A Császár kertje XVI

A patakok vize megáradt, és kacagva zúdultak le a völgybe. A hó mindenütt olvadt, és a virágok kidugták fejüket a fák tövében.
A császári pár a megújuló kertet nézte az ablakon át. Jü Sziangh – Liun nem nagyon járt ki, mert féltek, hogy elcsúszik a nagy sárban, és baja lesz neki vagy a gyermeknek. Furcsa, feszültség ült közéjük.
- Tudod, kedves, hogy mennem kell. A szokatlanul hideg és hosszú tél nagy károkat okozhatott minden felé.
- De hisz akkor mire tartod a tisztviselőidet? – nézett rá könnyes szemmel a császárné.
- Az nem minden. Az emberek azért szeretnek, mert nem vonom ki magamat az életükből – fogta meg kedvese kezét a császár, de az asszony elrántotta azt.
- Megérthetnék, hogy nem hagyod ott terhes asszonyodat – toppantott a lábával. Vu Ven – Sziung már nem csodálkozott. Az asszony kedves szelídsége szinte teljesen eltűnt, és helyette nyűgös hisztéria maradt. Sok türelem kellett hozzá, de a császár nyugodt maradt, hisz tudta, hogy a változás a terhesség miatt állt be.
- Meg is értenék, tudom, de te is értsd meg, hogy kötelességeim vannak.

Az asszony arca bíborrá változott, szeméből könnyek buggyantak elő, és durcásan elfordult. A császár a szeretett arc után nyúlt és mosolyogva mondta:
- Már megint ez a hangulat?! Kedvesem próbálj megnyugodni!
Jü Sziangh – Liun zokogva borult a férje vállára.
- Úgy félek! Félek, hogy elveszítem a gyermeket!
- Tudom – csitítgatta a férje, majd keze az egyre domborúbb pocakra vándorolt. Érezte, ahogyan anyja nyugtalansága miatt bent a pici is többet mocorog.
- Hamar visszajövök. Aztán már együtt maradunk, amíg egy szép nyári estén meg nem szülöd a gyermekünket.
- Olyan rabnak érzem itt magamat.
- Szerettél itt.
- Igen, de közrefog a sár.
- Holnap akartam csak megmondani, de, hogy ne érezd ennyire bezárva magadat, megsúgom. Hozattam aprókövet. Azzal fogják beteríteni az utakat a kertben.
Jü Sziangh – Liun szeme felragyogott örömében. Arca kisimult, és a sírást a nevetés váltotta fel.
- Jaj – mondta – olyan gonosz vagyok veled, ne haragudj!
A császár pedig nem haragudott. Megfogta kedvesét, és az ágyhoz vezette. Leoldotta köntösét, aztán a sajátját is.

Leült az ágy szélére, magához vonta az asszonyt, és csókokkal borította el a testét. Az asszony boldogan adta át magát a kényeztető mozdulatoknak. Aztán a császár az ágy támlájának dőlve, magára vonta asszonyát. Csak kézzel simogatták egymás testét. Az asszony kissé megemelkedve egyik kezébe fogta a már félig merev jáderudat, és egyre gyorsabban kezdte húzogatni rajta a bőrt, majd mikor kellően merev lett, beleült. Egymást átkarolva ringatóztak, majd lihegve élveztek el.
- Ne, kérlek, ne mozdulj – szólt a császárné, mikor kedvese ki akart bontakozni az ölelésből. Lassan hátranyúlt és magukra húzta a takarót. Fejét kedvese vállára fektette, és csöndesen megszólalt.
A következő mesém a szabadságról és a rabságról szól. A császár boldogan hallgatta meg az újabb mesét:


Tizenhatodik mese:
A tolvajlányról és a vendéglősről

A Kwan tartomány keleti részén élt Csan Hszü – Kang. Vendéglős volt a nagyváros üzletnegyedében egy pénzváltó és egy halárus között. Apja nemrég halt meg, és rámaradt három húga és édesanyja eltartása. Az üzlet szépen ment. Kang szerette a szakmáját, és rengeteg új ételt talált ki.
Egy délután, mikor az üzlet előtt áll, és épp tavaszi tekercset csomagolt be egy utcai vevőnek, egy lányt, és egy öregembert látott közeledni a sikátorban. Szakadt ruhájuk piszkosan lógott sovány testükről. Az öregember vaknak látszott, a lány viszont még ilyen állapotban is gyönyörű volt. Az öregember leült három házzal odébb a lépcsőre, a lány pedig elindult felé. Kang tudta, hogy lopni akar tőle, de úgy tett, mintha észre sem venné a lányt.
Az pedig egyre közelebb lépkedett az utcai pultra kitett ételek sorához. Egy kézvillanás, és már bent is volt két kacsamell a lány ruhája alatt, ám Kang megfogta a tolvajt, és felkapta a kis könnyű testet, és már vitte is be az üzlet hátsó részébe. Odaintett a segédnek, hogy menjen ki az üzlet elé, aztán bevitte a kapálódzó lányt a raktárba, és levágta az egyik rizses zsákra. Benyúlt a kabátja alá és előhúzta a két kacsamellet.
- Ez mi? – kérdezte és a lány orra alá dugta az illatozó sültet.
- Kacsa mell – vigyorgott rá a lány szemtelenül.
- Te ezt elloptad tőlem – bosszankodott Kang.
- Maradt magának elég, az apám meg éhes – kezdte el rángatni a lány a kezét, mert érezte, hogy a férfi a meglepődéstől engedett a szorításon.
- Ha szólok a hatóságnak, elvisznek, és levágják a jobb kezed – sziszegte a férfi, a lány fölénye pedig elpárolgott.
- Ne, uram! Ne tegye! Szegény apám vak. Én tartom el.
- Tolvaj vagy te, egy mocskos kis tolvaj!
- Uram, inkább az öné leszek, csak ne adjon fel!

Kang keze mohón csúsztak a lány kicsinyke melleire. Nem is emlékezett már rá, hogy mikor érintett utoljára nőt. Talán egy éve, azon a menyegzőn. Igen ott azt a szép kurtizánt. Milyen édes illata volt. Aztán megcsapta a kis tolvaj szaga, és ellökte magától.
- Hozd be apádat, üljetek le kint a sarokban. Kaptok levest, meg egy kis húst. Majd lemosogatod – a lány szeme megtelt könnyel. Letérdelt Kang elé és kezet csókolt neki.
- Köszönöm… köszönöm.
- Ne hálálkodj, inkább menj, mielőtt meggondolom magamat! – a lány elszaladt, a vendéglős pedig kiballagott a vendégek közé. Hamarosan megjelent az öregemberrel, akinek egy pi-pa (kínai hangszer) volt a kezében. Beültek a sarokba és megvacsoráztak.
Kang oda-odanézett rájuk, és a lelke is belesajdult olyan szépnek látta a lányt. Mikor befejezték, a lány felállt, és összeszedte a tányérokat maguk után, és indult a konyhába, hogy eleget tegyen az alkunak.
- Várj – szolt utána Kang – menj hátra a fürdőházamba, és fürödj meg. Ilyen koszosan ne menj a konyhámba. Van ott tiszta ruha is a kötélen – mutatott az udvaron a száradó ruhákra – vidd a nagyapádat is!

Egy húsz perc múlva kerültek elő. A lány a reszkető lábú öreget leültette ismét egy üres sarokba, és szó nélkül ment mosogatni.
- Köszönöm, jó uram, az irántunk való jóságát! – hálálkodott a vak, és fülét a hangok felé fordította. Kang vitt neki egy kis rizspálinkát, és oda ült mellé.
- Honnan jöttetek? – kérdezte, miután ittak.
- Az éjszaki tartományokból, a Nagyfal vidékéről.
- Hallom, hiába a fal, be-betörnek a mongol hordák.
- Én is egy ilyen betörés alkalmával veszítettem el a látásomat. Ránk gyújtották a házunkat. Csak én, meg ez a lány menekültünk meg. Tulajdonképp ő menekített ki a romok alól, mert egy égő gerenda kiverte a szemeimet.
- Hogy hívják?
– Li-Csu, szemrevaló teremtés lett belőle, mi?
- Hová mentek?
- Ó, hát sehová. Csak úgy jövünk, megyünk. Nincs nekünk már senkink.
- Nincs kedvetek maradni? Li-Csu el lehetne a konyhán, te pedig elüldögélhetsz itt. Ha tudsz játszani a hangszeren, szórakoztathatod a vendégeket.
- Én örülök neki, de az unokám nem fog megmaradni melletted. Szabadságra vágyik ő.

Li-Csu pedig belement, hogy darabig maradjanak. Tiszta ágyban aludhattak, és még egy kis összeget kerestek is. Kang pedig udvarolt neki. Virágos faággal, merített cukros mandulával ajándékozta meg. Szerelem gyúlt közöttük, és a férfi érezte, hogy a lány most már nem csak a testét, de a lelkét is odaadná neki.
Egy este aztán rászánta magát, és bement a lány szobájába. Az még nem aludt. Éjfekete haját fonta be éppen. Hátranézett a válla fölött, és a férfira mosolygott.
- Azt hittem, hogy már sosem jössz be – mondta halkan, és hanyatt dőlt a párnákra. A férfi látta, hogy a pár hét alatt, amióta jól kosztol a lány, kicsit kigömbölyödött, bőre pedig mézszínűvé vált a tisztaságtól. Kang mellé ült, és megfogta a kezét:
- Szeretnélek feleségül venni, a jövő héten meg is tarthatnánk a menyegzőnket. Hozzám jössz?
- Lehet.
- Csak lehet?
- Szeretném előbb tudni, hogy a testünk is akarja-e egymást.
A férfi a lány fölé hajolt, és megcsókolta. Édes-sós volt a szája.
- Ígérj meg valamit – tolta el magától a lány a férfit – bár mi történjék is, a Nagyapának gondját viseled.
- Megígérem – mondta a férfi, majd a lány dereka alá nyúlt, és ismét megcsókolta, az pedig szinte belesimult a férfi érintéseibe. Úgy érezték magukat, mint akik lebegnek, és mikor testük összeforrt, az ég és a Föld is beleremegett.
- Szeretlek, örök életemben téged foglak szeretni

A férfi úgy aludt el, hogy a boldog családalapítás nyugalma szállta meg.
Reggel, amikor felébredt, nem volt mellette a lány. Kiment hát a konyhába, de ott sem találta. Kiállt az üzlet elé és végig nézett a még sötét utcácskán. A szorosan egymáshoz ragasztott kis házak felett már ki- kibukkant a Nap egy-egy sugara. Kang lelkét szomorúság szállta meg. Egy kéz érintette meg a vállát. Egy pillanatra azt hitte, hogy Li-Csu az, de az öreg szólalt meg:
- Ugye, az éjjel szerettétek egymást?
Kang csak bólintott.
- Mondtam, hogy el fog menni. Nem tud ő senki mellet sem megmaradni. De, ne bánd. Ha magadhoz kötötted volna, belehalt volna, mint a gerle, ha kalitba zárják.
Azon túl, pedig minden hajnalban ott állt az öreg és Kang az üzlet előtt. Várták vissza Li-Csut.