A császár kertje III.

Eljött a nyár, és a császár kötelessége volt, hogy bejárja a birodalmát, és megáldja a termést. Hívta kedvesét, de az asszony hajthatatlan maradt.
- Menj csak kedvesem, de én nem tehetem ki a lábamat erről a helyről. Azonnal megölnének, mint árulót, háború lenne, és Te is veszélybe kerülnél.
- Nem szívesen hagylak itt egyedül.
- Tudom, de ez a dolgod most. Menj az én nevemben is – mondta az asszony és mosolygott, pedig belül a félelem gyötörte, hogy soha többé nem látja a császárt. Még együtt töltöttek egy édes bús éjjelt, aztán Vu Ven – Sziung reggel felült a díszkocsira, és hatalmas kísérettel elindult körútjára. Teltek – múltak a hetek, esténként az őrtornyokba egyre szomorúbb dalok szűrődtek fel, ahogy a császárné vágyakozott hitvese után.

Egy hónap telt el így, egy este hírnök érkezett. Dörömbölt a már bezárt kapun:
- A császár küldött előre. Nyissátok ki a kapukat, a kocsik már a domb mögött vannak.
- Nem lehet! Maga a felséges nagyúr hagyta meg így. Csak ha az ő személyét látom, nyithatom meg a kaput. Hamarosan föltűntek a díszkocsik. A futár idegesen dörömbölt, de aztán inkább félreállt. A legnagyobb kocsiról leszállt a császár, és a kapuhoz lépett:
- Megnyithatod a kapukat, ügyes voltál – szólt fel a parancsnoknak, aztán a lent idegeskedő futár kezébe nyomott egy zacskó aranyat – Te is dicséretet érdemelsz kitartásodért – mondta, azzal belépett a kapun, ami éppen akkor nyílt ki. – Mehettek a fővárosba! – szólt hátra az udvarmesternek – holnap én is felmegyek. Iktatjuk az adókönyveket – azzal a kapu becsapódott Vu Ven – Sziung után, és ő meglátta a kerti úton felé siető Jü Sziangh – Liut, és szíve zakatolni kezdett. Már szinte el is felejtette, hogy az asszony milyen szép. Gyorsan köszöntötte az őrséget, aztán sietett az asszony elé, aki a fák között várt rá. Átölelte, és forrón megcsókolta, aztán kézen fogva húzta maga után a tó közepén lévő szigeti palotába. A hálóba mentek, és gyorsan levetkőztek.

A császár mohón, türelmetlenül nyúlt kedveséhez.
- Úgy hiányoztál – rebegte, és az ágyra döntötte az asszonyt, majd csókokkal halmozta el. A császárné elnyúlt, úgy élvezte a rég várt mozdulatokat. Mikor barlangja forrása megindult, a császár rögtön belémártotta magát, és heves mozdulatokkal, gyorsan vezette el kedvesét, és saját magát a gyönyörök kertjébe. Mikor a szerelem bódulatából föléledtek, a császár kiment, és hamarosan egy nagy ládával tért vissza. Jü Sziangh – Liu csodálkozva nézett rá.
- Hát ez meg mi? – kérdezte.
- Az emberek küldték neked, kárpótlásul, hogy nem jöhettél velem – azzal kinyitották a ládát. Tele volt finom selyemmel, drága ékszerekkel, és könyvekkel. A császárné könnyekig meghatódott.
- Ezt pedig én hoztam neked, mondta és előhúzott a holmik közül egy ezüstveretes piciny könyvet. A gazdag ötvösmunka alatt finom bársony borította, merített lapjai pedig a legszebb képírással voltak teleírva.
- Tavasz a címe. Versek – mondta a férfi.
- Gyönyörű – simította végig a borítót a nő, majd belelapozott:

Rügyeznek a cseresznyefák,
Énekelnek a madárkák,
Fölforr a leánykák vére,
Vágyom, a férjhez menésre.

Megáradnak a patakok,
A madárdalok szárnyalók,
Felforrt a legények vére,
Vágynak a leánykérésre.

Párban élnek az állatok,
Pacsirták párban szárnyaltok,
Felforrt az ifjaknak vére,
Készülnek a menyegzőre.

A császárné becsukta a könyvet, még egyszer végig simított a fedőlapon, aztán a szekrénykéjéhez lépett, és betette a könyvet a mindennapos használati cikkei közé.
- A tavaszról jut eszembe a következő mesém – mondta, azzal felkuporodott az ágy végébe. A császár pohárba tisztavizet rakott az asszony keze ügyébe, ha kiszáradna a történet közben a szája, és leült a párnákra vele szemben. Az asszony pedig búgó, kellemes hangján belefogott a következő történetbe:

Harmadik mese: A két tavaszról

Kemény tél söpört végig, ahol Mariko élt anyjával, és apjával. Apja a tél végére megbetegedett, és hiába volt a gondos ápolás, meghalt. Csendben eltemették, és az özvegy levelet írt a férj bátyjának a nagyvárosba, hogy fogadja őket a házába, ahogy illik, ha férfi nélkül marad valaki testvérének az özvegye. A válasz nem váratott sokáig magára, és pár bocsánatkérő szó után, hogy nem tudott a testvére temetésére eljönni, és, hogy még nem hívta őket a saját otthonába, megírta, hogy kocsit küld értük, egy hét múlva. Addig adják el a házat, meg az ingóságokat. Csak pár ruhaneműt hozzanak el magukkal, mert nála mindenük meg lesz. Úgy is lett. Az asszony eladta a házát, és minden ingóságát, a pénzt pedig egy szaténövbe varrta, és ráadta Marikora, mondván, hogy ez a hozománya. A kocsi tényleg megérkezett pont egy hét múlva, és ők beutaztak a nagyvárosba. A sógor a főtérhez közel, egy nagy házban élt. A földszintet egy hatalmas helyiség foglalta el. Egyik végét konyhának használták, benne a legújabb tűzhellyel, és tisztára sikált nagy asztallal, a másik felét, pedig lakószobának. Az emeleten pedig háltak. Mindenkinek volt egy kis hálókamrácskája, a folyosó végén pedig a fürdő, benne hatalmas medencével.

Ám a rokonokat nem ide helyezték el, hanem a konyha mellé egy nagyobb szobácskába. Mikor magukra maradtak, az asszony leült az egyik matracra és szomorúan nézett a lányára:
- Cselédnek vett ide minket a bátyád, de most már nincs mit tennünk. Reggel aztán kelhettek, a cselédekkel. Mire a család felébredt, felsikálták a hatalmas kőpadlót, aztán elkészítették a reggelit, majd az asszony kiment a sógornőjével a piacra, bevásárolni. Az ebédkészítés is rájuk maradt, meg a mosás. Az asszony minden este holt fáradtan dőlt le a matracra, és érezte, hogy ereje egyre fogy. A tavasz pedig elemi erővel tört a vidékre a zord tél után. A fák rügyei bőségtől duzzadoztak az ágak végén, aztán elöntötte a fákat a zöld, meg a fehér és a rózsaszín. A patak, ahova mosni jártak, kiöntött a medréből, és elvitte a szegény emberek kalyibáját, akik a partján laktak. A fecskék visszatértek régi fészkeikbe, és a visszavonuló ár után előbukkanó sárból tapasztották újra fészküket. Mariko megismerkedett a pataknál egy lánnyal, aki a szomszéd utcai hentes lánya volt. Egy nap a lány leejtette a frissen mosott ruhákat, bele a sárba. Mariko látva a kétségbeesését, segített neki kimosni, aztán, hogy ne kapjon ki a késésért hazakísérte. A lány szülei nagyon kedvesek voltak, és leültették Marikot. Teával, süteménnyel kínálták, aztán pedig hazakísértették a fiúkkal, Liu Kuoval. Csendesen mentek egymás mellet.

Mariko szégyenlősen, lopva nézegetett felé, és egyre jobban tetszett neki az éjfekete szemű és hajú fiú.
- Honnan jöttetek? – kérdezte végül a fiú.
- A keleti szigetről, egy gyönyörű völgyből.
- Szép lehet ott most a tavasz.
- Itt sem csúnya.
- Olyan, mint Te, üde, és napsugárfényű – bókolt a fiú, és belepirult. „Tetszem neki!” mosolyodott el a lány, és lelassította a lépteit, hogy minél tovább tartson az út. A nénje már a kapuban várta. Szűkszavúan megköszönte a kíséretet, miután megtudta, hogy mi történt, aztán bevágta a kaput a fiú orra előtt.
- Hová tetted az eszed, Te lány? Miért kezdesz ilyen népekkel? Az én házamban senki ne barátkozzon holmi mészáros fiával! – pörölt a megszeppent lánykával, aztán nagy dérrel – dúrral felvonult a tetőre teregetni. Ám Mariko nem tudta kiverni a fejéből a fiút, és éjjel vele álmodott. Futottak otthon a völgyben, és nagyon boldogok voltak. Reggel, aztán amikor felébredt, egy szál krizantém bimbót talált az ablakában. Tudta, hogy a fiú rakta oda bimbózó szerelmének zálogát, így gyorsan eldugta a matraca alá.

Héten kétszer kijárt a patakhoz továbbra is, és ilyenkor a fiú is arra őgyelgett valamilyen ürüggyel. Nézte a lány sudár alakját, ahogy hajlongott a víz fölött, és szeretett volna odamenni, és megölelni. Mikor a többi asszony nem figyelt oda, mindig valami kis ajándékot csúsztatott oda a lánynak, gyöngyfényházú kagylót, virágot, apró édességet, a lány pedig hálából megfogta vizes kezével a fiúét, aki árnyat vetett a vizes kis csíkra, hogy az, minél később száradjon fel. Egy este a lány halk kopogást hallott az ablakán. Már mindenki aludt, így Mariko csöndesen felkelt, megnézte, hogy az anyja is alszik – e, aztán résnyire nyitotta az ablakot. Beleborzongott, amikor meglátta Liu Kuo arcát, pedig sejtette, hogy ő van oda kint. Az ablakon keresztül pedig beáramlott a langyos tavaszi éjszaka varázslatos illata.
- Mariko, - ejtette ki a fiú először a lány nevét, és ő úgy érezte, mintha még sosem hallotta volna a saját nevét - szerelmem, gyere ki hozzám.
- Nem lehet, mit szólna anyám, ha észrevenné.
- Alszik, mélyen – nyúlt be a lány kezéért a fiú. Érintése parázsként égette a lányt, és szinte megbabonázva lépett ki az alacsony ablakon. A fiú megcirógatta az arcát, és elindultak a patak felé.

A varázslatos éjszaka körülölelte őket. Az ég olyan volt, mint az ezüstfonállal átszőtt bársony, és a vízben remegve tükröződött a hold sápadt fénye. Leültek egy fatörzsre, és Liu Kuo átölelte kedvese vállát. Mariko énekelni kezdett halkan. Hogy csak ők ketten hallják:

Holdfény éj, ó, holdfény éj,
Szerelemre születtél,
Álmom lettél éjszaka,
Holdfény, holdfény képmása.

A fiú lágyan magához vonta, és forrón megcsókolta.
- Szeretlek – rebegte, és a lány elcsukló hangon válaszolt:
- Én is – aztán már nem beszéltek, csak csókolóztak, és ölelkeztek, amíg hajnalodni nem kezdett, ekkor a fiú hazakísérte a lányt, és besegítette az ablakon. Este megint kopogott az ablakon, a lány magára terítette a kendőjét és ismét kimászott hozzá, az elhúzható ablaktáblát gondosan behúzva, nehogy anyja megfázzon. Megint megcsapta az éjszaka varázsa, és fél pillanat múlva ott lépkedett ismét Liu Kuo mellet. Megint a folyó felé tartottak, ám egyszer csak a fiú egy mellékutcába fordult.
- Hová megyünk?
- A nagybátyám házába. Nincs most otthon, és én vigyázok a házra két hétig.
- Illő ez nekem? – vonakodott a lány.
- Ha nem akarod, akkor nem megyünk – lassított a léptein a fiú, de a lány megbízott benne, és ment vele. A fiú kinyitotta a ház ajtaját, aztán felosontak a lépcsőn a hálókhoz, csöndben, nehogy a cselédség felébredjen. A fiú betette halkan az ajtót, aztán lámpást gyújtott. Leültek az ágy szélére, és csókolózni kezdtek. Mohón itták egymást, és közben kezük kalandozni kezdett.

A fiú a lány mellei után nyúlt, a lány pedig kitapogatta kedvese jáderúdját. Szerelmük egyre csak nőttön-nőtt, és őrülten kívánni kezdték a testi szerelmet.
- Nem, nem! Ezt nem szabadna – mondta a fiú, de az istenért sem hagyta volna abba, Mariko pedig hanyatt dőlt a matracon, és kedvese kezét forró öléhez vonta.
- Az asszonyod akarok lenni – pihegte, és behunyta a szemét, ahogy kedvese bevezette a gyönyörbe. Mariko két hétig minden éjjel Liu Kuoval hált. Szomorú volt, amikor a fiú nagybátyja megjött, és nem volt hova menniük. Beköszöntött a tikkasztó forró nyár, és Mariko anyja nem bírta tovább a munkát, ágynak esett, aztán hamarosan meghalt. A temetés után nagybátyja behívta és azt monda neki:
- Mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy eltartsunk, így úgy döntöttem, hogy kiházasítalak – Mariko már nyitotta is volna a száját, hogy ő Liu Kuohoz szeretne menni, de a nagybátyja ellentmondást nem tűrő hangon folytatta - Kung Linghez adlak a kereskedőhöz. Szép pénzt ad érted. A magatokkal hozott pénz már elfogyott, így nem tudok hozományt adni veled. Csak eladni tudtalak – Mariko pedig nem szólt az övbe varrt pénzről. Este kimászott az ablakon, hogy megszökhessen kedvesével, de hiába zörgetett nála, nem nyitottak ajtót.

Másnap aztán megtudta, hogy a fiút nyárra elküldték a hegyek közé a kolostorba. Tudta, hogy szét akarják választani őket. Azért küldték el a fiút, hogy mire visszatér, ő már férjnél legyen. Mit volt mit tennie, beletörődött a sorsába. A menyegzőt a nyár közepén tartották, és az ifjú pár hamarosan elköltözött a városból. Kung Ling jó férj volt, és Mariko is minden este teljesítette a házastársi kötelességét. Hamar észrevette magán a terhesség jeleit, és örömmel vette tudomásul, hogy nem a férje gyermekét hordja a szíve alatt, hanem, még Liu Kuotól fogant meg. A gyermek nyolc hónapra született, és egyáltalán nem hasonlított a férjére, de az nem vett észre semmit. Teltek, múltak az évek, a pár csendesen élt. Mariko azt is mondhatta volna, hogy boldog, ám éjjelente zaklatott, fájdalmas álmai voltak kedveséről. Az idő ezt a sebet nem gyógyította be, hiszen ha másról nem is, de a fiúcskáról eszébe jutott az igazi, boldog szerelem. A kisfiú hét éves volt, amikor kitört a háború. A férje önként vonult be megvédeni a császárt. Két hónap múlva hozták haza kiterítve. Három katona is kísérte, kettő előkészítette a ravatalt, virágok közé fektették a halottat, aztán belépett a kapitány, hogy felolvassa a gyászbeszédet. Mariko ereiben meghűlt a vér.

Liu Kuo volt az.
- Nem tudtam, hogy Te vagy az, csak azt tudtam, hogy földim az illető, ezért vállaltam el a férjed hazaszállítását – mondta a már férfivé érett fiú. Válla, mellkasa megszélesedett, de az arca még mindig olyan kisfiúsan kedves volt. Aztán meglátta az asszony mellett álló fiút, és megremegett, mivel hogy saját gyerekkori mását látta benne viszont. A szertartást hamar lefolytatták, Mariko tisztességgel elsiratta a férjét. Liu Kuo nem is zavarta, csak este felé. Megkocogtatta az ablakot, ahogyan régen, mire az asszony beinvitálta.
- Miért mentél hozzá? – kérdezte csendesen, miután megnézte az alvó fiát.
- Kényszeríttettek. Te pedig eltűntél.
- Gondoltam. A nagybátyád egy csomót fizetett a szüleimnek, hogy engem a kolostorokba küldjenek azonnal. Még beszélni sem tudtam veled. Azóta is kereslek mindenhol – azzal az asszonyhoz lépett, és oly sok év után újra megcsókolta.

Az asszony újra vele töltötte az éjszakát, és közben szégyenkezett, hogy elhunyt urát ily hamar elfeledi. Reggel aztán Liu Kuo indult. Mariko sírva kapaszkodott belé, de hiába, a parancs az, parancs. Meghagyta a férfi, hogy adja el ezt a házat az asszony, és költözzön vissza a völgybe, ahol született, aztán várjon rá. Így is lett. Mariko eladta a házat, és visszament a völgybe. Ott sikerült régi otthonát visszavásárolni, bár rá ment nem csak a városi ház ára, hanem a szattyánövből is ki kellett vennie. Boldogan vette újra birtokba azt e helyet, ahol oly boldog volt gyerek korában. Eltelt a tél, és ő nem bánta a hideget. Esténként a tűz mellett ült, és figyelte, ahogyan, második gyermeke fejlődik a szíve alatt. Liu Kuo a tavasszal, egy gyönyörű reggeli nap érkezett meg. Fél karja fel volt kötve, de szeméből a diadal fénye áradt. A császár győzedelmeskedett a lázadók felett. Mariko fürdőt készített, lemosta kedvesét, rizst és zöldséget tálalt elé, leültette a ház legkényelmesebb székére, aztán karjába adta második gyermekét. Kislány volt. Csöppnyi kezével megfogta apja mutató ujját, és játszani kezdett vele. A férfi felállt gyermekével, is kisétált a verandára, ott leült a kislánnyal a lépcsőre, nézte a fiát, ahogy a fűben játszik. A fák ismét ontották a virágokat, és a völgyön át ki lehetett látni a tenger végtelen kékjére. A férfi tudta, hogy végre révbe ért, és közben hallgatta kedvese énekét, amely kiszűrődött a konyhából:

Holdfény éj, ó, holdfény éj,
Szerelemre születtél,
Álmom lettél éjszaka,
Holdfény, holdfény képmása.