Téma: Egy újszülöttnek minden könyv új, de mit olvasson a vénember?
NYITÓ HOZZÁSZÓLÁS / Tűzmadár
2014-12-21 04:41:25
Egyedüli gyermekként siheder koromban faltam a könyveket. Tizennégy éves koromra kivégeztem anyám munkahelyének a könyvtárát. Mivel már akkor is untam a leírásokat, főleg párbeszédes olvasnivalót kerestem, így keveredtem a drámákhoz. Nem állítom, hogy mindet megértettem, de középiskolás koromban alig akadt olyan téma, amellyel nem találkoztam valamely olvasmányomban. Gimiben átszundikáltam pár irodalomórát, és minden különösebb tanulás, felkészülés nélkül érettségiztem. Ám a tudásom meglehetősen egysíkú, ugyanis nem jegyeztem meg az írók neveit, sem a művek címét, csak a tartalmukat, a mondanivalójukat (ha megértettem), és azt, miképp hatottak rám. Például a mai napig megmaradt bennem a „Rákóczi ifjúsága” c. könyv nyomasztó hatása, de nem tudom ki írta. Dürrenmatt: A vak c. drámáját úgy rémlik tizenkét éves koromban olvastam, pár jelenet élénken él bennem, de félreértettem, vagyis másképp értelmeztem, mint amiket az irodalmároktól olvasni róla. Gimiben a kötelező, és ajánlott olvasmányokat elolvastam – már amelyik korábban kimaradt –, aztán több évtizedes szünet. Diákként akkoriban még élveztem olyan dolgokat, mint pl. az elemzés. Shakespeare Hamletjének jellemét, személyiségváltozását két tanórán át elemeztem a tábla előtt, de mára tudom, mindaz csupán illúzió volt. Ma már mást hoznék ki belőle, és újabb tíz év múlva lehet, hogy megont mást, ha volna hozzá kedvem. De már ma sincs. A fenét se érdekli, hogy pl. miért nem a harmincéves Hamlet örökölte a trónt, Claudius helyett.
Azt a korszakomat „Elfújta a szél”, középiskolákból kikerülve csak szakkönyveket forgattam. Aztán később ismét próbálkoztam irodalommal, de rá kellett jönnöm, pár oldalnál több olvasásához erőszakot kell vennem magamon. Egyszerűen nem kötnek le. Az a pár oldal a stílusé, mert egy-egy új stílus, pár oldalig le tudja kötni az embert, de ha nincs mögötte pergős cselekmény, megszokom, ásítok, félreteszem. Márpedig – tapasztalataim szerint – valaki vagy szépíró, vagy filmíró. A szépírók stílusa gyönyörködtet, de szinte minden íróé hasonló, és miután megszokja az ember, számomra unalmas. A filmíróknál pereg a cselekmény, de az ilyen alkotókat kiveti az írótársadalom, könyveik általában az asztalfiókba maradnak, más esetben készítenek belőle szappanoperát, vagy kalandfilmet. Idős olvasóknak mindegy, mert azokból is annyit láttak, hogy már unják.
Gyermekkoromban láttam nyugdíjasokat olvasni, ma már kevésbé, sőt a szeretetotthonokban se nagyon vesznek elő könyveket. Anyám régóta nyugdíjas, megnéztem, miket olvas, és bizony az ő kortárs színészeinek életrajzain kívül romantikától csöpögős szirupokat találtam a polcain. Ma már nyugdíjas – egykori munkatársam – a Da Vinci kódtól, és a hasonló mittudoménmiktől van elragadtatva. Unszolására én is elolvastam a megfilmesített regényt, de az első harmad végén tudtam, ki mozgatja a szálakat, és onnan nem igazán érdekelt.
Szóval az újszülöttnek minden könyv új, de mit olvasson az a vén, akinek már alig lehet újat mondani?
(10) Pavlov
2016-09-13 14:11:46
Murakami Harukit sokan dicsérik.
2016-09-07 01:43:14
Én mostanság Pelevin-t olvasok Generation P, Empire V, Agyaggépuska, ja és még a Biff evangéliuma, de azt már más írta.
(8) Petur
2015-02-05 18:47:55
Idézet:
Szintén kedvelem az arisztokratikus angol nyelvi humort, és a pórias franciát is. Főleg filmekben. Nem szoktam katarzist várni az olvasmányaimtól, csak azt, hogy lekössenek. Tudom, nem könnyű jól írni. A kortárs magyar írókkal például az a bajom, hogy két részre oszlanak. Az egyik a tipikus szépírók. Ők azok, akik tehetségesen indulnak, az iskolákban kiemelkednek, irodalmi szakra járnak, és a tanáraik szemében kiváló dolgozatokat, novellákat, később regényeket írnak. A problémám, hogy bizony a tanároknak sincs halovány lila elképzelésük sem azon a tragédiák lefolyásáról, amelyeket a diákok csodálatos szókinccsel próbálnak ábrázolni. Valamikor olvastam egy írótanfolyamról és letemben egyszer fizettem azért, hogy megtanítsanak írni. No, nem teljes tanfolyamot, nem teljes összeget, mert annyi pénzt számomra nem ért, csupán kétszer nyolc órát. Az írástudó oktatóm, zseniálisan tanított, a legtöbb pedagógus tanulhatna tőle. De nem ezt akarom részletezni, hanem, hogy a végén megkértem mutasson egy általa írt novellát. Megtette, elolvastam. Kerekesszékesről szólt, aki a sérültsége miatti bánatában öngyilkos lett. Remekül megírt, mégis halovány, feledhető alkotás lett, mert az író elképzelni se tudta egy lelkileg sérült ember pszichikáját. Szóval, ami a kortárs magyar írókat illeti – néhány kivételtől eltekintve – számomra valahogy egyformán írnak. Lélek nélküli csodálatos mondatokkal. Az adott írástudónak mégis hálás vagyok, mivel látta, hogy szépírós soha nem leszek – filmszerűen írok – megpróbált rávezetni a forgatókönyvírásra. Makacs ember vagyok, nem hagytam magam. Pedig az talán jobb lett volna. A másik kategória a kezdő írók. Valamilyen szinten ők is egyformán írnak, sokuk oly elégedett önmagával, hogy nem hajlandó elfogadni a kritikákat, nem hajlandó tanulni. Van ismerősöm, akinek írásai akár tíz vaskos könyvet is kitennének, de az utolsó ugyan olyan, mint az első, nem látszik fejlődés. Bár nyertem pár díjat – igaz, nem sokat – mégsem tudok áttörni. Idáig két kiadó érdeklődött az írásaim iránt, de mindkettő visszalépett. Tudom ennek az állami támogatás megszűnése is oka – csak a politikailag megfelelő könyvek kiadását támogatja a jelenlegi kormány –, és azt is tudom, hogy az emberek most könyvekre költenek legkevésbé. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy még mindig nem értem el az eladható könyvek színvonalát. Az egyik kiadó fogalmazása szerint: „Kiadható, de nem eladható.” Tehát van még mit tanulnom, például a te kritikádból is tanultam. A kiégés nem csak az olvasásra jellemző, hanem általános. Korábban említettem, valamelyik fórumban, rákos vagyok. Nem érdekel a betegségem, attól függetlenül élem életem, vagyok gonosz, vagy jó. Mint utólag kiderült, áttétes, de meghagyom az ellene történő harcot az orvosoknak, és azt, hogy az esetleges halálomra is nagy ívvel teszek. Mindezt a kiégésemnek tulajdonítom. Bár ez sem egészen igaz, mert soha nem rémisztett a halál gondolata, párszor összefutottunk, elégszer provokáltam, és nem mindig rajtam múlt, hogy visszahúzódott. A lényeg, hogy van még mit tanulnom az írás terén, és bár tudom, hogy soha nem leszek szépíró, jó volna kezemben tartani a saját könyvemet. Természetesen nem magánkiadásként. Fogok majd föltenni részletet a most írt fél-történelmi kisregényemből. Hátha akad önkéntes bétázó, vagyis valaki, aki pénz nélkül segít kijavítani a hibáimat, tanítani jobban írni. Ha nem, akkor se dől össze a világ, van az írásnál fontosabb feladatom is. A mások által kiadott listák nem igazán érdekelnek, például Kertész Imre: Sorstalanság című könyve se igazán kötött le, bár az egyszerűsége ellenére később úgy vettem észre, nem mindenki értette. Egy irodalmi előadás előadója beszélt arról, a kollégái nem tudják, miért kapott Nobel díjat. Azért, mert olyan megközelítésből írta le miért vonultak az emberek birka módjára a haláltáborokba, amelyre korábban nem volt példa – mondtam neki. Elfogadta, de láttam rajta, nem érti, mire gondolok. Igaz, az előadó nem szépíró volt, hanem sci-fi, bár Kertész Imre se kimondottan szépíró.
Elég sok témát érintettél, csak néhányra szeretnék reagálni.
Mikor a saját, fiókban lapuló írásaimat veszem elő, és igyekszem tárgyilagosan vizsgálni, az a legfőbb hibájuk, hogy erőtlenek. Nem rosszak, de nem érezni bennük azt a magával ragadó érdekességet, lendületet, nem ütősek. Talán mert a mai kor emberének már megemelkedett az ingerküszöbe.
Az hogy én nem tudok izgalmas regényt írni, nem nagy hiba, mert nem pályázok irodalmi babérokra. Az viszont elkeserítő, hogy a kortárs írok közt is számosan küzdenek hasonló problémával. Én abban látom ennek az okát, hogy nincs élettapasztalatuk. A családon és az iskolán kívül szinte semmivel sem találkoztak.
Folyt. köv...
[hivatkozás: (7) Tűzmadár 2014-12-28 02:33:39 ]
2014-12-28 02:33:39
Idézet:
Van egy sejtésem, miszerint Vonnegut azért okozott csalódást, mert túl nagy elvárásokkal néztél elébe. Durrelltől ne várj drámát, katarzist! Egyszerű mese egy érdekes, lelkes és okos ember szemüvegén keresztül. Szórakoztató és könnyed. A szerző tart benne némi időrendet, de az egyes fejezetek akár önálló novellaként is megállnák helyüket. Igen, a tagolása is kényelmes. A stílusára tényleg jó jelző a közvetlen. Nekem egyébként bejön ez az ironikus "angol humor". A sok jó könyvről... Már nem emlékszem, hol láttam valamiféle százas listát azokról a könyvekről, amelyeket feltétlenül el kell olvasnia a mai kor emberének. Kicsit meglepődtem, mert arra számítottam, jóval több általam is olvasott, ismert szerepel majd a száz között. Valójában tíz alatt volt ez a szám. Azt meg kell hagyni, hogy az a néhány valóban elég jó írás volt. Steinbeck és Dreiser neve ugrik be. Kicsit haragudtam a lista összeállítóira, amiért néhány akkori kedvencem nem szerepelt a százban. Például Irwing Shaw Oroszlánkölykök című háborús eposza, vagy Robert Merle valamelyik regénye. Remélem, csak arra értetted a kiégést, hogy nincs kedved olvasni! Mert az én értelmezésemben a "kiégés" jóval mélyebb gödröt jelent. Nekem is változott az étvágyam a könyvek tekintetében. Régebben hetente egy-két könyv jelentette az átlagot, aztán jöttek olyan évek, mikor ennek töredékére csökkent ez a szám. A számomra vonzó témák, témakörök is átalakultak, változott az arányuk. Hm, öregszem talán.
Szintén kedvelem az arisztokratikus angol nyelvi humort, és a pórias franciát is. Főleg filmekben.
Nem szoktam katarzist várni az olvasmányaimtól, csak azt, hogy lekössenek. Tudom, nem könnyű jól írni. A kortárs magyar írókkal például az a bajom, hogy két részre oszlanak. Az egyik a tipikus szépírók. Ők azok, akik tehetségesen indulnak, az iskolákban kiemelkednek, irodalmi szakra járnak, és a tanáraik szemében kiváló dolgozatokat, novellákat, később regényeket írnak. A problémám, hogy bizony a tanároknak sincs halovány lila elképzelésük sem azon a tragédiák lefolyásáról, amelyeket a diákok csodálatos szókinccsel próbálnak ábrázolni. Valamikor olvastam egy írótanfolyamról és letemben egyszer fizettem azért, hogy megtanítsanak írni. No, nem teljes tanfolyamot, nem teljes összeget, mert annyi pénzt számomra nem ért, csupán kétszer nyolc órát. Az írástudó oktatóm, zseniálisan tanított, a legtöbb pedagógus tanulhatna tőle. De nem ezt akarom részletezni, hanem, hogy a végén megkértem mutasson egy általa írt novellát. Megtette, elolvastam. Kerekesszékesről szólt, aki a sérültsége miatti bánatában öngyilkos lett. Remekül megírt, mégis halovány, feledhető alkotás lett, mert az író elképzelni se tudta egy lelkileg sérült ember pszichikáját.
Szóval, ami a kortárs magyar írókat illeti – néhány kivételtől eltekintve – számomra valahogy egyformán írnak. Lélek nélküli csodálatos mondatokkal. Az adott írástudónak mégis hálás vagyok, mivel látta, hogy szépírós soha nem leszek – filmszerűen írok – megpróbált rávezetni a forgatókönyvírásra. Makacs ember vagyok, nem hagytam magam. Pedig az talán jobb lett volna.
A másik kategória a kezdő írók. Valamilyen szinten ők is egyformán írnak, sokuk oly elégedett önmagával, hogy nem hajlandó elfogadni a kritikákat, nem hajlandó tanulni. Van ismerősöm, akinek írásai akár tíz vaskos könyvet is kitennének, de az utolsó ugyan olyan, mint az első, nem látszik fejlődés.
Bár nyertem pár díjat – igaz, nem sokat – mégsem tudok áttörni. Idáig két kiadó érdeklődött az írásaim iránt, de mindkettő visszalépett. Tudom ennek az állami támogatás megszűnése is oka – csak a politikailag megfelelő könyvek kiadását támogatja a jelenlegi kormány –, és azt is tudom, hogy az emberek most könyvekre költenek legkevésbé. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy még mindig nem értem el az eladható könyvek színvonalát. Az egyik kiadó fogalmazása szerint: „Kiadható, de nem eladható.”
Tehát van még mit tanulnom, például a te kritikádból is tanultam.
A kiégés nem csak az olvasásra jellemző, hanem általános. Korábban említettem, valamelyik fórumban, rákos vagyok. Nem érdekel a betegségem, attól függetlenül élem életem, vagyok gonosz, vagy jó. Mint utólag kiderült, áttétes, de meghagyom az ellene történő harcot az orvosoknak, és azt, hogy az esetleges halálomra is nagy ívvel teszek. Mindezt a kiégésemnek tulajdonítom. Bár ez sem egészen igaz, mert soha nem rémisztett a halál gondolata, párszor összefutottunk, elégszer provokáltam, és nem mindig rajtam múlt, hogy visszahúzódott.
A lényeg, hogy van még mit tanulnom az írás terén, és bár tudom, hogy soha nem leszek szépíró, jó volna kezemben tartani a saját könyvemet. Természetesen nem magánkiadásként.
Fogok majd föltenni részletet a most írt fél-történelmi kisregényemből. Hátha akad önkéntes bétázó, vagyis valaki, aki pénz nélkül segít kijavítani a hibáimat, tanítani jobban írni. Ha nem, akkor se dől össze a világ, van az írásnál fontosabb feladatom is.
A mások által kiadott listák nem igazán érdekelnek, például Kertész Imre: Sorstalanság című könyve se igazán kötött le, bár az egyszerűsége ellenére később úgy vettem észre, nem mindenki értette. Egy irodalmi előadás előadója beszélt arról, a kollégái nem tudják, miért kapott Nobel díjat. Azért, mert olyan megközelítésből írta le miért vonultak az emberek birka módjára a haláltáborokba, amelyre korábban nem volt példa – mondtam neki. Elfogadta, de láttam rajta, nem érti, mire gondolok. Igaz, az előadó nem szépíró volt, hanem sci-fi, bár Kertész Imre se kimondottan szépíró.
[válasz erre: 8 ]
[hivatkozás: (6) Petur 2014-12-27 22:38:10 ]
(6) Petur
2014-12-27 22:38:10
Idézet:
Köszi! Fekete Istvánra tényleg jobban illik, amit írtam. Besablonozták állatkönyv írónak, mert abban a rendszerben más írása nem volt szimpatikus a kiadók számára. Leszedtem a netről Durrell: Családom és egyéb állatfajták c. könyvét. Régebben a filmhez is hozzájutottam, de még nem néztem meg. Beleolvastam, valóban nem rossz, elég közvetlen a stílusa, csak nehogy úgy járjak vele, ahogy Vonneggut: Az ötös számú vágóhíd c. könyvével. Amikor elkezdtem olvasni, elégedetten csettintettem: Ez az, végre egy jó könyv! – annyira megfogott a stílusa. Aztán olyan ötvenedik oldal táján kezdett párologni a lelkesedésem, most 112-nél tartok, de lassan már egy hónapja. Pedig sokat járok orvoshoz, unatkozom a várótermekben. Végül vettem egy kütyüt, amiről filmeket tudok nézni. Egyébként sok jó könyv létezik, de én már kiégtem.
Van egy sejtésem, miszerint Vonnegut azért okozott csalódást, mert túl nagy elvárásokkal néztél elébe.
Durrelltől ne várj drámát, katarzist! Egyszerű mese egy érdekes, lelkes és okos ember szemüvegén keresztül. Szórakoztató és könnyed. A szerző tart benne némi időrendet, de az egyes fejezetek akár önálló novellaként is megállnák helyüket. Igen, a tagolása is kényelmes. A stílusára tényleg jó jelző a közvetlen. Nekem egyébként bejön ez az ironikus "angol humor".
A sok jó könyvről... Már nem emlékszem, hol láttam valamiféle százas listát azokról a könyvekről, amelyeket feltétlenül el kell olvasnia a mai kor emberének. Kicsit meglepődtem, mert arra számítottam, jóval több általam is olvasott, ismert szerepel majd a száz között. Valójában tíz alatt volt ez a szám. Azt meg kell hagyni, hogy az a néhány valóban elég jó írás volt. Steinbeck és Dreiser neve ugrik be. Kicsit haragudtam a lista összeállítóira, amiért néhány akkori kedvencem nem szerepelt a százban. Például Irwing Shaw Oroszlánkölykök című háborús eposza, vagy Robert Merle valamelyik regénye.
Remélem, csak arra értetted a kiégést, hogy nincs kedved olvasni! Mert az én értelmezésemben a "kiégés" jóval mélyebb gödröt jelent. Nekem is változott az étvágyam a könyvek tekintetében. Régebben hetente egy-két könyv jelentette az átlagot, aztán jöttek olyan évek, mikor ennek töredékére csökkent ez a szám. A számomra vonzó témák, témakörök is átalakultak, változott az arányuk. Hm, öregszem talán.
[válasz erre: 7 ]
[hivatkozás: (5) Tűzmadár 2014-12-26 23:00:34 ]
2014-12-26 23:00:34
Idézet:
Ó, egyáltalán nem ezért ajánlottam. Akkor inkább Fekete Istvánt említem. Durrell legtöbb könyve inkább szórakoztató. Nagyon tetszett, ahogy - családtagjait sem kímélve - tollhegyre tűzte az embereket, vagy azok egyes hibáit. Persze, az állatokról is nagyszerűen írt. Úgy gondolom, azért ennyire sikeresek az írásai, mert azzal foglalkozott életében, könyveiben, amit szeretett. Ráadásul olyan a stílusa, ami minden korosztály számára ad valamit. Azért is mertem őt ajánlani, mert esetében nem tartom időpocsékolásnak, ha valaki újraolvassa valamelyik (vagy az összes) könyvét.
Köszi!
Fekete Istvánra tényleg jobban illik, amit írtam. Besablonozták állatkönyv írónak, mert abban a rendszerben más írása nem volt szimpatikus a kiadók számára.
Leszedtem a netről Durrell: Családom és egyéb állatfajták c. könyvét. Régebben a filmhez is hozzájutottam, de még nem néztem meg. Beleolvastam, valóban nem rossz, elég közvetlen a stílusa, csak nehogy úgy járjak vele, ahogy Vonneggut: Az ötös számú vágóhíd c. könyvével. Amikor elkezdtem olvasni, elégedetten csettintettem: Ez az, végre egy jó könyv! – annyira megfogott a stílusa. Aztán olyan ötvenedik oldal táján kezdett párologni a lelkesedésem, most 112-nél tartok, de lassan már egy hónapja. Pedig sokat járok orvoshoz, unatkozom a várótermekben. Végül vettem egy kütyüt, amiről filmeket tudok nézni. Egyébként sok jó könyv létezik, de én már kiégtem.
[válasz erre: 6 ]
[hivatkozás: (4) Petur 2014-12-25 19:43:23 ]
(4) Petur
2014-12-25 19:43:23
Idézet:
Aki csalódott az emberekben, forduljon az állatok felé? :-) Nem véletlenül szeretik a vénasszonyok a macskákat. Anyáskodhatnak felettük, kiszolgálhatják őket és cserébe kapnak némi szeretetet, dorombolást. Talán nem annyit, amennyit szeretnének, de mindenképp többet, mint a férfiaktól. A férfiak se hiába vonzódnak a kutyákhoz. Kiélhetik rajtuk nagyúri hajlamaikat, jólesik nekik az alázatos imádat, nem hiszik el, ha valaki azt mondja, a kutya nem a gazdit imádja, hanem a gazditól kapott ínyencfalatokat. Persze akadnak férfihormonban túltengő kutyás nők, és valamivel kevesebb női hormonos macskaimádó férfiak. Mind a nőnek, mint a férfinak macerásabb kivenni az intézetből egy gyereket, és rápazarolni azt a szeretetet, amit a doromboló macskákra, valamint az alázatosan lihegő kutyákra.
Ó, egyáltalán nem ezért ajánlottam. Akkor inkább Fekete Istvánt említem.
Durrell legtöbb könyve inkább szórakoztató. Nagyon tetszett, ahogy - családtagjait sem kímélve - tollhegyre tűzte az embereket, vagy azok egyes hibáit. Persze, az állatokról is nagyszerűen írt. Úgy gondolom, azért ennyire sikeresek az írásai, mert azzal foglalkozott életében, könyveiben, amit szeretett. Ráadásul olyan a stílusa, ami minden korosztály számára ad valamit.
Azért is mertem őt ajánlani, mert esetében nem tartom időpocsékolásnak, ha valaki újraolvassa valamelyik (vagy az összes) könyvét.
[válasz erre: 5 ]
[hivatkozás: (3) Tűzmadár 2014-12-23 23:06:00 ]
2014-12-23 23:06:00
Idézet:
Durrellt.
Aki csalódott az emberekben, forduljon az állatok felé? :-)
Nem véletlenül szeretik a vénasszonyok a macskákat. Anyáskodhatnak felettük, kiszolgálhatják őket és cserébe kapnak némi szeretetet, dorombolást. Talán nem annyit, amennyit szeretnének, de mindenképp többet, mint a férfiaktól. A férfiak se hiába vonzódnak a kutyákhoz. Kiélhetik rajtuk nagyúri hajlamaikat, jólesik nekik az alázatos imádat, nem hiszik el, ha valaki azt mondja, a kutya nem a gazdit imádja, hanem a gazditól kapott ínyencfalatokat. Persze akadnak férfihormonban túltengő kutyás nők, és valamivel kevesebb női hormonos macskaimádó férfiak.
Mind a nőnek, mint a férfinak macerásabb kivenni az intézetből egy gyereket, és rápazarolni azt a szeretetet, amit a doromboló macskákra, valamint az alázatosan lihegő kutyákra.
[válasz erre: 4 ]
[hivatkozás: (2) Petur 2014-12-23 21:09:43 ]
(2) Petur
2014-12-23 21:09:43
Durrellt.
[válasz erre: 3 ]
2014-12-21 04:41:25
Egyedüli gyermekként siheder koromban faltam a könyveket. Tizennégy éves koromra kivégeztem anyám munkahelyének a könyvtárát. Mivel már akkor is untam a leírásokat, főleg párbeszédes olvasnivalót kerestem, így keveredtem a drámákhoz. Nem állítom, hogy mindet megértettem, de középiskolás koromban alig akadt olyan téma, amellyel nem találkoztam valamely olvasmányomban. Gimiben átszundikáltam pár irodalomórát, és minden különösebb tanulás, felkészülés nélkül érettségiztem. Ám a tudásom meglehetősen egysíkú, ugyanis nem jegyeztem meg az írók neveit, sem a művek címét, csak a tartalmukat, a mondanivalójukat (ha megértettem), és azt, miképp hatottak rám. Például a mai napig megmaradt bennem a „Rákóczi ifjúsága” c. könyv nyomasztó hatása, de nem tudom ki írta. Dürrenmatt: A vak c. drámáját úgy rémlik tizenkét éves koromban olvastam, pár jelenet élénken él bennem, de félreértettem, vagyis másképp értelmeztem, mint amiket az irodalmároktól olvasni róla. Gimiben a kötelező, és ajánlott olvasmányokat elolvastam – már amelyik korábban kimaradt –, aztán több évtizedes szünet. Diákként akkoriban még élveztem olyan dolgokat, mint pl. az elemzés. Shakespeare Hamletjének jellemét, személyiségváltozását két tanórán át elemeztem a tábla előtt, de mára tudom, mindaz csupán illúzió volt. Ma már mást hoznék ki belőle, és újabb tíz év múlva lehet, hogy megont mást, ha volna hozzá kedvem. De már ma sincs. A fenét se érdekli, hogy pl. miért nem a harmincéves Hamlet örökölte a trónt, Claudius helyett.
Azt a korszakomat „Elfújta a szél”, középiskolákból kikerülve csak szakkönyveket forgattam. Aztán később ismét próbálkoztam irodalommal, de rá kellett jönnöm, pár oldalnál több olvasásához erőszakot kell vennem magamon. Egyszerűen nem kötnek le. Az a pár oldal a stílusé, mert egy-egy új stílus, pár oldalig le tudja kötni az embert, de ha nincs mögötte pergős cselekmény, megszokom, ásítok, félreteszem. Márpedig – tapasztalataim szerint – valaki vagy szépíró, vagy filmíró. A szépírók stílusa gyönyörködtet, de szinte minden íróé hasonló, és miután megszokja az ember, számomra unalmas. A filmíróknál pereg a cselekmény, de az ilyen alkotókat kiveti az írótársadalom, könyveik általában az asztalfiókba maradnak, más esetben készítenek belőle szappanoperát, vagy kalandfilmet. Idős olvasóknak mindegy, mert azokból is annyit láttak, hogy már unják.
Gyermekkoromban láttam nyugdíjasokat olvasni, ma már kevésbé, sőt a szeretetotthonokban se nagyon vesznek elő könyveket. Anyám régóta nyugdíjas, megnéztem, miket olvas, és bizony az ő kortárs színészeinek életrajzain kívül romantikától csöpögős szirupokat találtam a polcain. Ma már nyugdíjas – egykori munkatársam – a Da Vinci kódtól, és a hasonló mittudoménmiktől van elragadtatva. Unszolására én is elolvastam a megfilmesített regényt, de az első harmad végén tudtam, ki mozgatja a szálakat, és onnan nem igazán érdekelt.
Szóval az újszülöttnek minden könyv új, de mit olvasson az a vén, akinek már alig lehet újat mondani?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Ajánlott oldalak