5 percet kérek tőled Idegen, kérlek... :)

Cím nélkül

Valami nagyon elromlott, így kőkemény általánosítással élve.
Ennek a levélnek, írásnak, irodalmi kritériumoknak közel sem megfelelő szösszenetnek a tényfeltárás lenne a célja, a figyelemfelkeltés, megannyi –Miért?- kezdetű kérdés felvetése. Tulajdonképpen választ is várok, megoldást, szebb világot, okosabb embereket, akik megmagyarázzák nekem, 16 éves veszprémi lánynak, hogy miért érzem ezt a nyers érzést szinte minden nap, miért próbálok minden erőmmel lázadni és kapaszkodni a boldog gyerekkorba. Ez nem egyszerűen a felnőtté válásról szól, habár gondolom ezekben az években mindenki érzékenyebb az átlagnál, mégis én valami természetelleneset érzek magam körül, nem ideillőt, s erre fogok most kitérni.

Emlékszem, amikor kisebb voltam még, olyan 5-6 éves, az oviban a gyerekek még mesékről beszélgettek. Vagy a nagyon komoly papás-mamás téma, esetleg hogy milyen új játékot kaptunk. Nem fegyverekről, véres filmekről, arról hogy a „hülye” amcsik és ferdeszeműek. Mert akármennyire hajtogatja mindenki, hogy az ő gyermeke pedig kivétel, téved. Testközelből tapasztaltam, hogy már apró gyerekeknél is mik a központi témák, hogy a babákat rég felváltották a sminkelhető, átalakítható fejek (amik már ilyenkor megerősítik a lányokban, hogy a belső a fontos, de azért szépnek kell lenni, mert különben nem lesz neked jó) a fiúk pedig verekedős, agresszív, harci utánzatokkal játszanak katonásdit, a játékautó már nem „menő”. Ugorjunk egy nagyobbat, a középiskola

Drogozás, éjszakánként bulik, terhesség-vetélés, heti partnerváltás, fegyveres lövöldözés, káromkodás, romlottság, öngyilkosság, a szülők heves utálata, a világ rossz, senki sem ért meg, alkoholizálás, lógás, hazugságok, céltalanság, elkallódás…
Volt, amikor reménykedtem abban, hogy csak én dramatizálom túl a dolgot, hogy véletlenszerű a sok negatív példa, hogy ez nem Amerika, kis hazánkban csak nem így van. Mégis.
Ez itt a jövő generációja, akiken ugyan mindenki segíteni akar, s mégis tétlenül tudják csak nézni ezt a züllést. Mit lehet tenni, hogy lehet ráébreszteni a fiatalokat arra a tényre, hogy igenis van miért küzdeni, elviselni az iskola hajtását, a piszkálódást, hogy ilyenkor fontos a környezet felfedezése, az újdonságok megismerése?

Ohó, ha ilyet mondok bárkinek is, furcsállóan felvont szemöldökkel az elmém épsége után érdeklődik, meg hogy kifejezetten úgy beszélek mint az anyja, ez „ciki”.
A felnőtt ember robotol, közben olvassa a lelki és testi harmóniáról szóló könyveket és rájön milyen messze van tőle. Fáradt, gondterhelt, ő a társadalom alappillére, s mégsem ismeri ezt el senki. Egyre kevesebbet keres, egyre több mindenre kellene költenie, hisz a gyerekeknek MP3 lejátszó kell de azonnal, különben „csórók” és csak csúfolnák őket.
Még mindig csak én érzékelem, hogy valami felborult? Hogy ez a boldogtalanság, a depresszió, a kétségbeesés a jövővel kapcsolatban megalapozott és mégis csak a struccpolitikát alkalmazzuk, mert a változtatásért tenni kell. Hogy mit arra talán majd a későbbiekben rájövök.

Az emberi kapcsolatokról is csak kedvetlenül tudok nyilatkozni. A barátom vagy, ha nem „cseszegetsz” folyamatosan, ha néha kedvesen viselkedsz velem. Mert már az a megdöbbentő, ha akad ilyen, bár lehet valami más a szándéka, rosszat akar. Gyanakszunk, folyton – folyvást, egy egyszerű mosolyba már a személyünk ellen tervezett gyilkosságot képzeljük bele. Amikor az esti hírek arról számolnak be hogy egy ember hány embert lőtt le szerelmi bánat miatt, hogy egy fiatal 10 000 forintért végzett a nagyszüleivel, hogy robbantás történt itt, megerőszakoltak egy nőt ott, addig jogos is.
Bezárkóztunk, mindenki csak túlélni szeretné az Életet, nem élni. Mekkora különbség, mennyi mindent eredményez. A túlélésbe nem tartozik bele önmagunk se embertársaink szeretete, a túlélésért hajtani kell, pénzt keresni, csendben tűrni. Értékelni tudjuk azokat a ritka pillanatokat, amikor egy kis időre sikerül kiszabadulnunk ebből a mókuskerékből, ilyenkor érezzük valahol mélyen hogy nem ezt akarjuk, de inkább elhessegetjük.
Ha sajnáljuk magunkat, azzal nem érünk el semmit, minden kezdődik elölről, és ez így megy tovább…

Az idősek helyzete még siralmasabb, hisz ők azok, akik nem kapnak szót, mégis érzik miféle negatív irányú változások történtek évtizedek alatt. Akik látják, gyakran kívülállóként ezt az őrült, zsibongó hangyabolyt, amely magát civilizált társadalomnak nevezi.
Az ember pusztítja az élővilágot, törzsi népeket néz le, környezetszennyez, s közben büszkén, felszegett fejjel hajtogatja mennyire jót tesz ez majd nekünk. Fejlődés, szól az a remek csengésű szó, ami pillanatok alatt meggyőz ezreket, hogy ennek így kell lennie.
Így kell? Miért?

Tudatlan vagyok, gyerekes, éretlen, nem értem az összefüggést. Jobb lesz ez nekünk? Miért? Mi változott meg ennyire drámaian és miért nem veszünk róla tudomást? Az ego- és pénzcentrikusság az elfogadott, normális viselkedésforma? Az érzelmek és a kommunikáció hiánya természetes? Hova lett az őszinteség meg az erkölcsösség a Világból, a nagy „Jótevések” közepette elveszett? Mire az emberekben ez a megfelelni akarás, ami még csak meg sem közelíti az ideált? Nem vesszük észre mit tettünk a természettel? Komolyan elhisszük, hogy az ember megjelenése a Föld számára az egyik legjobb dolog volt? Miért állt meg valamennyire a szellemi, művészeti fejlődés, itt csak realitásoknak van helye, a művészek csak „bohém fafejek”? Aki érzelmes az gyenge, aki gondolkodik okoskodó, aki nem tesz semmit, csak úszik az árral az sikeres?
Miért nem tesz senki semmit és miért érzem úgy, hogy csak én kiáltok kétségbeesetten válaszokért? Ennyire abszurd és egyedi a problémafelvetésem?
Miért?

Szeretném magamnak megadni azt az örömöt, hogy én megpróbáltam, cselekedtem. A korlátaim csak ennyit engednek, fogalmam nincs kihez jut el egy fiatal lány gondolatmenete, de ha válaszokkal tud szolgálni, nyitott vagyok rájuk.

Nagyon szépen köszönöm hogy elolvasta, Árkus Vanessza voltam Veszprémből, a „lázadó, miért-lány”
happy_nessza@citromail.hu