A bosszú

Sziasztok! Ez egy fiktív történet, bár azért van némi valóság alapja. Ez életem első nagyobb lélegzetű, komolyabb írásműve, remélem némelyeknek tetszik majd.

Sejtettem, hogy az elkövetkezendő néhány órában megint gyilkos mennyiségű dohányfüstöt fogok belélegezni, mert noha én nem dohányzom, volt osztálytársaim ezt megteszik helyettem is bőséggel. Mégis örültem ennek az estének. Az ország egy távoli csücskében kezdtem egyetemre járni, elszakadtam a barátaimtól, akik közt most ültem. Egytől-egyig nagyon szerettem őket, sokat nevettünk együtt, sokuknak sírtam is már a vállán, így aztán értük még a tekintélyes nikotinfelhővel is hajlandó voltam megbirkózni. Épp vidáman csacsogtam egyikükkel, mikor valaki hihetetlen gyengédséggel forró levegőt lehelt két lapockám közé, majd finoman megcsókolta nyakszirtemet. Csaknem kiesett a borospohár a kezemből, miközben a velem szemközt ülő barátnőm döbbent arcába bámultam. Elismerem, a ruhám kivágása tekintélyes volt, mégsem azért vettem fel, hogy bárkit is elcsábítsak vele, főleg hogy bár hónapokkal ezelőtti, de szerelmi csalódásból próbáltam kilábalni. Igyekeztem hangtalanul rávenni Csillát, hogy legalább mimikával vezessen rá, ki áll mögöttem, de ez sajnos nem jött össze. Kénytelen voltam megfordulni, annál is inkább, mivel a mögöttem tanyázó valaki a pólóm és a nadrágom között kivillanó csupasz bőr simogatásába kezdett. Hirtelen lendülettel megfordultam a padon, és szemben találtam magam azzal, akit már hónapok óta igyekeztem kiverni a fejemből.
- Na már csak ez hiányzott nekem – gondoltam reménytelenül, miközben erőltetett vigyort indítottam útjára felé. Leült mellém, és mesterkélten rajongó tekintetét le sem vette rólam, amíg meg nem győződött róla, hogy belül most már halálra röhögöm magam. Hiábavaló volt minden próbálkozásom, mármint hogy haragudjak rá. Bár legszívesebben forrtam volna a dühtől, képtelen voltam erre. Kezdett gyanússá válni a játék, főként, hogy egyszer az életben már alaposan pofára ejtett. Drasztikus módon értem akkor földet a néhány napos felhők közt lebegés után. Hát igen, és mindezt neki köszönhettem. Románcunk anno mesébe illően indul, de záros határidőn belül önmaga dugába dőlt.

Érthető hát, hogy kíváncsi voltam: ezt igyekszik-e épp megismételni, mert köszöntem, én abból nem kértem. Ám még kedvenc barátnőm tekintete, sőt amint körbenéztem, az egész társaság hangtalan üzenete is azt sugallta, hogy ha valamikor, hát most kell mindent megtorolnom. Negédes mosollyal fordultam hát a cseppet sem szerencsétlen áldozat felé. Nagyon is megérdemli, amit kapni fog.
- Na mi zujs? –kérdeztem tőle a lehető legközömbösebben.
- Szakítottunk Borival. – közölte azzal a tudattal, mintha én ebből mindent értenék. Értettem is.
- Aha, – bólintottam – bár voltaképp az sem zavarna, ha még együtt lennétek.- tettem a tenyerem a térdére, miután éreztem, hogy az ő keze a két combom közé csúszik.
- És miért lett vége? – teszem fel a drámai jelentőségű kérdést, csakhogy fenntartsam a társalgást.
- Tudod te azt – közli sokat sejtető mosollyal.
- Persze hogy tudom; hiányzott a tűz, a lángolás! – tört elő belőlem epésen, bár korábban megfogadtam, hogy ha még találkozom vele az életben, türtőztetem magam. Tudtam, hogy csak kinevetne.
- Ez is igaz, bár én nem erre gondoltam. – válaszolt, miután megrágta magában kitörésemet.
- Naná…most jön a szöveg, hogy június óta csak azon tépelődsz, hogy mit is akarsz valójában, és most jutottál el odáig, hogy engem, csakis… Ijedten kaptam kezemet a szám elé. Egyrészt, mert ez nem hangzott épp szerényen. Tudtam, hogy az érettségi óta sokat változtam, és bátran állíthatom, hogy előnyömre, de ez akkor is elég beképzelt dumának hatott. Másrészt eszembe jutott, hogy hála a nem épp halk előadásmódnak, most az egész társaság ezen csámcsoghat majd legalább egy hétig. Ám mikor körbenéztem, csak azt láttam, hogy mindenki diszkréten mással igyekszik foglalkozni.
- Valahogy úgy! – ocsúdtam fel a válaszára. Na erre nem számítottam. Nem hittem, hogy így megalázkodik majd, mert nála ez már megalázkodás számba ment.
- De valld be, hogy te is így vagy ezzel! – suttogta a fülembe, miközben a keze ellentmondást nem tűrően tört előre, már-már veszélyes területekre. Szinte az érintés gyönyörűségétől elvesztettem az eszemet, ugyanakkor kétségbeesetten igyekeztem minél flegmábbnak tűnni.
- Nem igaz? – forszírozott tovább, mivel nem válaszoltam.
- Meglehet. – mondtam tettetett közönnyel.
- El szeretnék menni – hallottam valamivel később fojtott hangját, s amint ránéztem, meglepődve tapasztaltam, hogy komoly a tekintete.
- Ég áldjon – válaszoltam neki mégis hidegen.
- Veled – közölte erre a lehető legnagyobb nyomatékkal.
- Én is akarom – duruzsoltam a fülébe mintegy megenyhülve. – Ma este meg is kapod, amit szeretnél, de nem mos, még maradjunk egy kicsit. Ezt ugyan hiba volt mondanom, mert ettől a perctől kezdve nem lehetett bírni vele. A keze szinte mindenhol ott volt, ahol mások nem láthatták, alig győztem lefejteni magamról.
- Na jó, menjünk! – elégeltem meg egy negyed órán belül. Felálltunk az asztaltól, a többiek meglepődve néztek végig rajtunk. Köszönés nélkül távoztunk, szorosan fogva a derekamat vezetett ki a helységből. Egy pillanatra elkaptam barátnőm tekintetét. Szánakozón, aggódva, ugyanakkor valamelyest megértéssel nézett rám. Ő már sejtette mire készülök, s talán valahol meg is értett, ez láttam a szemében. Mielőtt kiléptünk az utcára, még egyszer hátranéztem a vállam fölött. Csilla a barátja vállára hajtotta a fejét.
- Le fog feküdni vele – suttogta panaszosan a fiú fülébe, majd az inggallérjába temette az arcát. Nos igen, tényleg tudta mit fogok tenni, s lehetséges, hogy bár sajnált, egyet is értett velem. Odakint fázósan bújtam Péter karjába, s igyekeztem az irányába tanúsított minden modortalanságomat levedleni. Meg sem kellett szólalnom, amint kiértünk, a világ legszenvedélyesebb csókjában forrtunk össze. Ki gondolná, hogy egy csók is lehet a legtökéletesebb extázis?! Nem volt rá szükség, hogy megjátsszam magam, ezzel teljesen tisztában voltam. Vajként olvadoztam karjaiban.
- Nálatok…- pihegtem a fülébe, s közben tudtam, hogy amivel rajta akarok bosszút állni, azzal majd magamat is megölöm majd.

Rekordidő alatt értünk fel a nyolcadik emeletre, s a szomszédok valószínűleg ugyancsak elcsodálkoztak volna, ha látják, hogy én melltartóban, ő félig kigombolt ingben teljesen egymásba gabalyodva toporgunk a lakás felé. Hatalmas robajjal vágódott ki az öccsével közös szoba ajtaja, s csak egy pillanatra láthattam, ahogy a testvére félelmetes gyorsasággal, az orra alatt megértően mosolyogva húz ki a helységből. Óriási lendülettel zuhantunk az egyik ágyra, gyanítottam, a kettő közül az övére.
- Még mindig….? – akadt el a kérdésben, miközben mélyen a szemembe nézett.
-….szűz vagyok – fejeztem be a mondatot.
- Akkor vigyázok – húzta végig a mutatóujját két szemöldökömön.
- Ha nem lennék, nem vigyáznál?
- Nem tudnám elhinni, hogy nem vagy az – tért ki a válasz elől.
- Nem sok híja volt – válaszoltam neki csuklóból.
- Kivel???? – kérdezte döbbenten.
- Tomival…
- És akartad? – nézett rám hitetlenkedő szemekkel.
- Nem….részeg voltam – sütöttem le a tekintetemet. Nem válaszolt, épp a nadrágomat igyekezett levarázsolni rólam. Azt hittem elalélok a gyönyörtől, mikor meztelenül feküdtünk egymás mellett, ugyanakkor elkeseredett voltam, hogy csupán bosszúból érezhetem ezt a kéjt, nem másért. Ha nem fekszik rajtam, hétrét görnyedtem volna a fájdalomtól, mikor megéreztem magamban. Visszatartottam a kitörni készülő sikolyt, helyette a könnyek folytak végig az arcomon. Előre tudtam, hogy ez lesz, bár ez nem az ő hibája volt. Magamat öltem meg azzal, hogy bosszúból adtam neki a szüzességemet. Mert bár ebben a pillanatban éreztem, hogy mindkettőnkben tombol a szerelem – benne legalább annyira, mint bennem -, tudtam, hogy már legfeljebb csak pár órát maradok. Mikor éreztem, hogy tompul a fájdalmam, egyik lábamat átvetettem a csípőjén, és elhelyezkedtem az ágyékán. Hamarosan éreztem, hogy újra bennem lüktet, újabb fél perc múlva pedig már a ritmusra is ráéreztem. Ő ma másodszor, én életemben először elégültem ki. Maradéktalanul. A hátamra hanyatlottam, s hagytam, hogy végigcsókolja a testemet.

Mikor mellém feküdt, én felálltam. Megkerestem a bugyimat és belebújtam, közben a nadrágom után tapogatóztam.
- Mit csinálsz? – csodálkozott rám.
- Elmegyek – válaszoltam könyörtelenül, de közben a szívem szakadt meg.
- Azt itt is lehet – mosolygott, s kétségem nem volt afelől, hogy mire gondol.
- Nincs itt többé semmi keresni valóm, mindketten megkaptuk, amit akartunk – mondtam, miközben a melltartómat gyömöszöltem a táskámba. Jelenleg semmi szükségem nem volt rá, melleim feszesen meredtek előre, bimbói Péter puszta jelenlététől megkeményedtek; szinte átfúrták a pólót, ami a bajt hozta rám.
- Komolyan gondolod?
-A legkomolyabban – vágtam rá sietősen.
- Én azt hittem végre…
- Mit hittél? – szakítottam félbe. – Szegeden vagyok, jó ha az időm húsz százalékát itthon töltöm. Neked talán elég lenne az, ha kéthetente egyszer ágyba dőlnénk, aztán szevasz? Különben meg honnan tudhatnám, hogy legközelebb mikor jön egy újabb ilyen kis Bori, vagy te honnan tudhatnád, hogy én épp mikor és kivel csallak meg?
- Eddig nem tudtam volna elképzelni rólad, hogy bárkit is megcsalnál, de tudod ezek után…. – sóhajtott lemondóan.
- Már nem érdekelsz, és soha nem is fogsz! – vágtam a szemébe, miközben legszívesebben felzokogtam volna az eget rengető hazugságtól.
- Rendben – szegte fel a fejét. Ekkor láttam a lehető legvonzóbbnak életemben, miközben igyekezett megőrizni férfiúi méltóságát.
- Akkor szervusz! Beleléptem ballábas cipőmbe, a vállamra vettem a táskámat, és becsuktam magam után az ajtót. A konyha felé tartottam, az öccsét egy vaskos könyvbe temetkezve találtam.
- Bemehetsz, és ne haragudj kérlek – mondtam neki, és kimenekültem a lakásból.

Miután végigbőgtem a vonat utat Szegedig – a többi utas meglehetősen érdeklődve nézett rám egész idő alatt -, megérett bennem az elhatározás, hogy Petit egy életre kiverem a fejemből. Egy hét múlva tömör, de lényegre törő levelet kaptam: Péter összetört, alig győztük felkaparni, Minden „fantasztikusan” sikerült, bármit is műveltél. Gratulálok!

Csilla