A harcsa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy harcsa. Egy nagy, kanyargós, hosszúkás tóban élt, legalábbis ő így tudta. Valójában a Tisza nevű folyó egyik holtága volt az otthona. Szeretett itt élni. Igaz, fogalma sem volt arról, milyen lehet máshol, de jól érezte magát. Ezen a napon, amikor a mese íródik, reggel fölkelt puha iszap ágyából, mely egy korhadt elsüllyedt ladik alatt volt, szokásához híven a pár méterre lévő nádashoz úszott. Itt várt egy kicsit, majd egy gyors mozdulattal be is falta a reggelijét, egy kisebb keszeget. "Amíg keszeget eszegetek, jól indul a napom" mondta el magában az ősi harcsa közmondást, majd elindult egy délelőtti sétára. Közben gondolkodott, milyen jó is ez a nádas. Minden reggel kizabálja a lakóját, másnapra mégis akad egy olyan buta hal, aki beköltözik.

Délelőtti sétaúszása során egy kis halra lett figyelmes, ami nagyon betegesen ficánkolt. Nagyon ínycsiklandozónak találta, de pontosan tudta, hogy milyen árat fizethet a jó falatért. Egy horgász csalija volt. Hősünk azonban ismerte a módját, hogyan kell óvatosan leakasztani a horogról a falatot. Mosolygott is a sok hosszú harcsabajsza alatt, amikor a víz rezdüléséből érezte, hogy a horgász húzza ki a damilt. Egyszer régen, amikor még csak 30 kilós volt, majdnem megjárta. Azóta is ott a forradás a szája szélében. Azóta viszont minden nap lóvá tesz néhány horgászt. Imádja a kukacot is. A maga 150 kilós, 2 méteres méltóságában úszkált végig, közel a fenékhez. Bajszának minden rezdülését figyelte. Jóllakott volt. Ilyenkor csak élvezte, hogy futnak előle a halak. Kicsit magányosnak érezte magát. Alig voltak barátai. Igaz, ő szerette ezt a magányt.

Eszébe jutott, hogy nézegeti egy kicsit azokat a furcsa nagy lényeket, akik olyan buták, hogy általában csak a víz felszínén úsznak, és azt is elég ügyetlenül. Ráadásul mindig nagy zajt csapnak. Valahol sejtette, hogy ezeknek a lényeknek lehet valami köze a horgászokhoz, de úgy vélte, amikor így úszkálnak, nem is lehetnek horgászok. Nem bántotta őket sose. Egyik öreg harcsától egyszer hallotta, hogy nem is érdemes, nem finom a húsuk. Nem értette ezeket a lényeket. Mindig eltűntek a vízből, pedig rendes élőlénynek semmi keresnivalója az éltető vízen kívül. Gondolta ezek biztos mazochisták. Amíg ezen mélázott, és bejárta a tó nagyobb részét, el is telt a délelőtt. Menet közben lekapkodott rutinból még néhány kukacot a horgokról. Délután egy csapkodó csónakra lett figyelmes. Így nevezte a vizibiciklit, mivel csak azt tudta róla, hogy lassan halad, de nagyon hangosan. Csak a morgó csónakok (motorosok) zajosabban, de azokkal szerencsére ritkán találkozott.

Ez a vizibicikli viszont nem mozdult. Csupán a formájáról ismerte fel bajuszos hősünk. Valami furcsa is volt vele, de a kíváncsisága legyőzte az előérzetét. Mi is történhet egy 150 kilós harcsával, aki elég okos, hogy mindenféle horgászokat kijátsszon, és elég nagy, hogy senki ne merje bántani? Feljebb emelkedett, és megközelítette a vizibiciklit, mely egy elhagyott horgászmóló és a nádas között állt. A környéken semmi sem mozdult. A harcsa beúszott a sás közé, és kikukucskált a víz alól. A felszín ugyan torzította a képet, de azért ki tudta venni az alakokat. Két ember ült a csónakon. Egy fiú és egy lány. Bajszos barátunk a víz alól először egynek látta őket az apró vízmozgások által keltett elmosódottságban, olyan közel voltak egymáshoz. A környező fák vetettek némi árnyékot a járműre, a táj nyugodt volt. A két ember meg csak ült egymás mellett és időnként hosszú csókokat váltottak. Hal barátunknak fogalma sem volt arról, mi a jó ebben, vagy mit is csinálnak pontosan, de valahogy jó érzés volt a közelükben maradnia.

A csókok közé simogatások, ölelések és mosolyok kerültek. A két ember vidám, látszólag nyugodt arccal, de közben heves szívdobogással csodálta, nézte a másikat. Élvezték az egyedüllétet, a tájat, a meleget és a néha elsuhanó hűs szellőt. A szerelmes simogatások teljesen felváltották a korábbi halk beszélgetést. A fiú lassan kikapcsolta a lány melltartóját, és kölcsönös mosolyok közepette félretette a feleslegesnek vélt ruhadarabot. A lány szemérmesen mosolygott, miközben kedvese a melleiben gyönyörködött. Hal barátunk csak a gyengéd mozdulatokat érzékelte, meg a különleges gondolatokat. Oldalvonala soha nem tapasztalt kellemes ingereket továbbított agya felé, ahogy az egészen apró mozdulatok a vizibiciklin keresztül megmozgatták a vizet. A harcsának tetszett ez az egész. Nem volt kedve továbbállni, bár szeme elfáradt a sok felfele, a Nap felé való nézésben, és különben is csak egy narancs - rózsaszín - barna foltot látott már a világoskék vizibiciklin. Ezért inkább csak a lassú, kellemes érzékeket keltő hullámokat figyelte. Hosszú idő telt el így.

Amikor pár perc múlva újra felnézett, már nem látta a vizibiciklit. Az egyszerűen eltűnt. De nem mehetett el! Azt hallotta volna! Nem is emelkedett ki a vízből, olyat nem szokott. Egy elhaladó kajakot látszott csupán, ami viszont a semmiből került elő, és máris el akart tűnni az érzékeléséből. Minden olyan furcsa volt. A víz mozgásából hirtelen úgy érezte, mintha ő maga csak pár másodperce állt volna meg itt. Valamit újra érzett az előbbi kellemes érzésből. Az elúszó kajak felől jött, de elég halványan csupán. Nem értette szegény, hogy mi történt vele. A Nap által felmelegített víz zavarta össze az érzékeit? Egyáltalán nem csak álmodott? A kajak teljesen elúszott a látóteréből. Benne egy mosolygós fiú húzta a lapátokat, aki épp az elmúlt percekben gondolt erősen a távolban levő barátnőjére.

Vége