A fogadás

Átlagos szombat este volt, ami azt jelentette, hogy mint mindig, most is Joe Spinasky kocsmájában ültem, és hajtottam le egymás után a féldeciket. Már évek óta ez volt a törzshelyem. Semmi sem utalt arra, hogy bármi megváltozhat, mikor, már közeledve a zárórához, egyszerre a szomszédomat, Willt láttam széles vigyorral betoppanni a bejárati ajtón. Will egy kisstílű strici volt, aki a saját, Amanda nevű nővérét futtatta, és a környék leglepukkantabb lakásában élt együtt vele, meglehetősen szerényen. Most azonban egy vastagon kitömött borítékot szorongatott a kezében. Rögtön észrevett, felém vette az irányt, végül lehuppant mellém a pultra.
- Az úr következő körét én fizetem! – kurjantotta.
Felhajtottam az éppen aktuális rundót, majd felé fordultam.
- Na mi van, örököltél? – kérdeztem.
- Francokat! – vigyorgott ő. – Nyertem a lovin 2000 dolcsit! A harmadik futamban 1 a 13-hoz adták Kakaós Csigát, én meg felraktam rá 150-et, és befutott, bazzeg! Érted, ez volt az utolsó futama, jövő héten már viszik is, hogy virslit csináljanak belőle. Erre megrázza magát, és befut elsőnek.
- Nem semmi, baszki – veregettem meg a vállát elismerően. – Kurva mázlista vagy. Én még sose nyertem ott egy fillért se.
- A lovakhoz kell egy sajátos érzék – mondta Will.

Megérkezett a pia, így félbeszakítottam a társalgást, és az italnak szenteltem magam. Felhajtottam, és csak utána fordultam vissza Willhez.
- Hallod, most legalább a nővérednek nem kell strichelnie egy darabig.
- Bazzeg, most meg minek jössz ezzel? – méltatlankodott szomszédom. – Van hozzá közöd? Mindenki úgy él meg, ahogy tud.
- Bár sokat nem kereshet vele – mondtam én.
- Meglepődnél – mondta Will.
- Ne haragudj, de miféle állat az, aki képes fizetni, hogy lefeküdhessen vele? – kérdeztem. – A nővéred a legundorítóbb, leglehasználtabb, legócskább lotyó, aki csak él ezen a világon. Totális hányinger még ránézni is. Én speciel, ha fizetnék, se mennék el vele.
Will merengve nézett rám.
- 2000 dollárért sem? – kérdezte.

Hát igen, tudta a rohadék, hogy nekem a gyengém a pénz. Bármire hajlandó vagyok némi extra lóvéért, kivéve persze a gyilkosságot. Azt nem vállalnám be, mondjuk ötezer alatt. Tízezerért pucérra vetkőznék délben a rendőrkapitányság előtt. De kétezerért lefeküdni a legocsmányabb emberrel, akit valaha életemben ismertem?
- Ezen gondolkodnom kell – közöltem vele. És gondolkodtam is, körülbelül tíz percet. Ezalatt újabb három stampedlit ürítettem ki. Végül azt mondtam: - Tudod mit, benne vagyok. De van egy kikötésem. Legalább egy papírzacskót húzzon a fejére.
- Bazzeg, leszarom – jelentette ki Will. – Zacskó, rendben van, bár fura ízlésre vall.
- Áruld már el nekem, miért ér meg neked kétezer dollárt, hogy megdugjam a nővéredet? – kérdeztem.
- Nem mindegy neked, mire költöm a kibaszott pénzemet? – hördült fel Will.
- Nekem aztán… - vontam vállat. Will előhúzott egy noteszt a zsebéből.
- No idehallgass – felütötte találomra. – Megmagyarázom. Tudtad-e például, hogy a legnagyobb tengerpart nélküli ország a világon Kazahsztán?
- Nem. Na és?
- Ennek éppen annyi értelme van, mint annak, hogy azért fizetek neked, hogy megkúrd a nővérem. Érted?
- Nem – mondtam. Tényleg nem értettem. Azt tudni kell Willről, hogy mielőtt striciskedésre adta a fejét, egy kínai törpe kitartottja volt, akit előző évben megütött a guta, miközben megpróbálta kiveretni magának egy Wenders-filmre. Ez, azt hiszem, sok mindenre magyarázatot ad.
- Akkor művelődj, baszki, és érteni fogod – mondta Will.
- Mikor kerüljön sor a dologra? – kérdeztem.
Will elővett egy másik noteszt, egy határidőnaplót. Rövid ideig tanulmányozta, majd így szólt:
- Gyere át hozzánk holnap este kilencre. Megdugod, én pedig fizetek. És ha nem használsz zacskót, még prémiumot is kaphatsz.
- Oké, benne vagyok – mondtam. Odaintettem a csapost, fizettem, majd mielőtt még meggondolhattam volna magam, mentem.

Nahát, másnap reggel, józanabb (és sajgóbb) fejjel átgondolva a dolgot, már cseppet sem volt ínyemre az üzlet. De azért a pénz még mindig rohadtul vonzó alternatívának tűnt. Eléggé le voltam égve, persze ez nálam sosem volt újdonság. Négy havi lakbérlettel viszont még sosem tartoztam azelőtt. Szerencsére a főbérlő állandóan be volt szívva; ugyanis a kelleténél sokkal jobban komálta a füvet. De néha akadtak azért józan pillanatai; és ha neki sincs pénze, ezek szaporodni fognak, mivel úgy nem tud anyagot szerezni. Bassza meg. Ez egy ördögi kör, a huszonkettes csapdája. Természetesen úgy is nézhettem volna, hogy miért pont az én pénzem hiányozna neki? De ez akkor valahogy nem jutott eszembe.

Így őrlődtem jó ideig, míg végül találtam az egyik sarokban egy halom szennyes alsó alatt egy fél üveg portoricóit, pontosan azt, amire szükségem volt. Felhajtottam az egészet – mindjárt sokkal jobban éreztem magam. De ez volt minden hatás, az idő nem múlt tőle gyorsabban, és mivel nem volt egész nap semmi dolgom, tudtam, hogy este kilencre óhatatlanul megint szarul leszek, a fejem még jobban fog fájni, és egyáltalán nem fogok készen állni a megpróbáltatásokra. Betettem egy közepesen ismert lengyel művészfilmet – nincs ezeknél jobb ajzószer, hajjaj - , de most ez sem segitett, sőt, a füves cigik sem, amelyeket már délután füstöltem el kissé reszketeg kézzel. Voltak pillanatok, amikor már úgy éreztem, hagyom a fenébe az egészet, de a kétezer dollár gondolata túlságosan is csábitó volt.

Végre eljött az este. Felöltöttem a kedvenc ballonkabátom, és a zsebébe csúsztattam a Rügert, amit még apám kapott a háborúban – mit lehet tudni. Vettem a kalapomat, és átmentem Willékhez. Az egész talán öt percig tartott. Kopogtam az ajtón – szinte azonnal kinyilt. Will nővére állt – vagy inkább támolygott, úgy látszik, ő is készült – előttem, egy szál, hányásfoltokkal tarkitott fürdőköpenyben.
- Hello, már vártalak – lehelt rám foghijas szájából. A piaszag valamelyest elnyomta a valahonnan a fekélyes bennsőségeiből feltörő rothadásbűzt, de nem eléggé. Kissé elszédültem.
- Hello – nyökögtem. – Will itthon van?
- Naná – felelte. – Ellenőriznie kell, hogy minden úgy történik, ahogyan megbeszéltétek. Bejössz?
- Aha – mondtam, és beléptem az üres üvegekkel illetve használt fecskendőkkel telitett előszobába.
Will nővére harminc éves volt, de hatvannak nézett ki. A több centiméter vastag smink sem fedte el a mély ráncokat az arcán, melyekben visszataszitó módon tapadt meg az alapozó és a púder. Löttyedt mellei a köldökéig lógtak, a feneke laposabb volt egy frissen vasalt gatyánál – némileg túlzásba vitte a fogyókúrát. Ismereteim szerint körülbelül tizenöt éve senki sem látta józanon. A nappali ajtajában aztán megállt, és bekövetkezett az elkerülhetetlen – ledobta a fürdőköpenyt.
- Na? – kérdezte. – Tetszem neked?
Sikerült visszanyelnem a vacsorát, de nem sok hija volt. Elém tárult a legocsmányabb test, amelyet valaha életemben láttam. A bőre szürkés volt, fakó és száraz, mindenfelé gennyedző kelések boritották. Szottyadt szeméremajkai között méretes rés tátongott, körülötte a szőrzet foltokban hullott ki. A csiklója valami hormonzavar folytán jó két centire türemkedett előre. Most mit mondjak erre?
- Nem, egyáltalán nem tetszel – vágtam ki végül. – De az üzlet az üzlet.
- Hm, te egészen szimpatikus vagy – mondta erre ő. Majd megfordult, és az ágy felé indult. Az ánusza tátongó lyuk volt, melynek környékét vastagon boritotta a szar. „Nem baj” mondtam magamban, „képzeld, hogy egy kétezer dolláros pénzköteggel dugsz.” De ebben a helyzetben már ez a gondolat sem sokat segített. A farkam mintha mikroszkopikus méretűre zsugorodott volna, képtelen lettem volna erekciót produkálni. Igaz, ez jelentette a legkisebb problémát, már évek óta volt péniszpumpám, amelyet épp az ilyen helyzetekre tartogattam. Ledobtam a kabátom az ágy mellé, letoltam a gatyámat, és amig a luvnya erotikusnak szánt mozdulatokkal végighevert az ágyon, gyorsan felfújtam a farkamat. Reméltem, hogy nem vették észre, bár ha igen, semmit sem kifogásolhattak benne, ez a dolog nem volt része a fogadásnak. Ráadásul mellőztem a zacskót!
- Na gyere – szólalt meg Amanda érzékinek szánt hangsúllyal, én meg végighevertem rajta, és belényomtam a pöcsömet. Mintha hideg pudingba toltam volna. Ő közömbös arccal meredt rám, és rágózott. Megmarkoltam az egyik löttyedt mellét, hátha sikerül belőle valami érzelmet kiváltanom, de a fenének sem. Jól megcsavartam – erre már felnyögött, hogy:
- Milyen szenvedélyes vagy! – de ez volt minden, ez a nyavalyás sablonszöveg. Eh, el volt már cseszve ez az este. Elkezdtem keményebben döngetni, de mivel semmi izgalmat nem éreztem, sehogy sem sikerült elmennem. Kezdtem igen pocsékul érezni magam: lehunytam a szememet, és felidéztem a legélvezetesebb dugásom emlékét, ami az előző télen esett meg velem a városi mutiplexben, a hátsó sorban, A gólya függőlépése cimű Angelopulosz film közben. Ez végre használt: mikor eljutottam addig a jelenetig, hogy a telefonszerelők reményteli módon lebontják az akadályokat a népek között, éreztem valami rándulást, ami annak a jele volt, hogy megnyertem a fogadást; győztem.

Diadalmasan fordultam hát ki belőle, mikor valamiféle öklendező hangot hallottam. Az arcába bámultam – láttam, ahogy eltátja a száját, majd sugárban végigokádta a zakómat, az ünneplő ingemet, a nyakkendőmet, de még a félig letolt nadrágomat is.
Na erre elborult az agyam. Alapvetően béketűrő természet vagyok, de ami sok, az sok. Lenyúltam a kabátomhoz, előkaptam a Rügert a zsebéből, és tövig nyomtam a csövet a ribanc seggébe.
– A kurva anyád! – üvöltöttem felháborodottan, majd a hajánál fogva felrántottam, és meghúztam a ravaszt. Tompa pukkanás hallatszott, majd egy hangos placcsanás, ahogy a belei a falnak csapódtak. Aztán elengedtem – fejjel előrezuhant a saját vérébe, hányásába és ürülékébe, és nem mozdult többet.
- A szentségit – motyogtam magam elé, ahogy végignéztem a kuplerájon, amit csináltam. Tudtam, hogy ezt nehéz lesz kimagyaráznom. Hát még amikor kivágódott az ajtó, és Will valósággal berobbant a szobába. Egyelőre ügyet sem vetve rám, a nővéréhez rohant, és megpróbálta kitapintani a pulzusát, hátha van még benne élet, de teljesen hiábavalóan fáradozott – halott volt az, mint egy darab kő. Na ekkor fordult felém.
- Baszódj meg, te strici! – üvöltötte. – Kinyírtad Amandát, most mi a faszomból fogok megélni?
- Hát láttad mit csinált! – próbáltam menteni a helyzetet.
- És erre agyon kell lőnöd?! – Will mindkét kezével a hajába túrt, a szemei vérben forogtak. – Ezt nem fogod megúszni! – hirdette ki ünnepélyesen. –Hívom a zsarukat!
- Még mit nem! – felkaptam a Rügert, a szeme közé céloztam, és tüzeltem. Ezúttal jóval hangosabban szólt. Will döbbent arccal hanyatlott hátra, és elterült a padlón. Fogtam egy zsebkendőt, megtörölgettem vele a pisztolyt, egykori szomszédom kezébe nyomtam, majd kislisszoltam az ajtón, remélve, hogy senki sem vette észre, hogy ott jártam.

Nos, azt hittem, ennyivel megúszom, de másnap kiderült, hogy Will túlélte a fejlövést, és három héttel később magához tért a kómából. Már a német technikában sem lehet megbízni! Jobbnak láttam sürgősen eltűnni a színről, mielőtt tanúskodhatott volna ellenem. Most itt ülök egy rozzant erdei kunyhóban, ahol száz kilométeres körzetben csak a mókusok találhatnak meg – legalábbis remélem. Nemzetközi körözést adtak ki ellenem, ráadásul a farkam viszket, és tele van kiütéssel. Ebből is látszik, hogy a szegény ember mindig megszívja, mindig, mindig! Mindazonáltal mégis azt hiszem, ez egy tanulságos történet volt, bárki megmondhatja, bár ezzel igazából már nem sokra megyek. Mások viszont talán még vehetik némi hasznát, és akkor máris volt értelme a dolognak.