A bűn útján

Sokszor néma hallgatásba burkolózunk, mert így érezzük magunkat biztonságban. Hallgatagságunk egyben biztosítja a titokzatosságot is, és azt hisszük, ez így van rendjén. Titkainkat gyakran csak önmagunkkal osztjuk meg, mint egyedüli cinkostárssal. Hiszen nem bízunk meg senkiben, csakis saját magunkban. Nem sírunk, csak ha nem lát senki, és nem gyengülünk el, nehogy kinevessen a nagyvilág. Erősnek akarunk látszani, nem pedig gyáva, esendő embernek. Sokszor még a gyengéd simogatásokat is fájdalmas pofonokként éljük meg. A dicsérő szavakat pedig kétélű fegyverként, mellyel bármikor a szívünk közepébe döfhetnek. Óvatosak, és ravaszak vagyunk. Talán még életünk párját is kizárjuk saját bizalmi körünkből. Elvégre kinek hiányzik egy újabb csalódás? Lassan eltávolodunk még attól is, akit évekig a legjobban szerettünk a világon, s mit sem törődünk gyengéd érintéseivel, vagy kedves bókjaival. Elfordulunk Tőle, és nem szeretnénk többé olyanok lenni, mint amilyenek általa lettünk. Szavai hirtelen üres, jelentéktelen beszédhangok halmazává degradálódnak, tettei pedig már nem elegendőek a boldogságunkhoz. Rájövünk, mi az, amit eddig kihagytunk az életünkből, és az elszalasztott lehetőségek után kezdünk sóvárogni. Fiatalságunk legszebb évei mentek veszendőbe, s mi egyre csak emiatt kesergünk. Mindeközben pedig hordozzuk magunkban a nagy titkot. Új érzések sarjadtak a szívünkben, ám ezeknek az érzéseknek nem szabadna jelen lenniük az életünkben…

A bűn akkor is bűn, ha csupán elméleti síkon létezik. Pedig mi szívesen elkövetnénk ezt a bűnt, bele sem gondolva, milyen következményekkel járna. Nem érdekel, miként kéne megbűnhődnünk érte, hiszen oly’ régen szomjazzuk már a boldogságot. Vágyunk a tiltott gyümölcsre, ami persze akkor sem lehetne a miénk, ha nem számítana tiltottnak. Bolondok vagyunk, hiszen mindig mindenből több és jobb kell, nem elégszünk meg soha semmivel, ami megadatott egyszer. Pedig a kincsekre vigyázni kéne, hisz’ oly’ nehéz őket megtartani! Mégis elherdáljuk a kincseket, mint afféle tékozló fiú. Vajon lesz-e esélyünk valaha visszaszerezni őket? A kérdés jogos, de nehéz is.

Én már gondolatban a bűn útjára tévedtem. Erről persze senki sem tud, kinek is mondhatnám el? Balga, gyermeteg gondolataimért úgyis csak megvetnének… Bántanám vele azt, akivel jó ideje a szeretet ereje tart össze. Néha mégis kevésnek érzem a szeretet erejét! Ha annyira erős, miért érzek olyanokat, amiket nem szabadna? Miért érzem a testi vágyat, a csábítás miért ennyire erős? Lassan már tébolyodottnak érzem magam. Őröl belül ez az egész. Egy embernek az életemet ígértem néhány évvel ezelőtt, érte tartozom felelőséggel jó ideje. Egy ember egyetlen csókjáért, öleléséért most az életemet adnám, még ha nem is érné meg…A két ember sajnos nem ugyanaz…

Sokszor fekszem a sötétben, miközben forró, sós könnyek mardossák az arcomat, és Rá gondolok. Bőrömön érzem forró leheletét, és látom, ahogy szürke, apró szemei fürkészően járnak körbe a testemen. Szája fölényes mosolyra húzódik, és miközben fölém hajol, érzem, hogy arra gondol, amire én. Kezével beletúr hosszú, barna tincseimbe, és egyre csak mosolyog ezen a naiv kis hölgyeményen, aki egyetlen szép szavától képes a mennyben érezni magát. Megcsóválja a fejét, majd könnyű csókot lehel a homlokomra. Mintha ezt mondaná:
„- Nőj fel végre, kérlek, és fejezd be az álmodozást, kicsi lány!“
Én pedig felébredek, és egy keserű mosoly kíséretében veszem tudomásul, mennyire igaza van ennek a férfinak. Ismét álomba szenderülök. Talán az megment a valóságtól.
Az is előfordul néha, hogy álombéli lovagom szájoncsókol, lágy és finom csókokkal halmozva az élvezeteket. Lassan, s kissé kisfiús félelemmel puhatolja, mikor esik jól a simogatása. Átöleli a derekamat, mintha azt mondaná:
„- Megérte álmodoznod annyi éjen át! Itt vagyok végre, hibáztam, amikor nem vettem észre, mennyire szenvedsz!“

Ekkor persze megint fel kell ébredjek, és megint rá kell jönnöm, milyen érzéketlen, ostoba, önző teremtés vagyok én. Folyton csak magamra gondolok, kisded játékokat játszom, becsapom saját magamat, és azt is, akinél jobban senki nem szeret a világon.
Jobb is így, ahogy van. Minden így van rendjén. Néha meg kell tartanunk magunknak a vágyainkat, hogy másoknak is kijuthasson a boldogságból. Nem szabad porba tipornunk más örömét, és meg kell adjuk a másiknak is az öröm lehetőségét. Sokszor magunkat tekintjük áldozatnak, mártírnak, holott nem vagyunk azok, csak szeretjük sajnálni magunkat. Ugyanakkor esendő, halandó földi emberek vagyunk mindannyian. Tele hibákkal, és vágyakkal. Hogy is van ez?! Már magam sem tudom…