A három pátriárka - II.

Második fejezet

Kate

A kórház folyosóján csak elvétve akadt beteg. Ami nagy szó, tekintve, hogy az amerikai kisvárosban a St. James számított a legnépszerűbb betegellátó intézménynek. Azon a délutánon, három órakor azonban nem volt sok beteg.
Hirtelen kiabálás hallatszott a szülészetről. Hideg, kétségbeesett és lemondó sikoltás: egy olyan nő sikítása, akinek élete egy pillanat alatt omlott össze.
A kiabálás visszhangzott a folyosón álló lány fülében. Felsóhajtott, s egy pillantást vetett a jobb csuklóján lévő furcsa, ezüstös csillogású karperecére, melyen egy dátum állt: 2008. 04. 04. Ez a másnapi dátum volt. A lány már betöltötte a huszonhatodik életévét, alacsony termete mégis fiatalabbnak tűntette fel. Haja rövid és fekete, kicsit hullámos, szemei nagyok és barnák. Tekintete határozott és rendkívül okos nőt tükröz. Szemöldöke szépen ívelt és vékony, orra pisze, kezei kicsik és puhák: arról árulkodnak, hogy az illető nem végez komoly fizikai munkát. Öltözéke egyszerű, de csinos, elegáns.
Gondolataiba mélyedt, míg az üvöltés magához nem térítette. Sóhajtott; a kiabálástól csak még komorabb lett.

Borzongott a kórház hűvös, rideg légkörétől. Megfordult a fejében a távozás gondolata, de maradnia kellett. Egy fontos embertől kellett elbúcsúznia, mégpedig örökre.
A nővér végre kilépett a 313-as kórteremből, ami előtt várakozott, és megszólította őt.
- Most bemehet hozzá. Már várja Önt.
Azzal elment, magára hagyva a töprengő lányt.
Nem maradt hátra más, mint bemenni a kórterembe. A keze remegve nyúlt a kilincshez. Már elképzelte ezt a percet, s most meglepődve tapasztalta, hogy mennyire nehéz rászánnia magát az utolsó találkozásra. Nagy levegőt vett hát, és összeszedte minden bátorságát.
Lenyomta a kilincset, és Kate belépett az ajtón.
A szoba nagyon sötét volt, az egyedüli fényforrást a gépek jelentették, melyek egy haldokló ember utolsó óráit voltak hivatottak elviselhetőbbé tenni. Egy hatvanöt éves, beteg, megfáradt öregemberhez jött Kate, aki nem más, mint a tulajdon nagyapja.

Ha Joe bácsival bárki találkozna személyesen, rögtön elfogná egy nevetőgörcs. Ez az idős ,,emberke”, ha magasságával nem is (körülbelül 160 cm lehetett), de jellegzetes, szinte bohócszerű arcával rögtön felkeltené a figyelmünket, olyannyira, hogy kételkedni kezdenénk, vajon a bácsi tényleg nem egy cirkuszból jött-e?
Ami azt illeti, Joe bácsi különleges, egyedi személyiség, kissé bolondos is, de a szíve és az esze a helyén van.
Az ajtócsukódásra felébredve, ravaszan ráhunyorít vendégére, majd úgy tesz, mint aki még alszik. Kate lassan közelebb merészkedik az ágy mellé kikészített székhez, és helyet foglal. Odahajol nagyapjához, és halkan megszólítja:
- Joe bácsi, ébren vagy?

A bácsi erre kinyitja bal szemét, így olyan lesz, mint aki kacsint.
- Hm?
Kate ránevet. Ha nagyapjának még van kedve játszadozni, az nem jelenthet rosszat.
- Hogyan érzed magad?
- Pompásan. Főleg most, hogy itt vagy. Tudod, a fiatal, csinos lányoknak már nem szokásuk meglátogatni egy ilyen vén csirkefogót, mint amilyen én is vagyok.
Kate felháborodva néz Joe bácsira. Nem érti, nagyapja miről beszél.
- Mióta vagy te csirkefogó?!
- Kérdezd meg édesanyádat, ő tudja, miről beszélek.
A lány előtt derengeni kezd, mi történhetett. Óvatosan megkérdezi:
- Anya meglátogatott?
- Tíz év telt el az előző beszélgetésünk óta. Nem is emlékeztem arra, milyen vicces, amikor dühében felfújódik az arca, ráadásul vérvörös is lesz...

Kate megértően bólogat. Ha nem látta tízezerszer édesanyja arcát pontosan olyannak, amilyennek Joe bácsi leírta, akkor egyszer sem. Hirtelen haragú ember, könnyen kijön a sodrából, főleg Joe bácsival kapcsolatban. Nem könnyű megérteni, mi okozhat egy apa és lánya között olyan nézeteltérést, ami miatt évtizedekig nem beszélnek egymással. Megeshet ugyanis, hogy a probléma sokkal súlyosabb, mint amire az ember először gondol. Itt is erről volt szó.
- Édesanyád és én életünk során eleget veszekedtünk ahhoz, hogy torkig legyünk egymással, de ahhoz még mindig keveset, hogy megértsük a másikat, és elfogadjuk annak véleményét. Vitáink során egyszer sem sikerült egyről a kettőre lépnünk, s egyidőben a te neved is gyakrabban elhangzott szóváltásaink alkalmával. Ahhoz, hogy megérthesd, mi miatt fordultunk el egymástól, meg kell hallgatnod a történetet, amit...
- ... már kívülről fújok, mert már annyiszor elmesélted nekem! – vág közbe Kate, gúnyosan fintorogva.

Joe bácsi felsóhajtott, majd hirtelen elfogta egy köhögő roham. Már öt éve szenvedett a tüdőrák okozta megannyi kellemetlen tünettől, melyek az elmúlt hónapban annyira súlyossá váltak, hogy a bácsi állandó lakhelye a St.James kórház lett.
- Figyelj rám egy kicsit! Nincs sok időm hátra, s tudom, hogy mindent elmondtam neked életem során, amire úgy véltem, hogy szükséged lehet. Mégis kétségem van afelől, hogy megértetted-e a jelentőségét minden apró mozzanatnak, vagy te is elsiklottál a lényeg felett, akár a többi ember? Nézz ide! Ez a lényeg!
Joe bácsi felemeli jobb kezét, és megmutatja azt a ,,furcsa, ezüstös csillogású karperecet”, ami Kate csuklóján is ott van. A bácsi karperecén az aznapi dátum látható. Unokája bűvölten nézi a számokat, torka elszorul, majd szemeit behunyja. Egy szó jön ki a száján:
- Sajnálom.
- Ne sajnálj, Katie! Nem tehetsz róla. Egyszer régen kértem tőled egy szívességet, azt teljesítetted: itt vagy. Most azonban kérnem kell még valamit: hallgass végig most utoljára, és rávilágítok arra, mi az, ami édesanyád és köztem a szakadékot megalkotta. Rendben?
Kate bólint, Joe bácsi pedig vesz egy nagy levegőt, és belekezd a történetbe:

- A mi bolygónk, az Évum, nem olyan, mint a többi égitest a galaxisban. Különleges. Az élet egyetlen más bolygón sem volt képes megjelenni, csak a miénken. S nézz körül, milyen gyönyörű! Benne van a virágokban, a fákban, az állatokban, és bennünk, emberekben is. Azonban minden élet - akár a gyertya lángja - kialszik majd.
Úgy tartják, hogy az Évumon kezdettől fogva létezik a három pátriárka. Ők nem emberek; mégcsak nem is élőlények: létüknek nincs semmilyen magyarázata, mégis léteznek, és kezdettől fogva figyelik a bolygót. Mindhármuknak megvan a saját feladata: az első pátriárka a születés. Meghatározza az élőlényt születésétől kezdve, eldönti, hogy hol születsz, kik a szüleid, s egyáltalán azt, hogy ki vagy. Ezután a második pátriárkára bíz. Ő a legfontosabb: az élet. Sugallja neked, hogy mit tegyél, ő dönti el milyen ember leszel, formál téged, s úgy alakítja az életedben az eseményeket, ahogyan ő akarja. A harmadik pátriárka feladata a legegyszerűbb: ő maga a halál. Az ő döntése rád tekintve végleges: meghatározza halálod pontos napját és percét.

Azt mondják, még emberi lény soha nem látta őket. Minden városban vagy faluban van egy A Hármak Minisztériumának nevezett épület. Egyetlen feladata az, hogy ezeket az ezüstös színű karpereceket (ami a te kezeden és az enyémen is van) szétküldje a város vagy falu összes kórházába, az összes újszülötthöz. A karperec története homályos előttem, pedig éveken keresztül kutattam az ok után, hogy vajon miért döntöttek úgy a pátriárkák, hogy hordanunk kell.

Az én elméletem a következő: az emberiség egyre fejlettebbé vált, s rájött, mit jelent a tulajdon fogalma. Akiknek sikerült nagyobb vagyonra szert tenniük, azok még többet akartak. Egy időben sok viszály és haragoskodás tört ki az emberek és családjaik között, majd az országok között is. Egyik háború követte a másikat, szinte megállás nélkül. Egyszerű terjeszkedésről volt szó, amelyet azonban gyakran csak vérfürdők árán sikerült kiharcolniuk maguknak. Egyes országok területei óriásira dagadtak, míg másoké egyre kisebbek lettek, esetleg a függetlenségüket is elvesztették. Az emberek élete a háborúk alatt borzalmasan telt: az örökös rettegés, a félelem, a sok bujkálás... olyan életet jelentett mindez, amelyben az emberek úgy érezték, életüknek nincsen értelme. Senki sem tudta, mennyi ideje van hátra, nem tudták, mi az, amit érdemes lenne elkezdeni, annak a veszélye nélkül, hogy azt esetleg nem tudják befejezni.

Talán ezért született meg a karperec gondolata. A három pátriárka együttesen úgy határozott, hogy minden embernek születésétől kezdve viselnie kell, rajta egyetlen dátummal, ami tulajdonosának halála napját jelöli. Innentől kezdve az emberiség úgy élte mindennapjait, hogy pontosan tudta, melyik évben, melyik nap fog meghalni. Megfontolásból a pátriárkák nem közölték a halál percét és módját. Gondolom, féltek attól, hogy valaki mindenáron kiakarja kerülni döntésüket.
Amitől féltek, bekövetkezett: hiába csak az évet és napot mondták meg, egyszer kitalálta valaki, hogyha egész nap otthon maradsz és bezárkózol a házadba, akkor megmenekülsz. Nagy tévedés volt. A halál egytől-egyig utol érte őket, mert valami vagy valaki mindig kényszerítette őket arra, hogy kilépjenek a házból. Annak pedig, akinek az volt elrendelve, hogy a négy fal között fog meghalni, annak a menekülése (amiről ő azt hitte, hogy az) valójában a tulajdon sorsának beteljesítése volt – a saját kezével.

Egy másik nézet szerint, ha leveszed a karperecedet, akkor nem azon a napon fogsz meghalni, ami azon áll. Ez is tévedésnek bizonyult. A perec levétele semmin nem változtatott. Az emberiség ezen próbálkozásai a halál elkerülésére kudarcba fulladtak. Pedig egyszerűbb lett volna okosan belátni: a harmadik pátriárka dönti el, mikor lesz az utolsó napod, de az akkor is az a nap lesz, ha elmondja neked, ha nem. A karperec létezése előtt az emberek akkor hunytak el, amikor eljött az ideje, a megjelenése csak azon változtatott, hogy ettől kezdve minden ember tisztában volt elkövetkezendő életének hosszúságával. Az idők során törvény született arra, hogy a perecet nem lehet levenni. Az anyakönyvedben a születésed és a halálod dátuma is szerepel. Ezek után te döntöd el, hogyan fogsz élni annak fényében, hogy mennyi időd van. Valakiből ez az információ a legjobbat, másból a legrosszabb énjét hozza ki. Az elején az emberek nehezen viselték el a karperecet, de mára már a részünké vált. Olyan, mint a kezünk. Vagy a lábunk. A halálunk a részünk. Bennünk él, mindaddig, míg fel nem tör a felszínre. És akkor mi leszünk az ő része.

Egész életemben lázadtam a pátriátkák ellen. Soha nem értettem egyet a döntésükkel, mellyel ezt a vacakot ránk rakták. Ma már azonban az emberek nagy része elfogadja ezt, s élik az életüket, amíg csak tehetik. Pedig – gondold végig – lehetne másképpen is. A három pátriárka rossz döntést hozott, de talán nem is tudnak róla!
Mindegy. Én már nem változtathatok semmin sem. Ma meg fogok halni, pontosan úgy, ahogy előttem bárki más. A halál mindig ugyanaz. A különbséget egyedül az adja, hogy az a tiéd vagy valaki másé.
- Holnap az enyém lesz – szól közbe Kate, és hangja elcsuklik.
Joe bácsi számára ez a téma a legfájdalmasabb. Amikor huszonhat évvel ezelőtt megszületett Kate, megkapta a perecét, amin a dátum azt mutatta, hogy unokája mindössze egy nappal fogja túlélni őt. Azóta kísérti ez a nap.
- Nagypapa, emlékszel, amikor négyéves koromban megígértük egymásnak, hogy ezen a napon eljövök hozzád, és utoljára megbeszélünk mindent, ami nyomaszt bennünket?
- Igen.
- Én is emlékszem. És arra is nagyon jól emlékszem, hogy akkor, négyéves fejjel sem tudtam megérteni, hogy miért csak huszonhat évet szánt nekem a három pátriárka. Most sem értem. Annyi dolog van ezen a világon, amit nem akarok itt hagyni… Ha elveszítek mindent, amit valaha láttam, éreztem, értettem, akkor vajon mi értelme volt a világnak? Mi értelme volt a létezésemnek? Miért nem élhetek örökké? Miért nem láthatom, érezhetem, érthetem mindörökké a világot? Miért félek ennyire a haláltól? Talán mert az életem hasztalan lett volna? Azok után, hogy annyi mindent felfedeztem, annyi emberen segítettem, valóban hiábavaló lett volna huszonhat év? Nem hiszem.

Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az az, hogy holnap az út végére érek, de mindaz, amit életem során tettem és akartam még tenni, jelenti azt, hogy itt voltam. Itt, ebben a galaxisban, és ezen a bolygón. A halálom része az univerzum történetének, pontosan úgy, mint egy virág halála. Mindannyian, akik élünk és éltünk része vagyunk egy történetnek, ami sosem ér véget. S bármennyire kevés is volt az az idő, amíg itt voltam, vagy amíg egy virág itt volt; az idő alatt megváltoztattam mások életét és mások is az enyémet. Csak ez számít – még halálom pillanatában is. Jól mondtad, Joe bácsi: a halál a részünk. Akkor hát miért futnánk előle?
- Nem futunk előle, Kate. Te és én nem. Ami elől én futok, az egy eszme: ami azt mondja, hogy nekem tudnom kell, mikor halok meg.

Pedig ez nem így van. Nincs a pátriárkáknak joguk ahhoz, hogy tönkretegyék az életemet, ráadásul még azelőtt, hogy megszülettem volna. Ha nekik kell irányítaniuk az életemet, hát legyen. Nem akadályozhatom meg, sem én, se te, Katie, sem senki más. Oka van annak, hogy léteznek, pont úgy, ahogyan a mi létezésünknek is oka van, s bár ezt az okot sosem érthetjük meg (nem is kell, hogy megértsük!), be kell töltenünk a helyünket a világban. Hiszek mindabban, amit elmondtál nekem. Mi ketten mindig hasonló utakon jártunk: a sorsunk furcsán összefonódott, de nem csupán a halálunk miatt, vagy mert én vagyok a nagyapád; minket egy eszme kötött össze. A családunkban én voltam az örök lázadó, az egyetlen, aki érezte, hogy baj van a világgal. Amikor felcseperedtél, Katie, láttam, hogy te is azon töröd folyton a fejed, amin én: nem értetted, miért van a csuklódon a karperec. A lázadásunk az, ami minket emberré tesz. Akik beletörődnek a helyzet jelen állásába, azok apránként elfelejtik, milyen embernek lenni. Egy olyan rendszer részévé válnak, amiben az emberek már nem tudják, hogyan kell élni. Csak várják a napot.

Édesanyád is közéjük tartozik. Nagyon szeretem a lányomat, de sosem értette meg, miért rossz a rendszer, amiben élünk. Ezen veszekedtünk folyton, no meg azon, hogy téged melyik oldalra állítsunk. Amikor ráébredt, hogy te sokkal inkább velem értesz egyet, mint vele, a szememre vetette, hogy ellene akarlak uszítani. Pedig ez nem így van. Mindig arra vágytam, hogy a családunk egy egészet alkosson, de ehelyett széthullott. Így tehát a legrosszabb megoldást választottuk: tíz éven keresztül nem találkoztunk egymással. Te viszont soha sem fordultál el tőlem, jóllehet, anyád sokszor megkért rá.
Kate nem szólt egy szót sem. Amit nagyapja elmondott, igaz volt. Hányszor és hányszor könyörgött neki édesanyja, hogy ne látogassa meg Joe bácsit! Kate azonban, amikor akadt egy kis szabadideje, mindig nagyapjánál ebédelt.
- Anyát nagyon bosszantotta, hogy szóba állok veled – mondja Kate. – Már a neved említésére is szokatlanul dühös lett. Ha összevesztünk valami butaságon, néha olyan dolgokat mondtam neki, amit rögtön meg is bántam. Úgy érzem, egy szakadék tátong anya és köztem.
Joe bácsi megrázza a fejét, és így válaszol:
- Ne haragudj édesanyádra! Hidd el, ő egy remek ember és kiváló anya, hiszen csodálatos ember nevelt belőled, talán jobbat, mint én őbelőle. Mindez ez én hibám: nem figyeltem rá eléggé. Édesapád halála óta nagyon elhagyta magát, egyedül volt, pedig akkor nagy szüksége lett volna a segítségemre, mégsem gondoskodtam róla. Egyszerűen túl büszke voltam, hogy felajánljam neki a támogatásomat, inkább csak vártam, hátha ő jön majd hozzám. Ostoba vén ember!

Hiszen a lányom örökölte büszkeségemet: soha nem kért segítséget senkitől, minden problémáját maga oldotta meg. A magányt viszont nehezen viselte el, beszélni róla ennek ellenére sem akart: ezért magába zárkózott. Talán úgy vélte, ez a legegyszerűbb megoldás. Sajnos, az emberek gyakran vélekednek hasonlóan: azt hiszik, ha bárkihez tanácsért fordulnának, az a gyengeségüknek ékes bizonyítéka lenne. Valójában a bizonytalanság, a kétely és a hibáink, melyeket elkövetünk, mind-mind azt a célt szolgálják, hogy ne felejtsük el: emberek vagyunk.
- Kérdeznem kell valamit, Joe bácsi, de félek attól, amit a kérdés és a válasz okozni fog.
Kate nyugtalanul mondta mindezt, és ebből nagyapja már sejtette, mi az a bizonyos kérdés. Egy pillanatig gondolkodott, majd szavait gondosan megválogatva, felelt unokája ki nem mondott kérdésére.
- Arra vagy kíváncsi, mit érzek most, hogy hatvanöt év után eljött ez a nap. Azt is tudom, miért érdekel ez téged annyira. Holnap te leszel abban a helyzetben, amiben ma én vagyok. Szeretnél rá felkészülni, sajnos azonban ez lehetetlen. Meg kell értened valamit az emberekkel kapcsolatban: mindenki fél a haláltól. S bármennyire tagadjuk is a létezését azzal, hogy igyekszünk nem gondolkodni rá, attól még létezik. Olyan gyorsan elillant az életem, hogy észre sem vettem, s már itt találtam magam ezen a kórházi ágyon, és tudomásul kellett vennem, hogy haldoklom. Az életünk egy út; valakinek hosszabb, valakinek rövidebb, de senkié sem végtelen. Egyes filozófusok azt mondják, nincs okunk félni a haláltól, de egy dolgot ezzel kapcsolatban elfelejtenek: bármennyire is küzdünk ellene, a halálfélelmet képtelenség legyőzni, mert az nem más, mint egy ösztön, ami segít életben maradni, ha veszélyben vagyunk. Az ember azért fél a haláltól, mert szeret élni, akármilyen rosszra fordul is a sorsa, akármennyit szenved is. Nem tud elképzelni egy olyan létformát, amiben nincs érzés és érzékelés. Ragaszkodik a családjához, a barátaihoz és a világhoz, amiben él.

Én is félek, Katie, de boldog vagyok és hálás azért, hogy ember lehettem – még ha ilyen kicsi időre is. Ez egy ajándék.
Tudom, hogy ma számomra minden véget ér, de azt is tudom, hogy valami új is el fog kezdődni. Csak azt tanácsolhatom neked, hogy holnap, ha felébredsz az ágyadban, ne maradj otthon: tégy úgy, mint ha azt a napot is ugyanúgy követné egy másik nap, de oszd be az idődet jól. Búcsúzz el minden embertől, akit szeretsz, békülj ki azokkal, akikkel veszekedtél, s találd meg a békét a lelkedben. A béke nagyon fontos, Katie! Megmutatja a helyes irányt, segíti a kapcsolataink kialakulását, egyszerűbbé és boldogabbá teszi az életet. Nem baj, ha most még nem érted, mit akarok mindezzel mondani. Maradt egyetlen napod: használd ki, s keresd meg azokat a dolgokat, amiket eddig észre sem vettél.
- Milyen dolgokra gondolsz? Nem értelek – rázza a fejét Kate.
- Mindenkinek magának kell rálelnie, mit felejtett el megtenni vagy végiggondolni. Az ember mindig halála előtt döbben rá igazán, hogy mit jelentett számára az élet. Így voltam ezzel én is, de azt hiszem, most már befejeztem mindent, azt is, amit neked el akartam mondani. Még egy apróság van hátra: a végrendeletem.

Minden vagyonomat, amim csak van, rád hagyom. Egyetlen napod van élni vele, s miután elmentél, úgy határoztam, hogy az egyetem (ahol tanítasz) fogja megkapni a támogatásomat. Tudom, hogy szükségetek van a pénzre.
- Értem – suttogja Kate, s a zokogás váratlanul tör fel belőle. Könnyei végig peregnek arcán, egyenesen a nagybácsi kezére hullva, amit szorosan fog a kezében. Olyan gyönge az a kéz, hogy fél, összetöri.
- Indulj el, Katie, és ne nézz hátra!
- Nagyon fogsz hiányozni, Joe bácsi! – motyogja Kate.
-Te is nekem, de hidd el, hamarosan újra találkozunk, csak máshelyen és másidőben.
Eljött hát a távozás pillanata. Kate lassan felállt, és elindult az ajtó felé, de a sötétség és a könnyei megnehezítették a szobából való kijutását, mivel alig látott valamit. Az ajtóhoz érve, a kilincsre tette kezét, és ugyanúgy elbizonytalanodott, mint érkezése előtt. Hátra akart nézni a nagyapjára, mégsem tette. Úgy cselekedett, ahogy Joe bácsi kérte: kilépett az ajtón, egy pillantást sem vetett a szobára többé, és sietős léptekkel elhagyta a kórházat.
Az utcára kilépve, mintha új erőre kapott volna.

Lenyűgözően szép áprilisi nap volt. A nap ontotta magából a meleget és a fényt, ami itt-ott megcsillantotta a piros tulipánok levelein a harmatcseppeket. A városka főtere mellett haladt el Kate, ott látta mindezt. A téren ugyanis volt egy kisebb kert: tele többféle színű és fajtájú, szebbnél szebb virágokkal, melyek alig nyíltak még ki, de szirmaikkal máris az éltető napsugarak felé fordultak. A fák is megerősödtek, megjelentek új és friss hajtásaik, melyek néhány hónap múlva virágokká, majd gyümölcsökké fognak változni. Mindemellett gyenge szellő fújt, ami segítette a magok elszóródását a puha, üdezöld fűben.

Abban az évben hirtelen lett tavasz. A bogarak egyszer csak ellepték a levegőt, a lárvákból pedig pillangók bújtak elő, és előszeretettel repkedtek egyig virágról a másikra. Méhek jelentek meg, és elkezdtek mézet termelni, hogy a királynőjüket elláthassák. A költöző madarak hazatértek hosszú útjukról, s felkeresték régi otthonaikat, majd hozzáláttak, hogy újjáépítsék azokat. A patakok mind felolvadtak, és hűs, tiszta vizet nyújtottak a szomjazó állatoknak.

Kate a tavaszt szerette leginkább az évszakok közül. A kikelet ugyanis a legnagyszerűbb példa arra, hogy a természet akármilyen kemény tél után képes újjáéledni. A lány számára az élővilág szeretete és tanulmányozása nem csupán hobbi volt: a Természettudományi Egyetemen dolgozott mikrobiológusként. Érdemes tudni az egyetemről, hogy a városka egyetlen felsőoktatási intézményeként működött, emellett nagy sikereket értek el különböző kutatási területeken, így a városlakók már kétszeresen büszkék voltak, és minden turistának lelkesen mutogatták az épületet, ami egész pontosan a település centrumában található.
Az egyetem kutatói közül Kate kiemelkedett, felfedezéseit és tanítási képességeit tekintve egyaránt. A sors briliáns elmével áldotta meg, és igen fiatalon már elképesztő eredményeket ért a sejtkutatásban. Foglalkozott a rák és más betegségek lehetséges gyógymódjaival, tagja volt több környezetvédő egyesületnek, időnként dolgozott állatmenhelyeken vagy Amerika különböző egyetemein tartott előadásokat.

Minden érdekelte, ami már annyira kicsi volt, hogy szabad szemmel nem lehetett látni. Azt vallotta, hogy ezek a nanométer nagyságú részecskék építenek fel mindent, az emberek mégsem értékelik eléggé a jelenlétüket.
A biológia számított a legfontosabbnak az életében, s mindazt a határtalan tudást, amit felhalmozott, és kutatásainak eredményeit is meginoghatatlan hittel és energiával adta tovább a nála nem sokkal fiatalabb generációnak. Könnyedén együtt tudott dolgozni az egyetemistákkal, hiszen a korkülönbség köztük és Kate között elenyésző volt.

Miközben Kate haladt előre úticélja felé, figyelte az embereket maga körül. A kellemesen meleg, áprilisi nap az utcán senkit sem érdekelt, pedig a környezet, melyben mozogtak, Kate-et arra ösztönözte, hogy megálljon néhány percre és megfigyelje a természetet, ami tökéletes harmóniát alkotott az által, hogy minden élőlény ellátta a saját feladatát, kérdés nélkül. Az emberek között ez a harmonikus kapcsolat soha nem alakult ki. A saját kényelméért, biztonságáért, boldogságáért bármit hajlandó lett volna elkövetni az ember, de társaiért még a kisujját sem mozdította meg. Így fordultak el lassan egymástól. Mindenki magára maradt végül; senki nem kért segítséget, s senki nem adott.

Kate tisztán érezte, hogy Joe bácsinak ez a baja a világgal. Összefogással talán megtörténhetett volna a változás, de hogyan, amikor az emberek már nem is beszéltek egymással? A technika fejlődésével a kommunikálás az SMS-re, E-mail-re, és a chatelésre korlátozódott. Ezen módszerek nélkülözték a személyes kontaktust, s azt, hogy egyáltalán lásd az arcát annak, akivel beszélgetsz.
Bármi, amit feltaláltak, azt a célt szolgálta, hogy minél kényelmesebb életet élhessenek. Már nem léptek be a természetbe, pedig egykor a részei voltak. Elfelejtették volna, hogy honnan jöttek? Sajnos, igen. Nem is jutott eszükbe többé.
Kate viszont soha nem felejtette el. Hűségesen szerette a természet minden csodáját, az apró harmatcsepptől a hatalmas bálnáig. Az Évum összes élőlényét ugyanúgy imádta, egyedül az emberiséget vetette meg. Ha jól belegondolunk, meg is volt minden oka erre: pusztítása felbecsülhetetlen károkat okozott a bolygónak, s ezek a sebek gyógyíthatatlannak bizonyultak. A három pátriárka mégsem lépett közbe sohasem.

Kate hirtelen megtorpant. Egy hatalmas, fekete színű épület előtt állt, melynek bejárata fölött aranybetűk hirdették: Hivatal. A Hivatal szó, ha egy évumi ember kimondta, hátborzongatást keltett benne és társaiban egyaránt. A bolygón létezett egy törvény, ami kimondta azt, hogy ha az ember közeledik halála napjához, egy nappal előtte be kell mennie a Hivatalba. Az emberek nem szerettek még csak rágondolni sem; allegórikusan azt mondták: ,, Aki egyszer belép a Hivatalba, az onnan nem jön ki élve.” Ez persze szó szerint nem volt igaz. A mondás annyit jelentett, hogy aki elment a Hivatalba, a saját temetéseinek formaságait intézte el, az úgynevezett Hivatalnok segítségével. Mégis, aki járt már az épületben, valóban úgy érezte, hogy meghalt, mivel úgyis bántak vele, holott a halála csak másnap következett be. Az emberiség ilyen volt; akiről tudták, hogy hamarosan elmegy, már semmibe vették, élete utolsó napjaiban halottnak nyilvánították.

Kate Joe bácsira gondolt, ahogyan az épületet nézegette: a látványtól is összeszorult a torka és elöntötte a forróság. A nagyapja nem járt a Hivatalban, mivel a kórházi ágyhoz volt láncolva, ilyen esetben a Hivatalnok személyesen kereste fel az érintettet. Meg sem kérdezte, milyen egy Hivatalnok. Azt mondják, emberek közé ritkán mennek, bár ők is emberek, mégis felsőbbrendűnek tartják magukat, mivel átlagosan hosszabb életűek, mint embertársaik. Egész életüket a Hivatalban töltik, nincs magánéletük, mert ők rendszereznek és dokumentálnak mindent. Tudják, ki, mikor fog meghalni, minden kliensüket jól ismerik, még mielőtt egyáltalán találkoztak volna velük. Felettébb büszkék a munkájukra, fontos embernek érzik magukat, s valóban, jelenlétük az Évumon szükséges is volt.

Kate elszánta magát végre. Bár borzasztóan fáradtnak érezte magát, és levertnek a Joe bácsival való beszélgetése miatt, de tudta, nincs választása: törvény írta elő, hogy átlépje az épület küszöbét, akár tetszett ez neki, akár nem.
Egyre közeledett az ajtóhoz. Megállt előtte, kezét a kilincsre helyezte, s egy pillanatra elmélázott azon, hogy vajon miért gyűlik meg a baja mindig az ajtókkal, pontosabban az azokon való belépéssel. Életében ez folyton visszatérő motívumon volt: mindig olyan helyre vezették az ajtók, amely helyeket messziről el akart kerülni, de sosem sikerült. Minden ember megtapasztalta ezt; bármennyire is menekültek félelmeiktől, azok mégis bekövetkeztek.
A pillanat elmúlt: Kate átlépte a küszöböt és egy váróteremben találta magát. Egyedül álldogált, s várta, hátha jön valaki, aki szól, hogy hová kell mennie. A szoba barátságtalanságot és ridegséget árasztott, virágot vagy díszt Kate egyáltalán nem látott, de az ablakok voltak a legszembetűnőbbek, mivel fényt alig engedtek be a helyiségbe, így félhomályba borult minden. A csend borzasztóan idegesítette a lányt, mert úgy érezte, mintha egy teremtett lélek sem lenne az egész épületben.

Vajon hol lehetnek a Hivatalnokok? Talán nem tudnak az érkezésemről. Akár el is mehetnék, inkább visszajövök később. Mialatt Kate mindezt átgondolta, és elhatározta, hogy elindul haza, addigra megjelent a lépcsőn egy magas férfi, aki fekete, vastag keretes szemüveget viselt, hóna alatt pedig nagy aktakupacot cipelt. Amikor megpillantotta Kate–et, minden átmenet nélkül elkezdett kacagni.
- Elnézést, de min nevet? – kérdezte tőle Kate.
- Semmin! – felelte a férfi, majd hirtelen unalmas hangon hadarni kezdett. – Ön nyilvánvalóan azért van itt, mert egy Hivatalnokkal kíván beszélni. Nos, én az volnék, s arra kérem, hogy fáradjon utánam!

A Hivatalnok el is indult felfelé a lépcsőn, Kate pedig követte. A lépcső hosszan kanyargott jobbra és balra, míg egy újabb folyosóra nem érkeztek, majd a férfi benyitott az első ajtón, ami útjukba akadt.
A szoba, melybe beléptek, egy igényesen berendezett iroda volt. A Hivatalnok letette az aktákat az asztalra, majd leült, és intett Kate–nek, hogy kövesse a példáját. Kate leült, s kissé feszengett. A férfi sokáig egy árva szót sem szólt, lapozgatta az iratokat, néhány perccel később azonban felkapta a fejét:
- Mutassa a karperecét!
Kate nem szívesen engedelmeskedett. Az évumiak sosem dicsekedtek a karperecükkel, inkább igyekeztek elrejteni azt mások szeme elől. Hosszú ujjú ruhákat viseltek, s a módszer kiválóan bevált, csak nyáron sültek meg a forróságtól.
A Hivatalnok megvizsgálta a karperecet. Arca mintha néhány pillanatra elsötétült volna, majd ismét nevetgélni kezdett.
- Ön holnap meg fog halni! – közölte széles vigyorral a száján.

Kate megbotránkozva nézett rá. Ez az ember komolyan azt gondolja, hogy én nem tudom mindezt?! És még jót is mulat rajta!!
- No persze, ezt Ön régóta tudja, hehehe – itt a Hivatalnok megköszörülte a torkát, s újra visszatért unalmas és monoton hangjához. - Most felteszek Önnek néhány kérdést, amelyekre válaszolnia kell.
A férfi elővett tehát egy tollat és egy papírt, és hadarni kezdte a kérdéseket(már ha ezeket a félmondatokat annak tekinthetjük):
- Temetés vagy hamvasztás?
- Én hamvasztást szeretnék, mert tudja…
- Fehér rózsa vagy piros? Vagy bármilyen más virág?
- A fehér rózsa megfelel, azt hiszem…
- A hamvait urnába szeretné helyezni vagy szórjuk szét valahol?
Kate szája tátva maradt. Erre nem volt felkészülve. Elképzelte a jelenetet, amikor az ő hamvait majd szétszórják például egy szeméttelepen vagy még ennél is szörnyűbb helyen.
- Arra gondoltam, tudja, hogy a hamvaimat beletehetnék egy urnába, s egy kisebb tutajra helyezhetnék, amit az óceán majd elringat messzire.
A Hivatalnok ugyanolyan elképedve meredt Kate –re, mint Kate őrá az előbb.
- Aha, értem – mondta, és sebesen írni kezdett.

Kate kissé elpirult. Az ötlet valójában nem most pattant ki a fejéből, hanem már évekkel ezelőtt született meg a gondolat, hogy hamvait az óceánra bízná. Ez nem azt jelenti, hogy problámája lett volna az egyszerű temetési szertartással, de biológusként jól tudta, hogy a hamvasztás és a koporsóban, az örökkévalóságig eltöltött idő ugyanazt az állapotot fogja eredményezni: a testéből semmi nem fog maradni.
- Felajánlja belsőszerveit halála után a szervátültetésre váró betegeknek?
- Igen, természetesen.
- Klasszikus vagy modern zenét kíván a temetési szertartására, amit (gondolom) az óceánnál tartanának meg?
- Ööö, én, tudja…
- Nos? – nézett szúrósan a Hivatalnok.
- Van egy híres zeneszerző, aki horrorfilmekhez készít zenét. A neve Christopher Young, és van egy nagyon szép dala, ez a címe: One flower dies. Azt szeretném, ha ezt játszanák le… a szertartáson. A többit magukra bízom.
- Semmi akadálya – bólintott a Hivatalnok, és lekörmölte a címet.
- Hány főt kíván a szertartásra meghívni? – hangzott a következő kérdés.
- Hát, nem is tudom, hiszen nem tilthatom meg senkinek, hogy eljöjjön. Biztosan akadnak majd diákjaim, akik ott lesznek.
- Saccolja meg!
- Körülbelül ötven főre számíthatnak. Talán.

Nehéz megérteni, milyen helyzetben volt Kate. A gondolat, hogy diákjai ott fognak állni, és nézik, ahogyan a víz elsodorja az urnáját messzire, teljesen kiborította. Tényleg úgy érezte magát, mint aki már meghalt. Megértette, mit takar az a közmondás a Hivatalról.
Az asztalon álló telefon hirtelen megcsörrent. A Hivatalnok felvette, de a beszélgetés nem volt hosszú. Amikor letette a kagylót, nagyot sóhajtott. Rápillantott Kate–re , rámosolygott, majd így szólt:
- A nagyapja meghalt.
Kate szívverése megállt egy pillanatra, legalábbis ő így érezte. Halkan sírva fakadt, s könnycseppjei egymás után hulltak le a Hivatalnok íróasztalára. Joe bácsi elment.
- Nos, bizonyára érdekli, mennyi pénzt hagyott Önre a nagyapja?
- Nem – szólalt meg Kate, és felállt a székről. – Nem érdekel! Ha azt hiszi rólam, hogy képes vagyok tovább nézni az önelégült, vigyorgó képét, akkor nagyon téved! A nagypapám alig halt meg, maga máris csak a pénzre tud gondolni, amit az elhunyt hátrahagyott. Lehet, hogy ügyfeleinek nagy többsége valóban ilyen ember, de én holnap meghalok, és már nem számít, mennyi pénz is van a bankszámlámon! Negyvenhárom év múlva, amikor Ön fog meghalni(ennél a mondatánál Kate rámutatott a Hivatalnok karperecére, melyen a dátum egy negyvenhárom évvel későbbi napot jelölt) rá fog jönni, hogy mennyire nem ismerte az embereket, s hogy mennyire érzéketlenül bánt velük! Egy órája vagyok itt, de ez a hatvan perc borzalmasabb volt mindennél, amit valaha is átéltem. Soha többé nem akarom látni sem magát sem ezt az épületet !
Kate a végén már kiabált, és teljesen kikelt magából.Az arca felpuffadt a dühtől (úgy tűnik, eme tulajdonságát édesanyjától örökölte). Elindult az ajtó felé, de a Hivatalnok hangja megállította.
- Emiatt nem kell aggódnia – nyugtatta meg a Hivatalnok. – De mielőtt elmenne, alá kell írnia a szertartásról szóló nyilatkozatát!
Kate visszasétált az asztalhoz, fogta a tollat, és ráírta a nevét a lap aljára, igaz, dühében átszakította a papírt, mivel túl erősen nyomta rá az írószert. Mikor végzett, visszadobta a tollat az asztalra, és egyetlen szó nélkül kiviharzott a szobából.
Gyorsan leszaladt a lépcsőn, visszajutott a váróterembe (ami még mindig kongott az ürességtől), ahonnan egyenesen az utcára futott.
Lassan, egyenletesen vette a levegőt, s ezzel sikerült lenyugtatnia magát. Órájára pillantott; majdnem hat óra volt. A hőmérséklet jelentősen csökkent, mivel a szél fújni kezdett. Az utcák és a terek megteltek emberekkel, az élet igazán csak most indult be.
Kate elindult haza. Nem lakott messze, csupán néhány sarkot kellett megtennie, s máris megpillantotta otthonát. A házat még három évvel ezelőtt vette, és bár édesanyja állandóan fitymálta, hogy mennyire kicsi a házikó, Kate mégis elégedett volt vele.
A házhoz tartozott egy kisebb kert is, amiben Kate mindenféle virágot ültetett, illetve fákat nevelgetett: szabadidejében lelkesen kertészkedett, ami meg is látszott, mert míg mások kertjében burjánzott a gaz vagy bogarak falták fel a veteményt, addig Kate kertje jó például szolgált a szomszédoknak.

A bejárati ajtó előtt állt már, s megpróbálta előhalászni táskája aljáról a kulcsot. A művelet sikerrel járt; pár perces küzdelem árán ugyan, de bejutott a lakásba.
Kate sok kiváló tulajonsággal rendelkezett, a takarításhoz és a rendrakáshoz való viszonya ellenben igen ellenségesnek tűnt. Kate, valljuk be őszintén, ki nem állhatott takarítani, igaz, ideje sem engedte. Gyakran az éjszaka kellős közepén érkezett haza, így persze csakis arra futotta az erejéből, hogy ledőljön a kanapéra, és nyomban el is aludt. Hihetetlenül sokat dolgozott: egyszerre tíz-tizenöt kutatást folytatott, különböző témákban, s tanítania is kellett. Saját magára egyáltalán nem maradt ideje.
A nappali például úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta: mindenfelé, amerre a szem ellátott, papírok tucatjai hevertek a padlón, a kávézóasztalon, a foteleken, és néhány a falra lett kitűzve(nyilván a fontosabbak). Emellett ruhadarabok is szét voltak dobálva a szobában, a szokásos reggeli kapkodás emlékeként.
A konyha asztalon ételmaradékok ,,unatkoztak”, míg a hangyák, a természet csodálatos takarítói, neki nem láttak a finom morzsák elpusztításához. A hűtőszekrény üressége megszokott dologgá vált, mindössze négy alma és néhány ,,ósdi” szendvics várta türelmesen, hogy mikor kerülnek végre sorra ők is. Kate megtanult főzni, ezzel a tudással azonban nem csillogott gyakran, napközben inkább az egyetemen evett, vagy egy közeli büfében. Bár minduntalan kifejtette diákjainak, hogy milyen fontos az egészséges táplálkozás, ő maga sem tudott ennek megfelelően élni. Tudta, kevés az ideje, ezért igyekezett a nap huszonnégy órájából negyvennyolcat csinálni, s ez tömérdek lemondással járt.

Kate leroskadt a kanapéra. Joe bácsi járt az eszében. Máris nagyon hiányzott neki.
A nagyapja megértette őt, hozzá bármikor elmehetett tanácsot kérni, vagy egyszerűen csak beszélgetni, de most elment, és Kate egyedül maradt a félelmével és a kétséggel. A fáradtságtól lassan lecsukódtak szemei, s mint annyiszor, most is a kanapén aludt el, ruhástul.


Folyt. köv.