezik, ki se ejtsük a nevét, meghalt, legenda, ártó zulu-vudu-nátha.

Tom. A filmekben az ilyen fickókra esik rá valami nehéz sokszögletes, sajnos kockáról kockára kibontakozott, hogy a dőltbetűs valóságban miért nem.

Az angyal. Fehérek a szárnyai. A szeme kék. És nem irigylem őt. Ahogy ő sem engem.



Azon az éjszakán, amikor Tom úgy döntött, eljött az ő ideje és kirángatott a békésnek hitt otthonból, a testvéremnek kötelezően fogadott, hibbant kozákfiúval egyetemben, rivalizáló orosz-ukrán bandák támadtak ránk, majd egy oroszos-olaszos-magyaros rejtélyalak megmentett és átnavigált egy magyar férfi madamhoz, aki nem volt túl készséges, míg Tom fel nem fedte, hogy amerikai, valamint az összes neves titkosszolgálatot egy személyben képviseli, melynek tagja a örömházát üzemeltető Lajos is, hogy engem az olasz maffia és a nemzetközi titkosszolgálat véd ellentétes indokokkal, a kottyantat pedig az egész vadkelet éltetni, illetve haltatni szeretné, mindezen külön-külön is köz- és önveszélyes csoportok megsemmisítő csapást mértek egymásra a boldogság pékség repkedő koton sütijei között. (azt hiszem ez az egyik leg(r)(h)osszabb mondat, amit életemben leírtam, opsz, bocs…folyt.)

A pincében, ahová Lajos letuszkolt bennünket, kellőképp védettet élvezve, elmélázhattam végre a néhány órája Tom által felajánlott alkun. Ha a Kottyanton keresztül sikerül beazonosítanom a kozák maffia fejeseit, apám, akit csak a hitleri korszak rémségeivel nem vádoltak,( mint a dél-közép-európai klán fejét ), mentességet kap a büntetések alól, mind a 132 vádpontban, melyek egyesével is halálbüntetést érdemelnének. Láttam képeket, olvastam apám kézírását, Tom a tudtomra adta, mindegy mit hiszek el belőle, a lényeg, hogy nélkülem az apámnak befellegzett. Hm, és én még azt hittem meg akar erőszakolni, azért rángat ki a konyhából. Mennyivel jobb lett volna. Lemosom magamról a vért, könnyet, eljárok hetente kétszer az agyturkászhoz és kész. Ehelyett tessék! Kitört a világháború. Fejünk fölött dúlt az elmebaj éktelen robajjal. Kottyant számomra fel nem ismert pillanat óta ölelgetett.
- Ne félj! – szólt időnként egérhangon, közben össze-össze rándult a fenti durrok ritmusára, magával rángatva engem is.
- Jó.- hagytam rá.
Tegnap még gyerek voltam, a Kottyant is azt hiszem, vele is olyan történt, ami velem. Ő sem illik közéjük, és ez bajtárssá avatta a szememben.

Tom terve sikerrel járt, előugrasztotta a bokorlakókat, nos ennek az értelmét sem láttam. A „hogy hullanak az emberek” képet átrajzoltam magamban… kerti partik grillszagára, tengerpartos sétára, lovas kalandozásra erdőn-mezőn…csak a kozák ne rázna ki folyton a nyugimeséből! Gondoltam felvidítom, ez talán jobban elterel engem is.
- Figyelj csak! Ígérem, hogy megtanítalak lovagolni.
- Jaj nee – nyöszörögte. – Nem szeretem a lovakat. Azaz, messziről szépek, neked például jól állnak…de (bumm) jaj anyááám – ekkor eleresztett, felugrott és sátánkacajba kezdett – háhá de mértne! Ezt úgyse éljük túl! Lovagolni akarok! Persze hogy! Egész életemben erre vágytam! Nyargaljunk át a túlvilágra! De nem! Te túléled! Én kellek nekik!
És már rántotta volna ki a pinceajtót, tudtam, hogy zárva van. Azt nem, mi ütött belém? Kottyant maga volt az ártatlanság csúcsa, a védelemre szoruló őrült, a nemzet zászlaját ellenség közt hurcoló forradalmár. Felugrottam és megcsókoltam.
Odafent kitört a csend. Bámultuk egymást picit a félhomályban.
- Kaphatok ebből még egyet? – kérdezte.
A varázs elszállt, a pinceajtó nyikorogva kitárult.



A szobámban tértem magamhoz. Apám és az az Alexandru ború zulu vagy ki bámultak rám.
- Idd ezt meg- tolt valami sötét löttyöt elém apa. Nem vitatkoztam. Iszonyat íze volt, viszont azonnal tisztára mosta az agyamban hordott szennyest.
- Én kábítottalak el.- büszkélkedett a Zulu. – Hívj csak Alexnek.
Az ilyen felszólításokra általában juszt is marad bennem az eredeti foganás, azaz ő a zulu és kész. Most ezt meg kellene köszönnöm?
– Mi van a Kottyanttal? – tört fel belőlem helyette az aggódás. Azok után, hogy édes szülőm békésen vette tudomásul, egy szem lányát ez a hegyomlás ( a típus gyakori lett felénk mostanság) „elkábította”, mit művelhettek azzal, akihez semmi köze?
- Ő még alszik. Vigyorogva, mint a tejbetök. – röhögött fel hátborzongatóan a zulu.

Apám csendre legyintette nagyra nőtt álommanómat.
- Ideje, hogy megtudj néhány dolgot. Szükséges rossz, meg akartalak kímélni tőlük. Tomról tudtuk, hogy kettős játékot űz. Amit pedig tud az ember, az biztonságot jelent, ezért hagytuk csinálja csak. De tegnap végzetes baklövést követett el azzal, hogy téged magával vitt. Mostantól békén fog hagyni benneteket. A jelenlegi helyzetben neked az lesz a dolgod olyan információkat adj át neki, amik csak tőlem, vagy Alextól származhatnak. Bármi más a tudomásodra jut, hallgatsz, világos?
- Aha – bólintottam. Miután kitisztult fejjel biztos voltam benne, hogy ez is annak a hosszú álomnak a része, ami egy ideje szórakoztat, bátran feltettem a kérdést : - Apa, te maffiózó vagy?
Erősen nekiveselkedett, végül mégsem kaptam meg a pofont. Helyette átölelt és megpuszilt. –Szeretlek Niki! Bíznod kell bennem, akkor minden rendben lesz. Én és még néhányan vigyázunk arra az egyensúlyra, amiben emberek milliói békében élhetnek. Ez most veszélybe került az által, hogy keleten néhány felfegyverkezett, káoszból úr lett megalomán hatalomra tör. Tom valójában nekik dolgozik. Erről ennyit. Te éled az életed, úgy, mint eddig és tanítgatod a kozák fiút.

Így lett. A Kottyant, akit elkereszteltem Viminek, suliba járt velem, aztán lósulizott velem, és állandóan velem volt. Mindent megtett, mindent elhitt, idegesített és nevetni kellett rajta. Tanult lőni, vívni, úszni, tanultam mellette olyan embernek lenni, aki képes embereket is szeretni. Leginkább őt…én. Hogy mi minden fortyogott az idillünk mögött, egészen eddig a napig nem érdekelt. Titkos infóknak álcázott üzeneteket sutyorogtam Tomnak, ő pedig elégedett volt, már tapizni se tapizott. Számomra ezzel véget is ért az érthetetlen, egyszerűen nem akartam törődni vele. Kölök vagyok Vimivel és kész! A riasztót és félelmetest falak mögé zártam. Hisz kaptam egy barátot, sosem voltat, és ez boldoggá tett. Apa különben is megígérte, hogy minden rendben lesz.



Most Viminek, aki miatt elhalványult ez az egész őrület, pont emiatt kell elmennie. Nem tudom ki az apja és mit akar vele? És félek. Félek azért is, mert Vimi sem tud többet nálam, sőt annyit se mint én.
Szép ez a hely. A tó távolságot nyújt, erősítve kettősünk magányát. Szeretem és utálom, mert boldoggá tett, mert érzem, szomorúság fogad majd, ha legközelebb egyedül ide visszatérek.
Így nem… így nem válhatunk el…

Hirtelen felindulásból ráfordulok a kottyantra, és szájon csókolom. Ugyanolyan váratlanul, mint a háború pincéjében, ezúttal azonban jóval hosszabban és mélységes beleéléssel. Tónedves talpaimat hűs szellő csiklandozza, de nem ettől lúdbőrzök kívül, futkározik hideg-meleg egyveleg belül. Mosolygó szemmel, kissé zavartan néz rám.
- És a lovász?
Mindenre számítottam, erre a reakcióra nem. Akár egy logikai játék megoldó kulcsa, fut végig a program villámgyorsan a női gondolatban, a kérdésre, ami egy ideje a tudatalattimban motoszkált. Miért nem tette meg ő? Hiszen olyan rég vágytam már rá.
Ez az idióta kozák komolyan azt hiszi, hogy valami szerelemféle miatt bujdokolok el időnként a lovásszal? JAJ! Mi a fenét mondhatnék erre? „Hehe ne is törődj vele, ő csak az orosz-ukrán-amerikai és mitudoménki kettős ügynöke, akinek az apádról az apám által mondottakat közlöm, feltehetőleg azért, hogy kicsinálhassák az apádat?” Nem, nem ezek mind nem is léteznek! Nem engedem, hess a fejemből!
Inkább újra a szájára tapadok és ezzel az övét is befogom, még kérdezne, azért is.

Végre megadja magát, átölel, és ez az ölelés kiszakít a van-ból, egekig repít, kapaszkodok belé, csak maradna így, csak lenne ez a végtelen. Simogatunk bőrről ruhát, ügyetlenül és ügyelve se rá, aztán hagyjuk, hogy két ösztönlény cselekedjék tovább. Pontosan tudom mit teszek és fogalmam sincs róla. A porba, a fűbe, észvesztve, lovak horkantása közbe, válik a kölökből Férfi, és a hülye kis csitriből Nő. Ilyen idétlenül, amilyenek vagyunk. Markolja a fenekem, közben ágyéka nekem feszül, ahogy küzd a féligrajta farmerrel. A mellkasához simulva nyögve, harapós csókok közben, én is cibálom amit érek, hogy test érjen csak testhez. Kapkodunk, mert annyira sürget a végzet, mert nincs ebben ész, se mintaképek, bizonyára röhejbe fúlna, ha magunkat látnánk, ezt a négybalkezes, suta igyekezetet, de érezzük csupán és gyönyörű. Minden sóhajom visszasimogat, finomnak induló érintésekből lesz pusztító vad. Néha lassítana, megnyugodna a keze a melleimen, a csípőmön, ott lent ott, igen, de nem hagyom. Újra és újra csak azt a szorosan hozzát akarom, szagolni, bújni, ízlelni. Feltámad benne a vezető szerep, az ősi. Az eddigieket törve, mintegy méltóságteljesen görget magáról le, nem érzem a földet, mindenem a karjaiban. Csitít és csókol és kéri, hogy hagyjam. Már kérnie sem kell. Tűröm és beleőrülök. Utat találok a keszekuszában, érintem a férfiasságát, amit sose láttam, megvadít a tudat, vagy még inkább annak hiánya. A lábam közé tornázom, csípőm és kezem segít, mert akarom.
- Még ne…várj – nyögi erőtlenül.
Nem érdekel, nem, nem is hallom. A régvárt, az elválás rémsége, az emlékek sokasága, a félelem, hogy szeretem, mind-mind fokozzák a mámort. Ezért történhet, hogy mellőzve az illendő pillanatot, csodát sóhajtok a férfim fülébe, a testem üzenetét onnan, ahol megszűnik a lét értelmezése, és a lüktető dörömbölő valótlanba fogadom magamba meg-meg ránduló testét. Távolról hallom…őt - ne haragudj…

Aztán csak fekszünk összegubancolódva, lihegve. Botladozunk vissza a könyörtelen jövőt jelentő jelenbe.
- Ne haragudj. – ismétli Vimi.
- Miért?
- Miért tettél úgy, mintha jó lenne?
- Hogy? – könyökölök ki az amúgy is múló nyugiból.
- Hát hogy …- zavartan pislog, de azért folytatja, mert makacs gyerek és mindene az őszinteség. – úgy ahogy a nők teszik, ha azt akarják mutatni milyen jó nekik.
- Milyen nők? – elborít a düh, felpattanok összes ruhámmal együtt, rángatom őket magamra szerencsétlen sorrendben, ezért a gatyán áthúzós bugyi küzdelemben visszarogyok szerelmemre, akit éppen vízbe is fojtanék szívesen. Lefog, ahogy a ló fejét szokták, ha hisztizik kicsit.
- Csak…jaj maradj már nyugton…- szól rám kedveshatározottan, mint még sose, merthogy szabadulnék - csak túl gyorsan történt az egész miattam… na, érted? Azért kértem ne haragudj és azért kérdeztem amit. – fejezi be durcásan, maga által sértett férfi hiúsággal.
Kölyöknevetek rajta.
- Én nem játszottam. – komolyodok el, mikor látom mennyire bántja a dolog. - Nem tudok olyat, mint a te nőid. – ezzel együtt persze elfog a féltékenység is.
Ki rontotta el? Miért gondol hazugnak? Nem derül ki. Szedelődzködünk, egymásra se nézünk.

Este a búcsú is hidegre sikerül, olyan legyünk túl rajta! Meg sem kell játszanunk senki előtt, hogy „csak” barátok vagyunk, olyannyira zavarodott szerelmesek. Mindegy, ami fontos, az itt él belül és éget, talán ilyen lehet a pokol tüze.
Vorone, … mennyire gyűlölöm, jött és elvitte őt.

Napok fordulnak napra, hónapokká, a hónapok éveket harapnak apró falattá. Rabként élek, elzárva előlem az, akit a legjobban szeretek a világon. Noha semmit sem hallottam Vimiről azóta, a hiányát megszokni képtelen vagyok. Tom időközben eltűnt. Apám visszament Olaszországba, elégedetten, szerinte ez így van jól. Ezentúl ne kérdezzek, és ne tudjak újra semmiről, ahogy egy lánynak a „családban” illik. Őszintén nem is érdekel. Elcsitult minden. A harmadik évem a jogon… Azért mentem a jogi karra, valahogy úgy éreztem, olyasmit teszek, amit talán valahol ő is, ahogy tanácsoltam. Úgy tanulok, mintha vele tenném. Ennyi jut, ami szép. A tópartra nem merek kimenni, ha megtenném, elsiratnám a reményt is, pedig az éltet. Remélem él. NEM! TUDOM, hogy él. Olykor úgy csinálok, mintha én is. Nevetek, játszok boldog átlagembert a többihez alkalmazkodva, ahogy a világ elvárja, mert a világ nem szereti a bánatost, nem tud vele mit kezdeni.

Az év végi vizsga után jól bepiálunk kollektíven. Azt sem tudom, hogy kerülök haza, az érzés viszont ismerős. Mikor hassal zuhanok az ágyba, bevillan a zulualtató Alexandr, rémlik, mintha ő is így szervírozott volna az otthonomba anno… aztán filmszakadás.

Jajmár megint ez a vállrázogatás, tuti, hogy most nem ordítottam! Naaa és akkor hangosan is nyögöm:- Naaa. – a fejemhez keresem a kezem, kellenek az ujjaim, hogy kinyissák a szemem, mert mi az a pár pislantó izom ehhez az erőkifejtéshez? Összelegózom mindezeket kombinatíve. Néhány macska karmol belül és mellé pár majom dobol. Ezek mind elférnek a fejemben. Olyan leszek, mint az anyám, végigpiálom az életem, döntöm el, mikor Vimi arcát látom meg. Ezért megéri.
- Szia, ma Viki.
Némáá, tud beszélni is! – örvendezek és imádom ezt a delíriumot. Nézegetem csendesen a képzetem. Milyen komor lett. Egy konok ráncocska a nevetővonalban felnőttséget és megpróbáltatások sorát térképjelzi. Jaj, mit tettem veled Vimi a képzeltemben? Mitől lettél ilyen keserű?
- Megismersz még? Szóba állsz velem? Hm? - szól újra.
Atyaisten! Ez nem kép, ez nem álom, ez nem a pia! – tudom, mert négy és fél liter vér cirkulációját doppingolja sokszorosra az illat, amit elfelejteni, sem elképzelni nem lehet. Belecsimpaszkodok, hogy lerántsam magamhoz és mindenféle nyelven értelmetlent beszélek.
- Azóta is meztelenül alszol? – dünnyögi valahonnan belőlem azon az idétlen újra kölyökhangján. – Szeretnék valamit mondani – erőszakoskodik, míg a szemembe nézés végre sikerül.
- Nem! Nem mehetsz el! – közlöm azonnal, mert ettől félek a legjobban.
- Azért jöhettem ilyen soká, hogy maradhassak, és tisztán, mások akarata nélkül.
- Értem. – ez igaz, nagyjából értem, sőt azt is érzem, hogy ez biztos nagy dolog, amit most nekem mond, de hadd örüljek már önzőn végre a VAN-nak!
Nem tudom világ milyen játékot játszol, miért és kivel, ki ellen, csak élni szeretnék, vele. Minden más a tiéd lehet. – rebegek egy imát hirtelenszedetten.
- Az apád? Tán lemondtál a trónról? – a nyakába súgva kérdezem, miközben finomat zongorázik testemen Ő, a végzetem.
- Szeretne megismerni téged.

Ölelem, ölel, annyira vágytam erre, mégis jeges félelem kúszik az érzések közé. Valami megváltozott…
Hozzászólások
További hozzászólások »
velvet_soap ·
Jó volt titeket olvasni, képesek vagytok együtt is kisregényt alkotni, egy pici sietséget érzek benne, s ha több időt szántok rá, szapi már könnyből olvasná. :)
Gratula!

Be is idézném barátom írását az írásról, ami most a fejemben motoszkál..

Egy írás...

Egy írás lehet szép, lehet csúf,
Földbe ágyazott, szende téli álom,
lehet tavaszi ébredés,
nyári gyilkos penge-kés,
őszi belefáradt szürkeség, szmogban rejtőzködő veszteség,
Esőben mogorván tocsogó, ejtőernyő hozta háború.
Lehet kézzel írott, gépelt, nyomtatott, faxolt, festett, s fújt.
Lehet pornográf, s lehet aberrált, lehet vulgáris, lehet banális.
Lehet őszinte, benne a tabuk nélküli élet új szele,
lehet gondolkodó filozofikus, Kant ácsolta, Heidegger ráncolta,
lehet népies, s oly kies.
Lehet tiszta, lehet mocskos, vagy csak hajlamos…
Lehet színes, szivárványban csúszkáló,
fekete vagy fehér, etnikai harcok – utcai színtér.
Lehet gyermeki, felnőtti, akár terrakotta,
melyet az idő múlttá alakította.
Lehet véres, szenvedélyes, kulcsszavakkal eredményes,
lehet propaganda, ellen politika ráncigálta,
hatalom konstruálta, transzparensre nyomtatta,
bezárt nyomda, elhantolt csőcselék, véres az új nemzedék.
Lehet értelmetlen, oly mindegy nekem,
vagy csak idegen, érthetetlen-elérhetetlen.
Lehet hazug, s szer marta, díller adta, tű szúrta,
kanál dédelgette, pirula ölelte, infúzió adagolta.
Lehet füstös, büdös, kocsmai,
kávéházban szorongó, magassággal dacoló,
metrón olvasható, vonatból látható.
Lehet horror, dráma, novella,
lehet vaskós vagy csak vékonyka.
Lehet földalatti, vagy hegyek adta tibeti,
lehet természeti, nagyvárosi, tanyasi,
állati, bérház bűzében BÁRMI!

Csak olvassam, csak had olvassam, merüljek bele,
tengeralattjáró, kilőtt torpedó, föld felett járó,
képzelgésben vetődő, reflektorban bámészkodó,
el-el csukló, öngyilkos csukló, penge szántotta légtelen-lékhajó.

Csak had olvassam!
Nem akarok figyelni a világra, csak az előttem tornyosuló írásra!

Proklos

Corvin ·
Szegeny Dugovics Titusz nem esett ekkorat mint ez a Kaan egy nap alatt.Marcsak Whym munkassaga sem erdemli meg.

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A Tortenetek csapata új oldalt nyitott a lányokkal való szex randevúzáshoz: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: