A dömperek meséje, avagy tanulj az élettől!

Amikor gyerek voltam – kb. hét-nyolc éves – volt egy játszópajtásom, akit úgy hívtak, hogy Kornél. Ezzel a Kornéllal nyaranta sülve-főve együtt voltunk. Együtt jártunk biciklizni, úszni a Duna homokos strandjára, és együtt bújócskáztunk az utcánkban álló IFA platóján. Többnyire jól éreztük magunkat. Milyen rég volt… Ma már, úgy tudom, családos ember – nem mintha számítana. Több mint tíz éve szinte nem is láttam.
Ami a lényeg, hogy kölyökkorunkban a legjobban a billenős műanyag teherautókkal szerettünk játszani. Kétféle volt: a murispofájú csőrös Tátra, és a simapofájú nem csőrös Tátra. Hiába, akkortájt még a csehszlovák autóipar aktívan termelt a még fennálló keleti blokkban, és egy gyerekméretű műanyag dömpert különben is szórakoztatóbbnak találtunk, mint egy körömpiszoknyi BMW matchboxot.

A lényeg, hogy mi éppen építkeztünk, és az udvaron mindig bőven akadt homok. Mi ketten Kornéllal célul tűztük ki az egyik homokkupacnak az elszállítását, és egy másik helyszínen való újbóli lerakodását. Nagy kihívásnak tűnt, ámde sikeresen megvalósítottuk. Ő a simapofájú Tátrát használta, én pedig a murispofájú csőröset, ami nagyobb volt, és amit valahogy menőbbnek is éreztem. Akkoriban láttam ugyanis a Párbaj című Spielberg filmet, amelyben egy csőrös Mack kamion volt a főszereplő, és úgy véltem, ez a dömper arra hasonlít.
A történet szempontjából kulcsfontosságú, hogy nekem is volt egy simapofájúm, de azt nem nagyon használtam.

Egyszer egy szép nyári napon, miután estére teljesen kimerültünk a homokszállításban, Kornél ott felejtette nálunk az addigra már igencsak lerobbant dömperét. Másnap reggel fedeztem fel, és gondoltam, visszaviszem neki (Kornél mindössze egy sarokra lakott tőlünk). Végül aztán inkább a Tina Nindzsa tekőcök tévésorozat mellett döntöttem, gondolván, Kornél aznap még úgyis benéz, és akkor megint játszunk, legalább nem kell végigtolnia az utcán.
Hanem Kornél aznap nem jött. És másnap se. És néhány nap elteltével úgy döntöttem, bizonyosan nem is hiányzik neki a dömpere.
Így hát nekiálltam szétszerelni.

Csavarhúzó, kalapács, talán még balta is – minden eszköz a kezem ügyében volt, hogy a fröccsöntött kis játékszert (á, már úgyis majd szétesik! Mindegy neki) akkurátus módon apró darabokra trancsírozzam. Nekiveselkedtem a feladatnak, a kertünk pázsitján, és már egész jól haladtam, akkor nagyapám – már hét éve meghalt szegény – rám szólt, hogy hülyeséget csinálok, Kornél agya nem ementáli sajt, emlékezni fog a teherautójára, és vissza fog jönni érte. Dehogy fog, válaszoltam, és már álltam is neki újra a kalapáccsal (a csavarhúzóval nem sokáig bíbelődtem – kézügyességem fogyatékosságai már akkoriban elég nyilvánvalóak voltak, és pl. úgy tíz éves koromig a cipőfűzőmet is az osztályombéli lányok kötötték meg az iskolában, ha kicsomózódott). Mire leszállt az alkonyat, a simapofájú Tátra apró ficnikekben hevert a füvön, én pedig nagy elégedettséggel sétáltam be a szobába rajzfilmet nézni.

Hogy mi történt másnap? Kettőt találhatnak. Meglátogatott Kornél – kiderült, eddig azért nem jött, mert nyaralt – és puhatolódzni kezdett, nem láttam é a teherautóját. Erre én mondtam, hát, izé, miért talán itt kellene lennie? Erre Kornél, aki már hétévesen sem jeleskedett a falvédőcsúszdázásban, kijelentette, hogy ő úgy emlékszik, itt felejtette, sőt, határozottan így gondolja, mellesleg nem tudom, mik azok a műanyag szilánkok itt a füvön a kertben?
Motyogtam valamit, hogy mindjárt jövök, csak iszok valamit, azzal besomfordáltam a konyhánkba, és közben azon imádkoztam, nehogy ki akarjon dobni valamit – mondjuk a rágója papírját – a kukánkba, merthogy a teherautója bizony abban volt darabokban, és arra gondoltam, hogy egy nagy seggfej vagyok, és nagyon, de nagyon kellemetlenül éreztem magam.

Végül anyám volt az, aki úgy-ahogy kimentett a helyzetből. Ő is tudta persze, mit ügyködtem előző nap, így aztán kiment a Kornélhoz, nyomta neki a szöveget, hogy de rég nem láttalak, csak nem a teherautódért jöttél? Kornél erre azt válaszolta, hogy hát, most hogy így megkérdezi…
Anyám erre hátrament a kamrába, ahol a játékaim egy részét tároltam, és kihozta onnan Kornélnak a simapofájú Tátrát. Az ÉN simapofájú Tátrámat. Az egyik szobánk ablakából, lapítva figyeltem mindezt, és sírni kezdtem, és kicsit még toporzékolni is, de hamar abbahagytam – hamar felfogtam a dolog sorsszerűségét, és hogy nem tehetek semmit, és talán – te jó ég! – még ezt is érdemlem.
Kornél persze vigyorgott odakinn, nem volt vak – tudta, hogy ez a dömper az enyém, mert karcolás alig volt rajta, és sejthette, az övével mi történt. Valahol talán gyermeki, gonosz elégtételt is érzett – gyanítottam, hogy mindig is irigykedett az egyébként már lestrapált murispofájú Tátrámra, meg arra, hogy mellette még egy simapofájúm is van!

Tudta tehát, de soha nem tette szóvá. Pár nap múlva, miután már nem szégyelltem magam annyira, és csalódottságomon és mérgemen is sikerült úrrá lennem, ismét játszani kezdtünk Kornéllal. A dömperek ismét tették a dolgukat, a homokhegyek tovább vándoroltak az udvarunkon egyik helytől a másikig. S mint mondtam, bár Kornél sosem cukkolt az esettel, én sosem felejtettem el többé. Nehéz is lett volna – mindinkább lerongyolódó murispofájúm mellett immár sokkal flottabbul festett a simapofájú dömper, amely már nem a mi, hanem a Kornélék kamrájában tért esténként pihenőre.